Az aratás napján nem meglepő, hogy alig pár falatot tudok letuszkolni a torkomon. Az öcsém, Yuma hozzá sem nyúlt a leveséhez, és az apámban sem maradt annyi lélekerő, hogy leszidjon minket, amiért pazaroljuk az ételt. Július közepe van, a nyári szünet kezdete, és ma derül ki, hogy Karasuno lakosai közül melyik huszonnégy szerencsétlen gyerek fog a vágóhídra vonulni.

Miután letakarítjuk az asztalt, mindenki felölti az ünneplő ruháját. A hetedik körzet ünnepi színe a vörös ━ egyetlen piros pólót találok, ami se nem lyukas, se nem foltos, és felhúzok hozzá egy melegítőnadrágot. Ez az utolsó évem, és már egy ideje nem veszem magamra a szabályok minden egyes szavát. Nem valószínű, hogy a tömegben bárki is kiszúrna, habár apám vet rám egy csúnya oldalpillantást, miközben Yuma vörös ingjét vasalgatja. Meg sem kísérlem megszelídíteni éjfekete, örökké kócos tincseimet, és egy gyors fogmosás után levetem magam a kanapéra. Az óra már majdnem fél kettőt mutat.

━ Sietnünk kéne ━ mormogom, kipillantva az ablakon. A nap magasan jár az égen, és nekem máris melegem van, pedig még várt ránk egy félórás séta a főtérre. ━ Kenmáék már biztos várnak.

Yuma ingjének gombjaival matat, de remegnek az ujjai. Elnézek tőle, hogy ne fokozzam az idegességét. A mai nap sosem örömmulatság azoknak, akiknek tizenhárom és tizennyolc év közötti gyermekei vagy családtagjai vannak. Ilyenkor mindenki az éghez fohászkodik, hogy csak húzzanak ki valaki mást, bárkit, csak ne engem, csak ne a szeretteimet. A lábammal idegesen dobolok a padlón. Ez az utolsó évem, emlékeztetem magam. Pár hónap múlva tizenkilenc leszek, és soha többé nem kell azon aggódnom, hogy vajon kisorsolnak-e a Viadalra. Yuma pedig... Újra öcsémre pillantok, halálsápadt arcára, és szomorú barna szemeire. Ez a második éve, hogy részt fog venni az aratáson, vagyis az ő neve csak két cetlin fog szerepelni az üvegben. Viszonylag biztonságban van. Igyekszem nem gondolni arra, hogy az enyém hányszor lesz felírva.

━ Indulhatunk ━ mondja apám, és puhán becsukja maga után az ajtót. Ma nem szabad zárni a házakat, a Békeőrök (még hogy béke) ugyanis körbejárják a városokat, és ellenőrzik, hogy senki se maradjon otthon. Egyedül a haldoklók mentesülnek az aratásnapon való részvétel alól. Ha valaki szándékosan próbál kibújni alóla, arra halálbüntetés vár.

Igazam volt, Kenma és apróra nőtt szülei a házunkkal szemben várakoznak, egy magasra nőtt almafa alatt, hogy némileg árnyékban maradjanak. Kenma az öcsémhez hasonlóan szép inget visel, hosszúra nőtt, sötét tincsei elrejtik a vonásait.

━ Kenma! ━ kiált öcsém, és odafut hozzá.

━ Néha olyan érzésem van, hogy Kenmát jobban szereted, mint engem ━ szólalok meg fejcsóválva, mire csak egy nyelvnyújtást kapok válaszul. Yuma kedveli Kenmát, mert a barátom sosem szól rá, hogy hagyja abba a szófosást. Ez csak azért van így, mert Kenma valójában egyetlen szavára se figyel, de figyelmesen bólogat a látszat kedvéért. Apám csatlakozik a Kozume házaspárhoz, ám olyan halkan beszélnek, hogy semmit sem hallok. Szerencsére a hetedik körzet központjában, Nekomában élünk, ezért nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy elérjük a főteret. Tudom, hogy vannak olyan messzebbi települések, ahol az emberek már korán reggel a zsúfolt buszokra szállnak, hogy ideutazhassanak. A hetedik körzetnek nem nagy a lakossága, de a területe annál inkább kiterjedt. Mi vagyunk ugyanis az erdőgazdálkodásért felelős körzet, vagyis fával és papírral kell ellátnunk a Kapitóleumot és a másik tizenegy körzetet. Az ujjaim sajognak, tegnap este ugyanis idegességemben órákig hasogattam a tüzelőnek valót a házunk mögött. Hiába van még odébb az ősz, az ember sosem tudhatja, mikor érkezik egy újabb hidegfront. Ha ma mégis kisorsolnak, és meghalok az arénában, legalább egy ideig a családomnak nem kell majd a tüzelő miatt aggódnia.

