(Figyelmeztetések: vér, sérülések, némi erőszak)

A máskor egy perc alatt megtett út most egy örökkévalóságnak tűnik, mire visszavánszorgok a barlanghoz. A kiabálásokat és vonyításokat hallva merem feltételezni, hogy a mutánsnak sikerült messzebbre kergetnie a két Hivatásost, de sajnos jó ideig nem hallok ágyúdörejt, úgyhogy nem merem remélni, hogy meghalnának az ellenfeleim.

A fegyvereimért is vissza kell majd mennem, de jelenleg annyi erő sem maradt a testemben, hogy felemeljem szeretett fejszémet, így védtelenül botorkálok a sötétben, néha megcsúszva a sártengerré változott folyóparton. A kígyók folyamatos sziszegése kísér utamon, és legalább annyi vigaszt találok a helyzetben, hogy nem másznak ki a gödörből és fojtanak meg kínkeservesen.

Az arcom forrón lüktet, mintha izzó vassal feszegetnék, és a bal látásom elvesztése miatt különösen védtelennek érzem magam. Azt veszem észre, hogy folyamatosan balra fordítom a fejem, hogy kompenzáljam a keletkezett vakfoltot, így viszont beáll a nyakam, és a jobb oldalam marad szabadon. Egyszerűen nem találok megfelelő megoldást a hirtelen keletkezett problémámra.

Végre felbukkan előttem az indafüggönnyel borított kőszikla, és a jelzésnek kitalált három kopogásról megfeledkezve szinte beszédülök a nyíláson. Bokuto a barlang közepén fekszik, és Suna már levette róla a miszlikre aprított inget, hogy a textildarabok ne ragadjanak bele a nyílt sebekbe. A szürkehajú fiú mellkasát vízszintesen szeli át az öt karmolásnyom, amit a mutáns csapása ejtett rajta, és a vájatok véresen csillognak a sötétségben.

Suna elsápadva pillant rám, és tekintete a nyílásra tapad, de mikor nem jön senki be utánam, összeráncolja a homlokát.

- Akaashi...?

Megrázom a fejemet, és leülök Bokuto mellé. Suna a fiú ingének anyagjával próbálta letörölni a vért, de a már rászáradt foltok nem jöttek le róla teljesen.

- A mutáns volt? – kérdezi Suna suttogva, mintha attól tartana, hogy Bokuto bármelyik pillanatban felébredhet – de a fiú lázban égő arcát elnézve ez egyelőre nem tűnik valószínűnek.

- Nem. Megöltük a másikat is, de a Hivatásosok... - Nagyot nyelek, ahogy eszembe jutnak a történtek. – Mika lelőtte őt.

A fiú sárgászöld szemei kerekre tágulnak.

- Mi? De miért...

- Nem tudom. – A kezeimet ökölbe szorítom, mire sebzett alkaromon heves fájdalomhullám söpör végig. – Nem tudom, hogy hagyhatták őrizetlenül a bázisukat. Egyikünk... egyikünk se számított rá, hogy még ők is ránk fognak támadni.

Suna összepréseli az ajkait, és visszafordul Bokuto teste felé. A rongyokat tartó keze megremeg.

- Nincs semmi, amivel kitisztíthatnám a sebeit. Kevés vizünk van, és ha azt elhasználjuk, akkor nem marad mit innunk...

Tanácstalanul pillantok körbe. Még megvannak a konzervekbe összegyűjtött saras vizek, amiket a tablettákkal kitisztíthatnék, de Sunának igaza van – ha most engem és Bokutót ellátjuk, akkor holnap minden ivóvizünk el fog fogyni. És tekintve, hogy a folyót teljesen kiszipolyozták, hamar a halál torkában találhatjuk magunkat.

De ha a sebeink elfertőződnek, ugyanúgy meghalunk, szóval a végső kérdés az marad, hogy a dehidratációt vagy a vérmérgezést választjuk-e.

