(Figyelmeztetések: vér, erőszak, sérülések)

Csak a tizedik nap esti vetítésén tudjuk meg, hogy melyik Kiválasztott is halt meg napközben. Biztosre veszem, hogy Kiyoko volt az áldozat, mert Suna elbeszélése alapján rátaláltak a Hivatásosok, azt meg mindnyájan tudjuk, hogy milyen következménnyel járhat. (Megsúgom: semmi jóval.) Azért kiállunk mind a barlang bejárata elé, hogy meghallgassuk a himnuszt és megnézzük, ahogy Karasuno címerét a bársonyosan sötét égre vetítik. A felbukkanó kép láttán azonban félrenyelem a nyálamat, mire Bokuto a kelleténél erősebben hátba vág. Tendou néz le ránk vigyorogva az égboltról, majd pár másodperc múlva eltűnik a fotó, és újra némaságba süpped a környék.

- Mi... de ez hogy lehet? – Megfordulok, és szinte ráförmedek Sunára. – Azt mondtad, hogy Kiyokót elkapták!

- Azt mondtam, hogy egy női sikoltást hallottam, de nem láttam, hogy tényleg elfogták-e – emeli fel védekezően a kezeit, és egy lépést hátrál, mikor remegve közelebb lépek hozzá. – Lehet, hogy csak megkergették, és az utolsó pillanatban megszökött előlük.

- A Hivatásosok elől, egyedül? Jó vicc!

- Nekem is sikerült – mormolja halkan, sárgásszürke szemei dühösen megvillannak. – Lehet, hogy neki is szerencséje volt. És mit számít? Nem mintha Tendou a szövetségesed lenne.

- De te mondtad, hogy láttad őt Kenmával! – A hangom már bizonyára hangosabb a kelleténél, és a Hivatásosak tegnapi vadászjárata után valószínűleg fékeznem kéne magamat, de az idegesség minden porcikámat átjárja, kidobva a józan észt az ablakon. – És ha Tendou halott, az azt jelenti, hogy Kenma magára maradt, teljesen egyedül!

Pár másodpercig senki sem szólal meg. Mindhárman óvatosan vizslatnak, mintha bármelyik pillanatban valami meggondolatlanságot tennék, és talán nem is állnak olyan távol az igazságtól.

- Ki fogja őt megvédeni? – suttogom magam elé remegő ajkakkal, és élesen beszívom a levegőt. – Te jó ég, egy napot sem fog túlélni egyedül...

- Ne becsüld le ennyire alá Kenmát – mondja Bokuto csitítóan, de csak még ingerültebb leszek.

- Úgy beszélsz, mintha ismernéd! Egyetlen fegyvert sem tud használni, nem tud állatokra vadászni... ha meg is húzódik valahol, előbb-utóbb éhen fog halni!

- Talán jobb lenne, ha ezt benn folytatnánk... - mondja Akaashi monoton hangon, mire a hajamba túrok.

- Folytassátok csak. Én lépek.

- Mi? – Bokuto megragadja a karom, mielőtt beléphetnék a barlangba, hogy összeszedjem a cuccaimat. Ennyi bőven elég volt ebből az idilli bandázásból. Így is túl sok időt vesztegettem el másokra, ahelyett, hogy Kenmát kerestem volna. Azt hittem, hogy Tendou mellett legalább biztonságban lesz, de hatalmasat tévedtem. Senki más nem fogja tudni megvédeni, csak én. – Várj, Kuroo!

Kitépem magam a szorításából, és belépek az indafüggönyön túlra. A táskám és a fejszém is a barlang fala mellett hevernek, így nem kell sokat bajlódnom velük.

- Őrültség este nekivágni! – kérlel tovább Bokuto, aki a sarkamban lohol. – A Hivatásosok tegnap éjjel is kijöttek, lehet, hogy ma is le fognak csapni a többi versenyzőre... Egyedül nem fogod tudni megvédeni magad, még te sem! És túl sötét van ahhoz, hogy rendesen tudj tájékozódni. Hogy fogsz rátalálni Kenmára, ha még a nyomokat sem fogod látni a földön? És amúgy is, a folyón lehetetlen lenne átúszni...