Kenma észrevétlenül elsodródik Yuma mellől, és felzárkózik mellém. Egyedül az aranyló szemei alatt húzódó karikák árulkodnak arról, hogy ő sincs a csúcson. Kezei közt furcsa fakockát rakosgat, melynek különböző színűre vannak festve az oldalai.

━ Hogy vagy? ━ kérdezi, tekintetét még mindig a fakockán tartva. Megborzolom a haját, a selymes tincsek tapintása ugyanis mindig képes megnyugtatni háborgó lelkemet.

━ Megvagyok ━ vonok vállat. ━ Ez az utolsó... ha szerencsém van, holnaptól szabad leszek.

Kenma, aki egy évvel fiatalabb nálam, bólint. A szeme sarkából rám pillant, és látom, hogy nyel egyet.

━ Hányszor vagy felírva? ━ kérdezi suttogva, mintha attól félne, hogy szavaival sebet ejthetne rajtam.

━ Huszonhétszer ━ erőltetek magamra egy hamis vigyort. Nyolc éves korom óta fel vagyok írva plusz ételsegélyért saját magam és az öcsém részére, így a feliratkozások száma gyorsan összeadódott. ━ Szívás, mi?

Kenma, akinek életében sosem kellett plusz névfelírás fejében ételsegélyért folyamodnia, és akinek idén ötször szerepel majd a neve, tétován kinyújtva felém a karját, és megszorítja a kezem. Minden rendben lesz, üzeni a tekintete.

Nagyon remélem, mosolygok vissza.

Beérünk a főtérre, ahol a Törvényszék épülete előtt pódium van felállítva. A színpadra négy szék van kipakolva, egy a polgármesternek, kettő a körzetünk mentorainak, egy pedig a kapitóleumi küldöttnek, aki minden évben eljön, hogy elvégezze a névhúzást.

Nekünk, fiataloknak életkor szerint kell felállnunk, mi, legidősebbek közvetlen a színpad elé, a legfiatalabbak pedig leghátul foglalják el a helyüket. Egy öleléssel elköszönök Yumától, megnyugtatva, hogy ne féljen, majd Kenmával előre sétálunk. Ő beáll a tizenhét évesek közé, és egy újabb kézszorítással búcsúzunk. Hosszú léptekkel előre sietek, elvegyülve a tizennyolc éves fiúk és lányok között. Rémesen alulöltözöttnek érzem magam mellettük. A nap szinte éget, fekete frufrum pedig a homlokomra tapad. Mindenem izzad, és már a légzésem sem annyira egyenletes, mint szeretném. A tér oldalán a kamerával felszerelt híradósok foglalnak helyet, az aratásnapi ünnepséget ugyanis élőben közvetítik. A családtagok hátrébb állnak, egymásba kapaszkodva, arcukon a félelem és remény keverékével. A tér már annyira megtelt, hogy nem mindenki fér ide, és nekik kívülről, az utcáról kell figyelniük a történéseket. Nekoma nem egy kis központ, de azért huszonhatezer embert nem képes kényelmesen befogadni a főtere.

A négy szék között, egy asztalra van kihelyezve a hatalmas, fedetlen tetejű üveggömb, amely a neveinket rejtő papírfecnikkel van teletöltve. A gömb mágnesként vonzza a tekintetem. Azokból a cetlikből huszonhét darabon az én nevem szerepel. A polgármester mellett a kapitóleumi küldött, valami lila hajú nőci üldögél, húsz centis magassarkúban és hófehérre púderezett arccal. Egy vászonernyővel próbálja távoltartani magát a nap sugaraitól. A két mentor, Nekomata és Naoi sensei mozdulatlanul ülnek a székükön. Az ő arcukon nyoma sincs a nőét díszítő mosolynak.

Pontban két órakor a polgármester feláll, hogy felolvassa Karasuno országának történetét. A sztorit már annyiszor kénytelen voltam végighallgatni, hogy a könyökömön jön ki. A nyakamat nyújtogatom, hátha meglátom Kenmát a tizenhétévesek csoportjában, de persze annyira alacsony a többi tinédzserhez képest, hogy erre esélyem sincs. Remélem, Yuma nem lesz rosszul a felolvasás alatt. Sosem ő volt a legbátrabb fiúcska a környéken.