Feloldok két tablettát mindkét konzervesdobozban, és amíg várunk, hogy hatni kezdjenek, addig kifújom magam. Az adrenalin még mindig dolgozik bennem, és feszülten dobolok a lábaimmal a kemény földön, de egyszerűen nem bírok lenyugodni. Az egész este egy hatalmas rémálom volt – először a mutáns elől menekülő Kenma látványa, utána a ránk támadó szörnyek és Hivatásosok, Akaashi halála, a látásom elvesztése... Az ember el sem hinné, hogy ennyi szenvedést be lehet sűríteni egy napra, de a Játékmesterek tettek róla, hogy ne érezzük magunkat sokáig biztonságban. Biztos szúrta a szemüket, hogy ilyen jó búvóhelyen sikerült berendezkednünk, és valahogy ki akartak ugrasztani minket. Hát, elérték a céljukat, és csak azért nem állok neki üvöltve szidni őket, mert nem akarom, hogy Kenma megtalálása előtt alám robbantsanak valami aknával. (Mert ezt is simán kinézem belőlük.)

Beletelik egy kis időbe, mire feloldódnak a tabletták, és az új folyadékadagokat a szűrőmön átöntve Suna óvatos mozdulatokkal áttölti a vizet a kannánkba. Még jó, hogy ő nem sérült meg, mert az én kezeim annyira remegnek, hogy tutira félrelocsolnám az utolsó cseppekig.

Egy vénember kecsességével feltápászkodom, és bicegve megindulok a kijárat felé.

- Mégis hova mész? – szól rám a barnahajú idegesen.

- Vissza kell hoznom a fegyvereket. Ha ránk találnak, nem fogom tudni megvédeni magunkat – nevetek fel szárazon. – Főleg nem ilyen állapotban.

Suna gyanakvó tekintete a hátamra tapad, és tudom, hogy attól fél, esetleg nem fogok visszajönni hozzájuk – vagy azért, mert meghalok, vagy pedig azért, mert meguntam a védelmezőt játszani.

Feszülten hallgatózom, de a kígyósziszegésen kívül nem hallok semmi gyanúsat, ezért minden további bökkenő nélkül szerzem vissza a fejszémet és a sarlómat. Akaashi holttestét szerencsére már elszállította a Kapitóliumi légpárnás, így nem kell tovább bámulnom a nyilakkal átszaggatott testet. A mutánsok tetemei is nyomtalanul eltűntek, de még mindig érzem a földbe ivódott fémes vérszagot. Amilyen gyorsan csak tudok, távozom a helyszínről, és fel sem nézek, mikor megkezdődik az éjszakai vetítés. Sajnos tudom a mai nap egyetlen kiesőjét, és nincs kedvem a szükségesnél egy perccel sem tovább tartózkodni a biztonságos barlangunkon kívül.

Ahogy visszaérek a sziklákhoz, meglátom a kivetítő ránk eső fényében a lassan alászálló, ezüst ejtőernyőt, amiről egy hozzácsatolt apró dobozka lóg. A szívem a torkomba ugrik, és ép kezemmel felnyúlok, hogy elkapjam a zsákmányt a földet érése előtt. Reszkető tagokkal botorkálok be a nyíláson át, majdnem belegabalyodva a bársonyosan lelógó sötétzöld indákba, és olyan hangos koppanással ejtem le a fejszémet, hogy Suna ültő helyében megugrik.

- Mit ijesztgetsz, azt hittem... - Meglátja a kezemben tartott tárgyat, és némán tátogni kezd, mint egy partra vetett halacska. Gyors mozdulatokkal szedem le a doboz tetejét, és meglátom a kipárnázott bélésen pihenő kör alakú tégelyt. Kirántom az alá dugott papírdarabot, és széthajtogatom a hófehér lapot.

A nyomtatott betűs írás a világ legrövidebb üzenetét tartalmazza:

Vágott sebekre.

Nekomata & Naoi

Összeráncolom a homlokomat, és habár a megkönnyebbüléstől szinte könnyek szöknek a szemembe, valamiféle burjánzó csalódottság kezdi átvenni a kezdeti hála helyét. A legelső üzenetükben Kenmáról is írtak, hogy tudassanak a biztonságáról, most viszont említést sem tettek róla. Lehet azért, mert most Kenma bajban van, és nem akartak hazudni nekem? Vagy teljesen túlgondolom az egészet, és csak azért írtak ilyen röviden, mert minél előbb el akarták juttatni hozzám a mentori ajándékot?

- Mi az? – szakít ki Suna hangja baljós gondolataim közül, és felé nyújtom a tégelyt.