- Elég! – kiáltok fel, és ujjaimat a halántékomra szorítom. A fejem lüktetni kezd, az alváshiány már kezdi megtenni a hatását a testemen. Először Suna távolléte miatt nem tudtunk aludni, most meg a baljós hírek hatására került támadó üzemmódba a szervezetem. Leroskadok a földre, és próbálom megzabolázni szapora lélegzetvételeimet. Kifúj, beszív, kifúj, beszív, kifúj, beszív. Egy meleg tenyeret érzek a hátamon, ami addig nem tűnik el, amíg neki nem dőlök a hideg barlangfalnak.

Úgy érzem, hogy kudarcot vallottam. Hiába fogadtam meg, hogy a végsőkig megvédem Kenmát, még egyetlen napig sem tudtam mellette maradni, mielőtt otthagyott volna. És azóta mit csináltam? Megöltem három embert, megcsonkítottam egy negyediket, elveszítettem Atsumut... és Kenma megtalálásához továbbra sem kerültem közelebb. Most meg itt vagyok három versenyzővel, akiknek a semmiből lettem a védelmezője, és akiknek semmilyen fegyvere nincs, hogy megvédjék magukat.

Hacsak...

Bokuto továbbra is aggodalmasan pislog rám kerek, aranysárga szemeivel.

- Mi lenne, ha aludnál rá egyet? Aztán holnap kitalálunk valamit.

Legszívesebben rögtön kirohannék az arénába, hogy tűvé tegyem minden négyzetcentiméterét, de abban Bokutónak igaza van, hogy este nem látnék sokat, főleg, hogy még a zseblámpám is odalett a Mikával való összecsapás során – éjjellátó szemüvege pedig csak a Hivatásosoknak van. Ők könnyen ki tudnának szúrni engem a sötétben, míg nekem a többi érzékszervemre kéne támaszkodnom.

A jelenlegi felállás szerint továbbra is Mika lehet a Bőségszaru őrzője, míg a fiúk kimennek vadászni, de Oikawát már nem számolom bele mint teljes értékű tagot. Habár egyelőre az ő halálát még nem jelezte az ágyúdörej, lefogadom, hogy nem sokáig fogja kihúzni a karját ért sérülés miatt. Ami azt jelenti, hogy egyszerre csak Daishou és Iwaizumi tudnának rám támadni. Vajon képes lennék szembeszállni egyedül kettejükkel szemben? Daishou nem volt rossz a lándzsájával, de sajnos Iwaizumira egyetlen futó pillantást sem pazaroltam a Kiképzőközpontban, ezért ötletem sincs, mihez ért egyáltalán. Lehet, hogy semmihez, és akkor könnyű dolgom lenne ellenük, ám ha neki is van valami a tarsolyában...

Némán nézem, ahogy Akaashi tüzet gyújt a napközben összeállított kis farakáson, mert estére jelentősen lehűl még itt a falak biztonságában is a levegő. Az utolsó makrélakonzervemet is megbontjuk, ami azt jelenti, hogy már csak a szárított húsból, kétszersültből és a beüvegezett barackból maradt. Mivel másokkal kell osztoznom, rohamosan fogynak a készleteim – még egy indok, hogy egyedül többre mennék, de most már mindegy. A szigony ejtette vágás legalább szépen gyógyul a felkaromon, és kész csoda, hogy nem szenvedtem még maradandó sérüléseket. Úgy látszik, néha még nekem is lehet szerencsém.

Ma nem nekem kell őrködnöm, ezért bebújva a takaróm alá, összegömbölyödöm, amennyire csak hosszú végtagjaim engedik. Mivel egyelőre nem halljuk meg a Hivatásosok kiáltásait, úgy döntök, hogy lehunyhatom a szemeim, és szinte azonnal álomba zuhanok.

Már világos van, mire megébredek. Bokuto és Akaashi egymáshoz közel bújva, hogy melegen tarthassák magukat, szuszognak békésen, de Sunának nyoma sincs. A fejemben megszólalnak a vészharangok, és szinte rögtön kipislogom szemeimből a fáradtságot. A fejszémet magamhoz véve lépek ki az indafüggönyt félrehúzva, és néhány másodpercig elvakít a sugárzó nap.