A másik ok, hogy nincs kedvem a szavaira odafigyelni, az az, hogy az egész sztoritól felfordul a gyomrom. Az Éhezők Viadala csak a Kapitóleum embereinek jó buli: élőben nézik a közvetítést a haláltusánkról, és arra fogadnak, hogy ki fog először kiesni, kik fogják elárulni egymást, vagy hogy ki marad utolsóként talpon. A körzetek lakóinak is kötelező megnézniük a vetítést, de mi korántsem örömmel és izgalommal, hanem gyomorforgató borzadállyal figyeljük, ahogy ártatlan gyerekeket arra kényszerítenek, hogy legyilkolják egymást. A Viadal győztesének hazatérve kényelmes élete lesz, évi járadékot kap, és a körzetét a győzelmét követő évben a Kapitólium bőven ellátja gabonával, olajjal, cukorral. Eközben Karasuno többi körzete folytatja az éhezést és nélkülözést.

A gyors történelemlecke után a polgármester felsorolja a korábbi győztesek neveit. A hetedik körzet hetvennégy év alatt hatszor nyert, ami nem tudom, hogy jónak vagy rossznak számít-e. A jelenlegi mentorokat tapssal köszöntjük: Nekomata olyan öreg, hogy szerintem már visszavonulhatott volna, de valami furcsa okból még mindig vállalja a mentori feladatokat. Naoi Manabu egy sötét hajú, szögletes arcú férfi, aki negyven körül járhat. Úgy hallottam, hogy a harmadik gyermeke alig két éve született.

A polgármester bemutatja a nőt, valami Hitomit, aki meglepően fürgén felugrik magassarkújában.

━ Boldog Viadalt mindenkinek! Sok szerencsét, és sose hagyjon el benneteket a remény!  ━ Jó vicc. ━ Nos, nézzük a szerencséseket ━ mosolyog Hitomi. Mivel elől állok, látom, hogy körmei ugyanolyan lilára vannak pingálva, mint a haja. A műsor kedvéért kotorászik kicsit a gömbben, és az egész tér lélegzetvisszafojtva figyel. Olyan némaság borul ránk, hogy egy tücsök ciripelését is hallani lehetne.

Kérlek, ne engem húzz ki, kérlek, ez az utolsó évem, kérlek, hadd szabaduljak meg ebből a rémálomból most és mindörökre...

Hitomi kihajtogatja a cetlit, arcát továbbra sem hagyja el a műmosoly.

━ Kuroo Yuma!

A tömeg egy emberként enged ki egy megkönnyebbült sóhajt. Akik nem hallották most a nevüket, egy kis időre megnyugodhatnak.

Az én szívem viszont elszorul, és a szemeim előtt forogni kezd a kép. Hitomi arca túlságosan elnyújtottá válik, az üveggömb pedig mintha csúszni kezdene az asztalról. Nem, ez nem lehet, csak kétszer szerepelt a neve a több ezerből, nem húzhatták ki őt, ezt most csak álmodom, és mire felébredek, megint otthon leszek, apával és Yumával...

Mozgolódást hallok magam mögül, ahogy a fiatalabbak utat nyitnak a fiúnak. A kép még mindig nem tiszta, mintha egy rossz lencsén át kéne néznem a történéseket. Az öcsém nem sír, a fejét egyenesen tartja, és kihúzza magát. A léptei olyan hangosan koppannak a kövön, hogy felriaszt a transzból, amibe belesüllyedtem.

━ Yuma... ━ suttogom, mikor mellém ér, és olyan durván ellököm a mellettem állókat, hogy sziszegve egymásnak esnek. ━ Állj meg, Yuma!

Yuma tétován felém néz, és csak ekkor veszem észre a szemeiben ülő terrort. A kezeim remegnek, ahogy erősen megszorítom a vállát.

Egy pisztolyt viselő Békeőr közelít felénk, hogy megakadályozza, hogy bármiféle felfordulást csináljunk, és hátráltassuk az ünnepséget.

━ Menjen vissza a helyére ━ figyelmeztet szigorúan, és keze a pisztolya markolatára csúszik.

━ Nem! ━ rántom magam mögé az öcsémet, és a maszk takarta arcba nézek. A férfi megragadja a fegyvert, de ekkorra már furcsamód elszállt belőlem minden félelem. A megoldás pofonként csap fejbe, és az elmém végre kitisztul. ━ Önként jelentkezem a viadalra!