- Ha végeztél a tisztítással, kend be Bokuto sebeit – mondom határozottan, és Suna szemei felderülnek a gyógyszer láttán. Amíg Bokutót kezeli, úgy-ahogy én is letörlöm a vizes ruhadarabbal a bordáimat és az alkaromat, de amikor az arcomhoz érek, szitokszók áradata tör ki belőlem, annyira csíp a karmolás helye. A mutánsnak még azt is sikerült elérnie, hogy rusnyán haljak meg. Kösz szépen. Remélem, hogy apáék nem nyitott koporsóst temetést terveztek nekem.

- Igyekeztem spórolni, de... - Suna visszanyújtja a tégelyt, és látom, hogy a mézszínű kenőcs szinte fele elfogyott. Vékony rétegben kezdem el felkenni a krémes állagú anyagot, és a bal karomon lévő vágásokat azon nyomban hűsíteni kezdi a csodaszer. Az örömtől felbátorodva áttérek a bordáimra, és a vöröslő bőr körüli égető érzés szintén másodpercek leforgása alatt csillapodni kezd. Nem akarok belegondolni, hogy mennyi fogadási pénzt pazarolhattak rám Nekomatáék, mert a Viadal végéhez közeledve a legkisebb ajándékok is csillagászati összegbe kerülnek, de ha ezt meg tudták engedni maguknak, akkor nem kevés támogatóm lehet.

Bár belegondolva ez nem annyira meglepő, tekintve, hogy már végeztem pár versenyzővel, és még megfelelő fegyvereket is tudtam szerezni a túléléshez. Itt az arénában annak is megvan az előnye, ha az embert kegyetlen gyilkosnak tartják.

Vakon tapogatózni kezdek az arcomon, keresve a vágás szélét, mire hosszú, sápadt ujjak jelennek meg a látóteremben.

- Segítsek? – kérdezi Suna halkan, és karomat leejtve hagyom, hogy átvegye a tégelyt és gyengéden bekenje az arcom bal odalát. A csípés halványulni kezd, és már csak gyenge hullámokban lüktet a sérült bőr. A bal szememmel egyáltalán nem látom, mit ügyködik rajtam Suna, de nem szólok neki a frissen szerzett korlátozottságomról. – Jobb lesz, mint újkorában.

- Bárcsak – erőltetek magamra egy fáradt mosolyt, és nekidőlök a barlang falának. Bokuto továbbra sincs magánál, de remélem, a kenőcs használni fog a sérülései összeforrásához. – Szerintem ma este felesleges őrködnünk. Bármikor ránk ereszthetnek még egy mutáns, a Hivatásosok meg legalább ma este békén fognak hagyni minket.

- Oké – bólint Suna. Rádobom a takarót Bokutóra, és szétszakított kabátomba beburkolózva remélem, hogy rémálmoktól mentes éjszakánk lesz.

Másnap a fájdalomnak nyoma sem marad az alkaromon és bal oldalamon, egyedül az arcom sajog még, de hajlandó vagyok ezzel a helyzettel megbékélni. A sebeim szélei már álmomban elkezdtek összébb húzódni, így méltán bízom abban, hogy a sekélyebb vágások az elkövetkezendő napokban be fognak forrni. A Kapitóliumnak messze előrehaladottabb, szupermodern gyógyszerei vannak, míg mi a Körzetekben néha egy puszta lázban odaveszünk.

Nincs igazság a világon.

Kétszersültből álló szomorú reggelinket fogyasztjuk éppen Sunával, mikor Bokuto először felnyitja a szemeit. A sárga íriszek fényesen csillognak, és arcán foltokban piroslik a bőr, ami némi aggodalommal tölt el.

- Huh... Mi történt velem? – kezdi masszírozni a fejét, és a testéről lecsúszó takaró alatt megpillantja karmolásokkal tarkított, csupasz mellkasát. – Oh... volt ott valami szörny, és...

Rám néz, és szemei elkerekednek vélhető rútságom láttán. Szegényt nem akartam már reggel az arcommal rémisztgetni.

- Neked ugrott egy mutáns, de szerencsére nem esett komoly bajod – kezdem neki magyarázni a helyzetet. – Kaptunk a mentoroktól kenőcsöt, amivel Suna bekente a sebeidet. Ha pihenteted őket, pikk-pakk jobban leszel.