- Ah, ébren vagy. – Először észre sem veszem a két nagyobb szikladarab közé befészkelődött fiút. Suna hosszabb barna hajszálainak végei felfelé kunkorodnak, és a napok előre haladtával egyre inkább egy madárfészekre emlékeztet a feje. Kinyújtózkodva ásít egyet, és megropogtatja elgémberedett tagjait. – Segíthetnél vizet hozni.

Valóban, a benn lévő tartály, amit a Hivatásosoktól csórtam, már szinte üres, úgyhogy magammal hozom, amíg lesétálunk a folyóhoz. A víz már szinte teljesen kitisztult, aminek nagyon örülök, mert így nem kell annyi tisztítótablettát elhasználnunk ahhoz, hogy ivóvízhez jussunk.

Lecsavarom a tartály kupakját, és mindketten szorosan fogjuk a kannát, amíg alámártjuk – ha ezt elveszítenénk, akkor eléggé kiakadnék.

- Te, Suna – kezdek neki a mondandómnak, és a tegnap esti feltételezéseim újra a felszínre törnek. – Mi történt azzal a sarlóval, amit neked dobtam?

A tartály még csak félig van tele. Suna ujjai egy pillanatra megremegnek, de nem engedi el a kannát.

- Milyen sarlóval? – kérdezi unott hangon, de engem nem ver át a pókerarca.

- Tudod, mikor elloptad tőlünk a mentori ajándékot. Követtünk egy ideig, és mikor bedobtam a sarlót az ágak közé, hallottam egy kiáltást.

- Oh, az? Majdnem eltaláltál, de szerencsére félrement. Biztos leesett a földre.

Hümmögök egyet, majd a tele tartályt felállítjuk, és Suna óvatosan visszatekeri a kupakot. Biztos azt hiszi, hogy ennyivel megúszta, de akkor még nem ismer engem eléggé.

- Akkor biztos nem okoz gondot, ha megkérlek, hogy ürítsd ki a zsebeidet – mosolygok rá nyájasan. Suna felvonja a szemöldökét.

- Mégis miért engedelmeskednék neked? Semmi közöd ahhoz, hogy mi van nálam.

- Ugyan, Suna. Nem akarod, hogy Akaashi-ék előtt hozzam fel a dolgot, igaz? Persze, Bokutót nem zavarná még ez sem, de ha Akaashi megtudja, hogy titkolóztál előttük... lehet, hogy elkezdene félni tőled. Ugye nem akarod, hogy összefogjunk ellened?

Suna érzelemmentesen pislog rám, de lefogadom, hogy az agyában sebesen forognak a fogaskerekek. Igaz, hogy Bokuto kedveli őt, de bizonyos szempontból Akaashi a főnök kettejük közül. Azt már tudja, hogy én nem szívlelem, mert nem csináltam belőle nagy titkot. Ez eddig egy mellette, egy ellene. És ha Akaashi-t maga ellen haragítja... Akkor ketten leszünk ellene, és nem biztos, hogy továbbra is a csapat tagja maradhatna. Bármennyire is jó túlélő, egyedül sokkal kevesebb esélye maradna az életben maradásra. Hiszen ő csak a gumógyűjtéshez, lopakodáshoz és lopáshoz ért – ha bárki rátámadna, nagy szarban lenne az alultáplált fizikumával.

- Ha ragaszkodsz hozzá – von vállat beletörődően, és kifordítja a kabátzsebeit. megvárom, hogy a nadrágzsebeket is kiürítse, de magokon és bogyókon kívül nem rejteget mást. Az ajkamba harapok, mikor kárörvendően megvillan a szeme. – Most már elégedett vagy?

A tekintetem a bakancsára siklik, amin észreveszek egy különös bevágást – mintha valami éles tárgy nyoma lenne. Suna keskeny szemeivel követi a tekintetem, de mire megfordulna, én már rá is vetem magam.

- Szállj le rólam! – kiált fel, miközben megragadom a lábát, és kirántom alóla. Nagy eséssel a földön landol, és őrült módjára rúgkapálni kezd. Mellkason talál, de én a nagyobb súlyomat kihasználva ráülök a térdeire, és felrántom a nadrágja alját. A sarló a zoknijába tűrve lapul, és miközben kihúzom a helyéről, éles vége felszántja a fiú vádliját.

