(Figyelmeztetések: sok vér, sok sérülés, erőszak, szereplő halála)

Minden vérvörös. Az Atsumu ingén virágként kinyíló foltok, a szájából felköhögött vér, és a lecsukott szemhéjaim előtt táncoló pontocskák is. A világ megszűnik létezni körülöttem, az aréna messzire úszik, és a fájdalom minden gondolatot kisöpör az elmémből. Eltűnnek a szeretteim, nem számít a túlélés, nem számít a józan ész, nem számít Kenma – csak a mellkasomban a szívemet szorító hideg kéz és a mindent elsöprő harag.

Egyszerre mozdulunk meg Oikawával. A háromágú szigony vége lecsúszik a fejszém nyeléről, de mielőtt pisloghatnék, már a következő szúrásra emeli a kezét. Nagyon gyorsak a mozdulatai, folyékonyabban siklik ki ütéseim elől, mint Aone és Terushima tették. Megremeg, mikor kénytelen félreütni a fejszecsapásomat, de nem ejti el a fegyverét, és hiába kényszerítem arra, hogy hátrálni kezdjen, a szemeiben továbbra is csak az elszántság lángja ég.

Hiába forog el mellettem, hiába próbál meg a hátam mögé kerülve felnyársalni, egy ember csak annyira lehet erős, mint a benne tomboló érzelmek. A nyereségvágya fel sem érhet a tomboló dühhöz, amely az ereimben áramlik, és eggyé válik velem.

Csak egy pillanatig kell elhitetnem vele, hogy ő nyert: végigkarcolja bal bicepszemet, mire az arca felé sújtok a fejszével, és már az ütés előtt vizualizálni kezdem a koponyáját széthasító zúzódás édes melódiáját.

Oikawának azonban fürgébben működnek a reflexei, mint arra számítottam: egyet hátraszökkenve megbotlik, és ösztönösen az arca elé emeli szabad kezét, hogy védje magát. Velőtrázó sikolyt hallat, olyat, ami az egész arénában visszhangot verhet, mikor a miszlikre vágott ujjai lehullanak a földre. Újra feljajdul, mikor a talajt éri, és félig megcsonkított karján landol.

- Iwa! – sikít magas hangon, a sarokba szorított állatok halálfélelmével. – Iwa! Iwa! Iwa, ments meg!

Négykézláb próbál meg hátrálni előlem, az ujjai helyéről spriccel a vér, de megragadom az inge nyakánál fogva, és nekihajítom a legközelebbi fa törzsének. Nagyot nyekken, majd óvatosan ülő helyzetbe tornázza magát. Szemeiből patakokban folynak a könnyek, és annyira elsápadt, hogy az orrát díszítő szeplők csak úgy ragyognak az arcában.

- Iwa! – kiabál zokogva, a torkából feltörő fájdalmas hangoktól csak még dühösebb leszek. Lenézek a fa tövében kuporgáló alakra, aki hirtelen iszonyatosan fiatalnak tűnik, de még erősebben kezdem el markolni a fejszém nyelét.

- Miért... - Hiába nem figyel rám, önkéntelenül buknak elő belőlem a szavak. – Én nem öltem meg a lányt. Végezhettem volna vele, mert egyedül volt, de megkíméltem az életét. – Az egész világ lángol, és legszívesebben felgyújtanám az egész erdőt, vagy a fogaimmal miszlikre tépném Oikawa torkát. – És te mégis...

- Iwa! Iwa! – a sikolyaitól még jobban lüktetni kezd a fejem. Felemelem a fejszét, és ezúttal a csuklóját metszem el a penge élével. Mikor meglátja, hogy az egész kézfeje elvált a karjától, az eddigieknél is hangosabb jajveszékelésbe kezd. A friss vér illatától öklendezni kezdek, és meg kell támaszkodnom a fa törzsében. Már abban sem vagyok biztos, hogy hol vagyok és mit csinálok. Mikor lettek véresek a kezeim?

- Könyörgöm... ne ölj meg... - a hüppögésétől alig értem a mondandóját. – Könyörgöm... ne bánts...

Leguggolok elé, hogy egy szintbe kerüljön az arcunk. A mellkasa szaporán emelkedik és süllyed, a szemi olyan hatalmasra tágultak, hogy a szemfehérjéje szinte világít a fa lombjának árnyékában. Jobbjával sebesült balját dédelgeti, a folyamatosan szivárgó vér teljesen átáztatja a nadrágját.

- Ígérem, hogy nagyon, de nagyon fog fájni – suttogom, és előrerántom a sebesült karját. Aztán lesújtok a könyökét és felkarját összekötő bőrre, inakra és csontokra, teljesen megszabadítva a Hivatásost az alkarjától.

- Iwa! – sikolt fel egyet utoljára, majd befordulnak a szemei, és elájul. Csak most veszem észre, hogy mennyire szaggatottam veszem a levegőt: odébb sétálok, és amint félig lehajolok, rögtön hányni kezdek. A testemen hideg hullámok futnak végig, és tetőtől talpig reszketek. A fejsze nyele kicsúszik a markomból, és tétova léptekkel indulok vissza Atsumu teste felé. Hiába könyörög minden sejtem, hogy rohanjak el ettől a rémálomtól, letérdelek mellé, és a hátára fordítom.