- Aha... - Bokuto zavartan összevonja a szemöldökét, ahogy tekintetét lassan végigjáratja a barlang előterén. – Hol van Akaashi? Ő őrködik?

A kétszersült kihullik a kezemből, és a torkomat köszörülve igyekszem némi időt nyerni magamnak. Mégis hogyan tálaljam neki úgy a hírt, hogy ne veszítse el rögtön a fejét? Már Suna eltűnésénél is teljesen depressziós volt, így el sem akarom képzelni, Akaashi halála mennyivel fájdalmasabban fogja érinteni, én pedig nem vagyok éppen a legjobb mások megvigasztalásában.

- Öhm, szóval Akaashi...

- A Hivatásosok ránk találtak, miután legyőztük a mutánsokat – vág a szavamba Suna, és némi megkönnyebbülés önt el, hogy nem nekem kell közölnöm a szomorú hírt. – Akaashi-nak el kellett menekülnie, hogy ne kapják el, amíg Kuroo szembeszállt velük.

Hogy mi?

- Biztos még bujkál valahol, mint ahogy én tettem aznap, amikor elcsaltam a barlangtól őket – folytatja Suna a mesét, én pedig magamban vívódva hallgatok. – Nem tudjuk, milyen messzire kellett menekülnie, lehet beletelik pár napba, mire megfelelő alkalma nyílik arra, hogy visszatérjen.

- Oh. – Bokuto haja csalódottan lekonyul, és elbiggyeszti az ajkait. – Sikerült legyőzni a Hivatásosokat?

- Erm, nem igazán – vallom be szomorúan. – Végül egy mutáns elkergette őket.

- Kár – dől vissza fekvő helyzetbe Bokuto. Felé nyújtok egy kétszersültet, de megrázza a kobakját. – Nem vagyok éhes.

Ez kicsit aggaszt, de mivel Suna nem teszi szóvá, én sem mondok semmit. Békésen rágcsálunk tovább, miközben azon gondolkodom, Suna helyesen cselekedett-e. Bokuto lemaradt az éjfeli vetítésről, ezért ha mi nem szólunk neki Akaashi haláláról, lehet, hogy jó ideig nem fog rájönni a hazugságra. De mégis, jogunk van-e őt megfosztani ettől a tudástól? Így elvesszük tőle a lehetőséget, hogy meggyászolja a barátját. Ha viszont elmondjuk neki, lehet, hogy olyan letargiába zuhan, amiből mi ketten nem fogjuk tudni kirángatni – nekem pedig nem lesz időm Bokuto lelkét ápolgatni, mert még Kenmát is meg kell találnom. Most is csak az tart vissza az indulástól, hogy még nem vagyunk túl jó formában, de még egy nap, és begyógyulnak annyira a sebeim, hogy nyugodt szívvel nekiinduljak a keresésének. Sajnos Suna nyomkereső képességét nem fogom tudni kihasználni, mert valakinek Bokuto mellett kell maradnia, de azért én sem vagyok teljesen kezdő, végül is tizennyolc éven át éltem erdő közelében. Valami ötletem azért akad, hogy Kenma merre indulhatott, mert emlékszem, hogy hol láttam őt utoljára, mikor a vörös mutáns elől menekült. Ha követem a megérzéseimet és a szörny nyomát, akkor csak rá fogok lelni a keresett fiúra.

Úgy döntök, hogy egyelőre nem fedem fel Suna mellébeszélését, legalábbis addig nem, amíg Bokuto jobban nem lesz. A nap végére azonban nem csak az ivóvizünk fogy el, de Bokuto arca tűzpiros színben kezd játszani, és furcsán nehezen veszi a levegőt.

- Mi baja lehet? – kérdezi Suna tanácstalanul, miközben az izzadságcseppeket törli le a szürkehajú homlokáról.

- Nem tudom. – Felemelem Bokutóról a takarót, de a sebei az enyémhez hasonlóan szépen gyógyulásnak indultak. Ezek szerint nem a kenőccsel van a baj, hanem valószínűleg nem sikerült teljesen kitisztítani a vágásokat, és valami belekerülhetett a véráramába, ami a lázát okozza.