Suna hátulról az öklével a fejembe vág, mire megbillenek. Megtámaszkodom szabad kezemen, és felugrok, mielőtt újra lecsaphatna rám. Zihálva veszi a levegőt, feltűrt nadrágja alatt karmazsincseppek patakoznak lefelé.

- Egy jó okot mondj, hogy miért ne öljelek meg – tornyosulok a földön fekvő alakja fölé. Suna kirázza az arcából a kósza hajszálakat. Ahhoz képest, hogy milyen helyzetben van, nem látszik rajta félelem.

- Én vagyok az egyetlen ebben az arénában, aki ért a nyomkövetéshez – feleli nyugodtan. – Ha viszont akarod látni Kenmát, én vagyok a legjobb esélyed.

Összeszorítom az állkapcsomat, de mielőtt bármit is reagálhatnák, éles kiáltás száll felénk.

- Mi folyik itt? – Bokuto csípőre tett kézzel áll a barlang előtt, onnan szemléli sarlót tartó alakomat és a sebesült Sunát. – Már megint veszekedtek? Megbeszéltük, hogy...

Valami hirtelen földmozgás rázza meg a talajt, ami ugyan jóval kisebb, mint amit a vulkánkitörésnél éreztem, azért így is megtántorodok, és hátulról majdnem belezuhanok a folyóba. Felkapom a víztartályt, mielőtt belegurulhatna a vízbe az életet mentő kincsünk, mikor furcsa, szívó hang üti meg a füleimet. A habok feltörve hullámzani kezdenek, mintha valami mozgatná őket alulról, majd a víz a folyó két oldalára kizúdul, mint valami cunami. Én és Suna telibe kapjuk a hullámokat, és jó pár métert csúszunk a sárrá változott földön. Köhögni kezdek, miután benyeltem fél tüdőnyi vizet, és vakon tapogatózni kezdek a fegyvereim felé. Nem tudom, mire készülnek a Játékmesterek, de készenlétben kell állnom.

Meghallom Bokuto újabb kiáltásait, majd látom, ahogy Sunát igyekszik talpra segíteni. Kicsavarom a felesleges vizet fekete frufrumból, és szaporán pislogni kezdek. A folyó némán ásít, mint egy sírgödör, és nyoma sincs az eddig a kősziklákat verdeső sebes folyamnak. Felmarkolom a fejszémet, mikor újabb, mesterséges gépi hang rázza meg az aréna falait, majd a folyó medrének alja elhúzódik, és a helyén... vékony, karcsú, fekete kígyók százai, ezrei másznak elő a kitárult lyukból. Amint felszínre kerülnek, újra bezárul a meder, de ekkorra már sziszegő hüllők serege ostromolta meg a két partot elválasztó szakaszt. A pikkelyeik fényes obszidiánként ragyognak a napsütésben.

- Mi a szar... - motyogom magam elé meredten, és kőszoborrá dermedek a látványtól. Akaashi előbukkan, és megragadja a sárban heverő víztartályt.

- Menjünk, mielőtt úgy döntenek, hogy kimásznak – szól rám erélyesen, én pedig gépies mozdulatokkal követem. Majdnem a visszaszerzett sarlómról is elfeledkezem, de utolsó pillanatban kényszerítem magam, hogy gyorsan még utoljára átfésüljem a környéket. Ameddig a szemem ellát, kígyók tekergőznek a mederben, és nagyon valószínű, hogy az egész arénában kiszívták az összes vizet a folyóból.

Ami azt jelenti, hogy fel akarják gyorsítani az eseményeket. Ivóvíz nélkül csak pár napig bírja ki az ember. Azoknak a versenyzőknek, akiknek nem volt lehetőségük feltölteni a készleteiket, most hatalmas bajban lesznek. A szomjúság iránt érzett félelem pedig hamar a kétségbeesésbe taszíthatja őket. És ha eljön az a pont... akkor kénytelenek lesznek támadásba lendülni és ölni.