A nyakán a pulzusa gyengén ver, és lassúakat pislogva néz fel rám. Letörlöm az ajkait megfestő vérét, és érzem, hogy valami hideg és nedves folyik végig az arcomon.

- Kuroo... - A köhögéstől újabb vérbuborékok törnek elő a szájából.

- Css, ne beszélj! – szólok rá, és megemelem az inge alját. Hiába tudom, hogy halálos sérüléseket szerzett, mert három helyen és végigszúrták a belső szerveit, muszáj ellenőriznem, hogy nincs-e bármi, amiben segíteni tudnék neki. – Csak egy... kis karcolás.

- Haha – húzza el a száját fájdalmasan a szomorú nevetése után. – Már azt hittem, hogy megúszhatom.

Rájövök, hogy nincs értelme hazudnom neki. Mondhatnám, hogy majd a mentora küld neki gyógyszert, de Atsumunak nem orvosságra lenne szüksége, hanem valódi műtétre. (De valami azt súgja, hogy ezen a sérülésen már a legprofibb Kapitóliumi orvosok sem tudnának segíteni.) A szúrások keresztülmentek az egész törzsén, átszúrva olyan létfontosságú szerveket, amelyeket garantálják a halál előbb-utóbbi beálltát.

- Sajnálom – mondom a vigasztaló hazugságok helyett, és a látásom teljesen elhomályosul. – Ez az egész az én hibám. Az én tervem miatt kaptak el.

- Ne magadat hibáztasd. Én egyeztem bele, nem? – köhög fel egy újabbat, és tenyerét lyukacsos gyomrára szorítja. A homloka a meleg idő ellenére különösen hidegnek érződik a tenyerem alatt. – Mondd meg 'Samunak, hogy elcsesztem. Remélem, hogy meg fog nekem bocsátani.

- Atsumu... - Erősnek kell lennem, emlékeztetem magam. Nem szabad megtörnöm. Nem sírhatok, mikor nem én vagyok az, aki valójában szenved. Mégis, az áruló könnyeim lehullanak Atsumu alattam fekvő arcába, és arra gondolok, hogy én nem fogom tudni ezt tovább csinálni.

Aztán a látásom még jobban eltompul, mikor egy hálót dobnak rám hátulról. Meghallom a szapora lépteket, és kiáltozva próbálok kiszabadulni a csapdából. A háló szája köré köveket szőhettek, mert meglepően nehéz, és szinte teljesen belegabalyodok, ahogy próbálok kiszabadulni.

A háló lyukain keresztül megpillantom az Oikawa felé siető alakot. A széles hát és a rövid, sötétbarna haj tulajdonosa csakis Iwaizumi lehet, a Negyedik Körzet másik kiválasztottja. Míg én próbálom kiszabadítani a karjaimat a fogságból, ő leguggol az ájult fiú mellé, és ellenőrzi a pulzusát. Nem tudom, hogy milyen következtetést von le, mindenesetre megemeli a rongybabaként fekvő alakot, és az ölébe kapja.

Utánuk akarok menni, hogy befejezzem, amit elkezdtem, és apró darabokra szaggassam Oikawát, de a küldetésemben több dolog is megakadályoz. Először is a rendellenesen nagy hálóból való kigabalyodás, másrészt a tudat, hogy nem hagyhatom magára a barátomat az utolsó perceiben.

Így is elönt a keserűség, mire sikerül megszabadulnom a terhemtől, mert elszalasztottam az esélyt, hogy végezzek nem csak egy, de kettő Hivatásossal.

- Basszameg – túrok a hajamba. – Nincs igazság a földön.

Atsumu nem válaszol, mire föléhajolok, hogy leellenőrizzem a légzését. Aztán fenékre ülök, és a tenyerembe rejtem az arcomat, hogy ne lássanak a kamerák, amikor zokogni kezdek.

Délután lehet, az arénába érkezésünk hetedik napján, mikor legközelebb meghalljuk az ágyúdörejt. Reflexből felkapom a fejem, hogy hallgatózzak, nem követi-e az első dörrenést második, de a táj néma marad.

- Eggyel kevesebb – vidul fel Tendou, és oldalba bök. Az erdőben sétálunk, mert folyamatosan mozgásban vagyunk, hogy lerázzuk a ,,tolvajt". Szerintem már rég nem követ bennünket, de azért hagyom, hogy a vöröshajú azt csinálja, amit szeretne. – Mosolyogj egy kicsit, Kenma!

Nem vagyok örömteli hangulatban. Addig nem fogok megnyugodni, amíg az esti vetítésen ki nem derül, hogy melyikük esett el. Csak akkor fogok hálát adni az égnek, ha kiderül, hogy Kuroo még épségben van, addig viszont semmi okom az ünneplésre.

- Remélem, hogy Daishou volt az – mélázik el Tendou a távolba meredve. A kését folyamatosan az ujjai között pörgeti, és kicsit félek, hogy még a végén valami csúnya balesetet fog szenvedni. – Lehet, hogy a többiek összeálltak ellene, és végre meggyilkolták.