Ami hatalmas baj, mert mi magunk nem fogjuk tudni meggyógyítani. Ha Bokuto meghal, akkor az egész tegnap esti küzdelmünk a semmiért volt, és Akaashi halála is értelmetlenné válik.

- Mit csináljunk? – kérdezi Suna, mikor Bokuto lerúgja magáról a takarót is, amiatt panaszkodva, hogy melege van, holott a levegő csípősre lehűlt az esti órákban.

- Így meg fog fagyni. – Némi dulakodás után sikerül legalább a kabátomat ráadni Bokutóra, ha már a meleg takarót túl soknak tartja, de az ajkai teljesen cserepesek, és nem maradt egy csepp folyadék sem, amivel fel tudnánk frissíteni.

Ráadásul a sebei a mellkasán vannak, közel a szívéhez, tehát ha a vágásokból indult meg a fertőzés, akkor hamar életveszélyessé válhat az állapota.

- Valahol ivóvizet kell szereznünk – sóhajtok fel reményvesztetten. Nem mintha attól meggyógyulna, de talán kicsit el lehet odázni a halálát. – De úgy érzem, a Játékmesterek minden folyadékforrást eltüntettek az arénából.

- Küldhetnének egy kis esőt – mormogom, és remélem, hogy vesznek a kamerák. Bár abban már nem bízom, hogy valóra is fogják váltani kimondott kérésemet.

Miután Oikawát elgyepáltam, be kellett vennie még egy fájdalomcsillapítót, és ennyi gyógyszer elég volt ahhoz, hogy teljesen kidőljön. Én ennek csak örülök, mert nem kell addig sem hallgatnom a fenyegetéseit és csípős megjegyzéseit, Iwaizumi pedig nem szentel nekem a kelleténél több figyelmet, ezért békében maradok. A lehető legtávolabb telepszem le az üregben éjszakára, és először meglepődöm, hogy sem engem nem küld ki Iwaizumi a felszínre, sem ő maga nem megy ki őrködni, de aztán rájövök, hogy miért döntenek így. A gyökerek között megbúvó járat a gyanútlan szemnek szinte láthatatlan, ráadásul ha engem küldenének ki, rögtön megszöknék, ha meg Iwaizumi menne ki, akkor kettesben maradnék a mély álomba zuhant Oikawával, és végezhetnék vele. Okos, hogy nem kockáztatnak, bennem viszont lapul némi félsz, hogy éjszaka közepén valaki kibukkan az alagútból és ránk fog rontani.

Ennek ellenére az egész napi menetelés és a Tendou-mutáns előli rohangálás engem is kiüt annyira, hogy félelmeimről megfeledkezve perceken belül álomba zuhanjak. Mire legközelebb kinyílnak a szemeim, Iwaizumi már ébren van, ami nem meglepő, mert Tendou is mindig előttem kelt fel, Oikawa viszont szájából csurgó nyállal szuszog továbbra is békésen. Kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat, és egy halk köszönömöt elmormolva veszem át az Iwaizumitól a felém nyújtott kulacsot és csomag kekszet. A feltornyozott felszereléseket elnézve a két fiú rendesen felpakolta magát, mielőtt elhagyták volna a Bőségszarut, de az továbbra is rejtély, hogy hogyan kötöttek ki itt. Amíg rágcsálok, némán figyelem az idősebb fiút, aki szakavatott mozdulatokkal tekerget valami hosszú fonalból egy újabb hálót – nem tudom, legközelebb melyik gyanútlan versenyzőt akarja elfogni, de remélem, nem Kuroo lesz az, aki belesétál a következő csapdájába.

- Miért nem öltetek meg? – A kíváncsiságom végül győzedelmeskedik felettem, és önkéntelenül is kibukik belőlem az égető kérdés. Iwaizumi összeráncolja a homlokát.

- Oikawát kérdezd. Vagy inkább ne... Nem biztos, hogy a tegnapiak után jó kedvében lesz.

Ezzel nem jutottam sokkal előrébb, és a tudat, hogy Oikawán múlik a sorsom, nem dobja fel amúgy sem fényes hangulatomat. Egyelőre biztonságban vagyok, kapok enni és inni, de ez bármelyik pillanatban megváltozhat, ha a Hivatásos úgy dönt, hogy megunta a velem folyó játszadozást.