Zúgolódás támad a tömegben, és halványan érzékelem Hitomi izgatott tapsikolását. Érzem, hogy egyszerre az összes kamera az arcomra irányul, úgyhogy vonásaimat egy magabiztos kifejezéssé rendezem. A Viadal már most elkezdődött, és a vetítést nézők egy pillanatra sem láthatják rajtam a halálfélelmet. Nem tűnhetek gyengének, mert akkor a többi kiválasztott azonnal engem fog kiszemelni magának.

Yuma reszket, ahogy körém kulcsolja a kezeit.

━ Tetsu... ━ szipogja a mellkasomba, és végre utat enged a visszafojtott könnyeinek. Megsimogatom hollófekete tincseit, amelyek sokkal rendezettebbek, mint az enyéim. A Békeőr még mindig mellettünk áll, és tudom, hogy mozdulnom kell, mielőtt még megint ránk förmedhetne.

━ Nem lesz semmi gond, Yuma, most állj szépen vissza a sorba, rendben?

Egy apró tenyér érintését érzem a felkaromon, és hirtelen Kenma hatalmas szemeivel találom szemben magam. A szemek, amelyek szebben csillognak, mint a folyékony arany, most mintha ködfelhőn keresztül pillantanának rám.

━ Gyere, Yuma ━ fejti le rólam gyengéden a fiú kezeit, és visszahúzza a fiatalok tömegébe. Vissza se nézve megindulok, a szokásos ruganyos lépteimmel, mintha nem éppen a saját halálos ítéletemet írtam volna alá.

Hitomi olyan izgatott, hogy az etikettről megfeledkezve szoros ölelésbe von.

━ Hűha, milyen izgalmas, már évtizedek óta nem volt önként jelentkező a hetedik körzetben! ━ sipákol, és igyekszem elrejteni a feltörő undoromat. ━ Milyen csodálatos! Hogy hívnak, fiatalember?

━ Kuroo Tetsurou. ━ Hangom tisztán száll a tömeg felett.

━ Ő volt a kisöcséd, igaz? Milyen megható! Ma szem biztos nem marad szárazon a Kapitóleumban!

Nem mintha érdekelne, hogy a Kapitóleumi férgeket meghatja-e a jelentkezésem, de ha ez azt jelenti, hogy több szponzort fogok kapni a verseny során, az megnövelheti a túlélési esélyeimet. Úgy vigyorgok, mintha életem legjobb viccét mondta volna el, de szemeimmel Yumát és Kenmát keresem. Egymásba kapaszkodva állnak a szélen, és a szokásosnál is kisebbnek tűnnek. Látványukra megacélozom az akaraterőmet. Nem számít, hogy miféle borzalmak várnak rám, és mi mindent kell majd megtennem a győzelemért, vissza fogok térni hozzájuk, kerüljön, amibe kerül. Lehet, hogy nem a legjobb körzetből származom, de van rajtam elég izom, és a munkámból adódóan a fejsze használatát szinte tökéletesre fejlesztettem. Nem adhatom fel, addig nem, amíg meg nem tettem minden tőlem telhetőt a győzelem érdekében. Naoi sensei érdeklődő pillantással méreget, és Nekomata is furcsán hunyorog. Vajon sajnálnak? Vagy annak örülnek, hogy valaki olyan jelentkezett a Viadalra, aki nem fog egyből elhullani?

━ És akkor nézzük, hogy ki lesz a második kiválasztott! ━ Most, hogy Hitomi mögött állok, legalább nem kell látnom örömtől csillogó arcát. Izzadt tenyerem lopva beletörlöm a melegítőgatyámba. Most már kicsit bánom, hogy nem öltöztem fel szebben. A kamerák kereszttüzében túlságosan is tudatában vagyok lompos kinézetemnek.

Az érdeklődésem elhalványult a sorsolás iránt. Nem számít, hogy ki lesz a partnerem, végtére is ugyanúgy a vetélytársam lesz, mint az összes többi körzet kiválasztottjai. Ha arra kerül a sor, végeznem kell majd vele, ezért jobb lenne, ha valami nálam gyengébb kölyköt húznának ki.

Hitomi ragadozókarmai módszeresen kihajtogatják a papírlapot, és éles hangja megüti a fülemet.

A világom egy szívdobbanásnyi időre megáll, majd megfordul a tengelye körül.

Kozume Kenma.