- A helyedben ebben nem reménykednék – töröm szét a vágyainak szappanbuborékját. – A Hivatásosok csak akkor szoktak egymás ellen fordulni, miután a többi versenyzőt már megölték.

- Pff, ünneprontó – biggyeszti le az ajkát, majd halk dúdolásba kezd, és láthatólag megfeledkezik az egészről. Követem a fenyőrengetegben, és kicsit jobb kedvre derül, mikor sikerül levadásznia egy mókust. Lassan, de biztosan kezdenek megint előremerészkedni a vadon élőlényei a vulkánkitörést követően. Tendou mini vízszerző kütyüjével pedig bárhova mehetünk az erdőben, nem kell többé a szomjúságtól tartanunk.

- Nem megyünk túlságosan északnak? – kérdezem, mikor észreveszem, hogy már egy ideje ugyanabban az irányban gyaloglunk. A Játékmestereknek megvannak a módszereik arra, hogy eltereljék a játékosokat, ha azok túlságosan is kimerészkednének az aréna szélére: például néhány tűzgolyót eléjük dobnak, vagy egy csoport vérengző mutánst eresztenek rájuk, és őszintén szólva, jelenleg egyik lehetőséggel sincs kedvem szembenézni.

- Huh? Nekem nem tűnt fel – mosolyog Tendou, ami azt jelenti, hogy nagyon is tisztában van vele, mire gondolok, de úgy dönt, hogy magasról tesz az aggodalmamra. Valamit forgat a fejében, amit egyelőre nem akar megosztani velem. Nincs kedvem faggatózni, ezért élvezem a ránk telepedő csendet, és próbálok nem azon agyalni, hogy vajon mi lehet Kuroo-val. Lassan egy hete, hogy elváltunk egymástól, és szinte csoda, hogy mindketten élünk – mármint az kevésbé meglepő, hogy Kuroo kihúzta eddig, arra viszont szerintem senki sem számított, hogy én ilyen sokáig versenyben fogok maradni. Már így is rengeteg, nálam fényévekkel jobb kiválasztott esett ki, és nem tudom, hogy az én szerencsém mikor fog végleg kifutni.

A fák egyre ritkulnak, és meglepetésemre változik a táj arculata: az aljnövényzet eltűnik, és kopár föld veszi át a helyét, majd végleg eltűnnek körülöttünk a fák, és a távolban furcsa, homályos hegyszigetek emelkednek ki a látómezőmből. Sétálunk pár-percet, majd olyan hirtelen torpanok meg, hogy egy kicsit megbicsaklik a lábam. Tendou egészen a szirt széléig megy, mire ösztönösen megmarkolom az ingje hátulját, és érzem, hogy szédülni kezdek. Előttünk, ahol eddig a kopár föld nyújtott támaszt talpainknak, százméter magas szakadék tátong, ameddig csak a szemünk ellát. A szakadék falán és alján is hegyesen meredő szikladarabok állnak ki, amelyek biztos halált ígérnek a lezuhanóknak.

- Elértük az aréna szélét – mormogom aggodalmasan, és ide-oda kapkodom a tekintetem, hátha a semmiből nekünk hajítanak egy tűzgolyót. Ám a kies táj ugyanolyan néma marad, mint eddig, s szemmel láthatóan a Játékmestereknek nincs szükségük más módszerre, hogy elriasszák a versenyzőket.

Hiszen az arénán túl senki sem tud menni, erről ezúttal megfelelően gondoskodtak.

Tendou felkap egy kavicsot, és a karját derékszögben hátra hajlítva elhajítja azt. A kődarab körülbelül tíz méternyit repülhet előre a szakadék felett, mielőtt egy láthatatlan pajzsnak ütközve visszapattan, és lehullik a tátongó űrbe. Tehát a biztonság kedvéért a szakadékon kívül ellátták valami profi fallal is az aréna körüli teret, hogy még véletlenül se legyen esélye senkinek megszökni.

- Ahogy gondoltam – motyog Tendou, majd megfordul, és a levegőbe emeli mindkét karját. – Megcsináltuk! A legtávolabbi ponton vagyunk!

- Aha. Szuper.

Tendou mindkét karomat megragadja, és körbe-körbe forogni kezd velem, vészesen közel a szakadék széléhez. A gyomrom liftezni kezd, és muszáj vagyok behunyni a szemeimet. Ha úgy döntött, hogy itt, szemtanúk hiányában akar megszabadulni tőlem, akkor fel kell készülnöm a legrosszabbra.

- Csak mi ketten, Tendou és Kenma a világ végén!

Életben maradt játékosok száma: 11

Halottak: 13 ━ Azumane Asahi, Kyotani Kentarou, Ennoshita Chikara, Kinoshita Hisashi, Inuoka Sou, Sarukui Yamato, Goshiki Tsutomu, Nishinoya Yuu, Tanaka Ryuunosuke, Aone Takanobu, Terushima Yuuji, Ushijima Wakatoshi, Miya Atsumu