Mintha a neve mágnesként rántaná ki az álmából, Oikawa pislogni kezd, és felemeli a fejét a takarója alól. Gyanakvó pillantást vet kettőnkre, majd letörli a kifolyt nyálat a szája széléről.

- Hogy áll a frizurám? – túr bele szanaszét álló tincseibe. Iwaizumi fel sem pillantva válaszol:

- Ocsmányul.

- Gonosz! Ide sem néztél!

- Nem mindegy?

- Az egész ország minket néz, Iwa! Nem mutatkozhatok úgy mindenki előtt, mint valami vadállat.

- Késő.

Oikawa lebiggyeszti az ajkait, és csak akkor hagyja abba a duzzogást, mikor Iwaizumi átnyújt neki egy szelet kalácsot. Hát persze, ők nyilván nem a vacak kajákat fogják enni, azokat majd meghagyják nekem.

Oké, reálisan nézve a száraz keksz is több a semminél, de szinte ölni tudnék egy epres mochiért. Valami azonban azt súgja, hogy ilyen ínyencségeket nem raktak be az arénába.

Tekintve, hogy az ijesztőbb Hivatásos egész jókedvében van, úgy döntök, hogy kihasználom az alkalmat a további kérdezősködésre, még mielőtt valamin megint bepöccenne.

- Miért hagytátok ott a többieket? – Ez a második legfontosabb kérdésem, ugyanis ok nélkül biztosan nem léptek volna ki a Negyedik Körzetiek az aréna legerősebb szövetségéből.

- Fhu, nem is akarok róla beszélni – csap az öklével a földre Oikawa. De aztán nem bírja megállni, és mégis beszélni kezd. – Úgy kezdődött, hogy bevették azt a haszontalan kiscsajt anélkül, hogy minket is megkérdeztek volna róla! Még csak nem is szavazhattunk róla, pedig akkor mi megvétóztuk volna, igaz, Iwa?

- Milyen lányt? – kérdezem hirtelen megzavarodva.

- Valami Kiyoko-hogyishívjákot. Épp valaki mást üldöztünk – hogy kit, már nem is emlékszem, annyira jelentéktelen figura lehetett – amikor elfogtuk. De mielőtt megölhettük volna, könyörögni kezdett az életéért, és Mika megsajnálta. Valami női szolidaritás, vagy mittudomén. És Daishou Mikára hallgatott, nem ránk, pedig mi nem akartunk bevenni senkit!

- Oh. – Sok mindenre fel voltam készülve, az események ezen fordulatára azonban nem. – Tehát megharagudtatok rájuk?

- Ezt még elviseltük volna, de... - Oikawa közelebb hajol az izgatottságtól. – Iwa az éjjel meghallotta, hogy arról beszélnek, engem fognak legközelebb megölni! Engem! El tudod ezt hinni?

Az egyértelmű válasz egy erős igen lenne, ehelyett megpróbálok együttérzően nézni, amiből valószínűleg csak egy fura grimasz sikeredik. Iwaizumira pillantok, aki továbbra is a hálójával van elfoglalva, de valami különös okból pír kúszott az arcára. Nem értem, miért jön zavarba Oikawa sztorijától.

- Csak azért, mert megsérültem, még nem jelenti azt, hogy ne tudnék harcolni! – heveskedik Oikawa. – Amint megtanulom rendesen bal kézzel is használni a szigonyomat, mindnyájukkal végezni fogok. Minden nap gyakorlok, és...

Oikawa hangja háttérzajjá változik a számomra, amint elkanyarodik a témától. Tehát a Hivatásosok két táborra szakadtak: egyészt van Daishou, Mika és Kiyoko csapat, másrészt Iwaizumi és Oikawa, de az utóbbi még nincs teljesen harcképes állapotban. Nem tudom, hogy ez a fordulat a többiek hasznára vagy kárára fog-e válni. Mert miközben megfogyatkoztak a csapatok, ezzel együtt két ellenséges szövetség született, akikkel szembe kell majd szállni. Vajon Kuroo tudja, hogy mi történt? Vagy hozzám hasonlóan ő is teljes tudatlanságban töltötte az eddigi napjait? Lehet, hogy az aréna valami távoli zugában bujkál, és fogalma sincs arról, hogy mi zajlik a többi versenyző között. Remélem, hogy ez a helyzet, és sikerült kimaradnia minden viszályból.

- El kell mennem pisilni – szakítom meg a szóáradatot. Oikawa Iwaizumira pillant, aki szó nélkül feláll. Nyilván nem mernek egy másodpercre sem egyedül hagyni, így a Hivatásos nyomában evickélek ki az alagúton keresztül. A nap fényesen süt, habár a hatalmas tölgyfánk teljesen beárnyékolja a környéket.

- Válassz egy fát – morogja Iwaizumi, én meg megindulok, de szándékosan lassan sétálok, hogy legyen időm kettesben beszélgetni vele.

- Furcsának találom, hogy a többiek pont a közeletekben beszélték ki a terveiket – kezdem óvatosan. – Azt gondoltam, hogy Daishou-nak ennél több esze van.

- Mi ezen a furcsa? Azt hitték, hogy alszom – védekezik Iwaizumi, de látom, hogy a füle hegye elvörösödik. Bingó.

- Nem, szerintem nem kockáztatták volna meg, hogy meghalljátok őket és megelőzésből rájuk támadtok – ütöm tovább a vasat. Csak azért merek így visszabeszélni neki, mert tudom, hogy nem ölhet meg engem Oikawa engedélye nélkül. – Szerintem kitaláltad az egész beszélgetést, és hazudtál Oikawának. Csak arra nem tudok rájönni, hogy miért.

- Fogd be. – Iwaizumi dühös hangjától meglepődök, de legalább tudom, hogy helyes következtetésre jutottam. Mondjuk ez nem sok vigasz, ha mégis úgy dönt, hogy kitekeri a nyakam. – Nem tudom, hogy miről beszélsz.

- Hát persze. – Nem akarom azért túlságosan felbőszíteni a fenevadat, így beállok a következő szembejövő fa mögé, hogy gyorsan könnyítsek magamon.

A dolgom végeztével felhúzom a lábamon a nadrágom szárát, hogy megszemléljem a tegnapi kígyómarások nyomait. A rettenet, ami a látvány láttán elfog, rosszabb, mint minden eddig szerzett sérülésem összeadva.

Az egyik fognyom a bokámon díszeleg, a másik pedig feljebb, a vádlimon, de mindkét sebben közös, hogy a körülötte húzódó erek feketévé kezdtek sötétedni. Nem tudom, miféle mérge van a Játékmesterek kígyóinak – valami lassan ható fajta, ami alattomosan támadja meg a szervezetemet. Az ezzel a legnagyobb baj, hogy tippem sincs, mennyi időm lehet hátra, mielőtt a méreg eléri a létfontosságú szerveimet. Az biztos, hogy ha tovább terjednek, annak nem lesz szép vége.

Mielőtt bekövetkezik a legrosszabb, meg kell próbálnom a lehető legtöbb ellenfelet eltüntetnem Kuroo útjából. Oikawa kézre is esne, csak az a gond, hogy jelenleg nem ő jelenti a legnagyobb fenyegetést, hanem Daishou-ék.

Némán indulunk vissza, és a kígyómarás okozta sokk miatt szinte el is feledkezem a megkezdett beszélgetésünkről.

- Nem maradhattunk ott tovább. – Iwaizumi hangja egy oktávval mélyebbre vált. – Láttad, hogy mi történt vele. Daishou-ék hagyták, hogy egyedül kergesse azt a bolond szőkét, és ez lett a vége... Így is túl későn értem oda... hallottam a kiáltásait, de nem voltam elég gyors. Majdnem elveszítettem, és még fel sem gyógyult, de máris kényszerítették, hogy eljöjjön velünk az újabb hajtóvadászatra. Túl büszke ahhoz, hogy nemet mondjon és gyengének mutassa magát, ezért a végsőkig túlerőltette volna a testét. – Iwaizumi lenéz rám. – Nem hagyhattam, hogy még betegen is harcoljon. És mikor azt az ismeretlent bevették a csapatba... tudtam, hogy nem leszünk biztonságban. Lehet, hogy hazudtam neki, de nem állítottam valótlant. Előbb-utóbb végeztek volna vele, ha úgy találják, hogy már nem elég hasznos tagja a szövetségnek. Jobb nekünk kettesben.

Bólintok, és még egy ideig tanácstalanul állunk az alagút lejárata előtt.

- Nem mondhatod el neki – figyelmeztet Iwaizumi.

- Rendben.

Egy fokkal kecsesebben érkezem vissza, mint tegnap este, mert az arcom helyett a fenekemre esem landoláskor. Oikawa a szigonyát fogva fordul meg, látszólag ki akarta használni még ezt a kis időt is a gyakorlásra, amíg több helye volt a járatban.

- Jó sokáig tartott – néz rám gyanakvóan, mire próbálok ártatlanul pislogni. Megemeli a szigonyát, és a három szúrós véget a mellkasomhoz nyomja. – Szereted a találós kérdéseket, Kenma?

- Mmm... végül is... - Tudom, hogy ez egy költői kérdés, és bármit is válaszolok, ugyanaz lesz a dolog kimenetele. Nagyot nyelek, mikor Oikawa feljebb biccenti a szigonyt, és a középső kiálló fémdarab a nyakam bőrébe fúródik. Kísértetiesen emlékeztet a helyzet arra, mikor Tendou szegezett hasonlóan kést a torkomnak.

- Az első kérdésem: kitalálod, ki vágta le a kezemet?

Oikawa mosolyog, de látom, hogy sötétbarna szemei rosszindulatúan fénylenek. A gerincem mentén megindul egy jéghideg izzadságcsepp.

Iwaizumi azt mondta, hogy Oikawa valami ,,bolond szőkét" kergetett, és mivel Terushima már korábban meghalt, kizárásos alapon csak a Viadal másik szőkéje, Atsumu jöhet szóba. De miért haragszik rám Atsumu tette miatt? Én nem sok időt töltöttem kettesben a fiúval – konkrétan semennyit.

Valaki más azonban feltűnően sokat lógott vele a Kiképzőközpontban...

- Umm... Kuroo? – nyögöm ki a választ, mire egy fogvillantó vigyor a jutalmam.

- Talált, süllyedt! – A szemem sarkából látom, hogy Iwaizumi feszülten figyel minket, valószínűleg ő sem sejti, hogy mire készülhet a társa. Tőle aztán nem remélhetek segítséget, arra már rájöttem. – Kuroo. Milyen fantáziátlan név. De végülis illik hozzá. – Tippem sincs, mire akar kilyukadni a fiú, de a szigonyát egy fokkal erősebben nyomja neki a torkom vékony bőrének, amit nem nagyon értékelek. – Sajnos elfeledkezett a legfontosabb szabályról. Ne hagyd életben az ellenségeidet.

- Meg akarod ölni? – kérdezem, hogy húzzam az időt, amíg kitalálok valamit, hogy hogyan beszéljem ki magam ebből a szorító helyzetből. Ha Kuroo lenne a helyemben, biztos kirúgná Oikawa lábait, vagy megragadná a szigonyát, de nekem nincs meg a fizikai fölényem a fiúval szemben.

- Még szép. És te fogsz nekünk ebben segíteni. – Oikawa jobbra rántja a szigonyt, és a nyakamon ejtett vékony vágásból patakzani kezd a vér. Feljajdulok, és a kabátom ujját a sebre szorítom. Nem érzem, hogy túl mély lenne a vágás, de lehet, hogy ez csak az ízelítő volt. – Ahh, ezt már szeretem. Mit gondolsz, milyen hangosan tudsz kiabálni?

- Mi... miről beszélsz?

- Azt kérdeztem, hogy milyen hangosan tudsz kiabálni. Tényleg ilyen lassú a felfogásod? – Oikawa megragad a hajamnál fogva, és magához ránt. A fájdalomtól újra felszisszenek. – Addig fogsz üvölteni, amíg ide nem csalod hozzánk a drága kis barátodat, akit Iwa gondosan elhelyezett csapdái fognak várni.

Életben maradt játékosok száma: 9

Halottak: 15 ━ Azumane Asahi, Kyotani Kentarou, Ennoshita Chikara, Kinoshita Hisashi, Inuoka Sou, Sarukui Yamato, Goshiki Tsutomu, Nishinoya Yuu, Tanaka Ryuunosuke, Aone Takanobu, Terushima Yuuji, Ushijima Wakatoshi, Miya Atsumu, Tendou Satori, Akaashi Keiji

KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁNOK MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK!<3