Az események mindnyájunkat feldúlnak. Nem elég, hogy elveszítettük az egyetlen folyadékforrásunkat, így már abban sem reménykedhetek, hogy a kötelem segítségével át tudjak úszni a túlpartra. Abban nem kételkedem, hogy a kígyóknak méregfogaik vannak, de azt nem tudom, mennyire halálosak az állatok. Mindenesetre nem kockáztathatok, mert Kenma azzal semmire sem menne, ha most megöletném magam. De akkor hogyan fogok eljutni hozzá? Hiába mondta Suna, hogy ért a nyomkövetéshez, én vele ellentétben nem tudok kecsesen fáról fára ugrálni. Már megint sarokba lettem szorítva, és a Játékmesterek iránt érzett haragom újra a felszínre tör. Miért nem képesek legalább pár napig nyugton hagyni minket?

- Oké, srácok. Ez mégis mi volt? – kérdezi Bokuto teljesen összezavarodva, és hirtelen nem tudom, hogy a verekedésünkről vagy a folyóról beszél-e. – Honnan jött az a sok kígyó?

Ah. Akkor a másodikról van szó.

- Nem tudom. Megnyílt a folyómeder alja, és egyszer csak előmásztak onnan – felelem. – A Játékmestereknek biztos nem tetszett, hogy már majdnem kitisztult a vizünk.

- Ah, hogy azok a... - Bokuto elhallgat, mielőtt a szitokszó elhagyhatná a száját. – Most mit fogunk csinálni?

- Sikerült feltöltenünk a kannát, mielőtt eltűnt volna az összes víz – mondja Suna. – Ha spórolunk vele...

Kit próbál áltatni? Négy felnőtt féri, ha spórol is az ivással, nagyon hamar végezni fog egy kannányi vízzel. És akkor szépen lassan megkezdődik majd a leépülésünk.

Persze, ha egyedül elmennék a vizemmel... akkor nagyon sokáig túlélhetném. Kitalálhatnák valamit, hogy megkeressem Kenmát, vagy egy öngyilkos küldetéssel leszedhetnék annyi Hivatásost, amennyit csak tudnék, az elkerülhetetlen halálom előtt.

- Még nincs minden veszve – mondja Akaashi. – Ennyi vizet egyszerre nem tud beszívni a föld. Ha összegyűjtünk annyit, amennyit tudunk a pocsolyákból, akkor a tisztítótablettákkal még azt is ihatóvá tudjuk tenni.

Mivel egyikünknek sincs jobb ötlete, követjük Akaashi tervét, és nekiállunk megmenteni annyi vizet, amennyit csak tudunk. Suna vállalja az őrködést a sebesült lába miatt (jó kifogás), míg én, Akaashi és Bokuto összegyűjtjük a pocsolyákból a vizet: apró tálkát formázunk a kezünkből, és a felmert cseppeket az üres konzervdobozainkba csepegtetjük. A munka elképesztően lassú és fárasztó a rengeteg hajolgatással, úgy beáll a derekam és a térdeim, hogy szívem szerint egy rendes ágyért könyörögnék Nekomatáéknak, de végül összeszorítom a fogaimat, és folytatom a vízmerést.

Szomorú eredmény, hogy több óra munka is csak két konzervnyi sáros vízhez vezetett, de nincs mit tenni, azzal kell beérnünk, ami van. Elrágunk némi kétszersültet, és felbontjuk az üveges barackot is, aminek a levét szintén megisszuk, így is spórolva a folyadékkal. A szárított húst egyelőre hanyagoljuk, mert félünk, hogy csak még jobban ránk jönne a szomjúság.

Délután mindannyian pihenőt veszünk, a legyengült, sebesült, megfáradt testünknek kicsit sok volt a napi munka, ezért nem meglepő, hogy sikeresen bealszunk. (Mondjuk azt nem tudom, Suna miben fáradhatott el, mert segíteni nem segített.)

Nem hiszem el, hogy még csak tizenegy napja kezdődött a Viadal – olyan érzésem van, mintha már éveket elloptak volna tőlem. A vacsoránk szegényes gumókból áll (Suna érdeme), és lassú, apró kortyokban nyeljük hozzá a vizet. Úgy látszik, mindenki komolyan veszi a ránk néző veszélyt, amit a kiszáradás jelenthet. Próbálunk keveset enni, de azt több alkalomra leosztva, ám így is kiszárad éjjelre a szám.

Ma senki sem halt meg. Kenma túlélt egy napot nélkülem, de vajon meddig fogja kihúzni segítség nélkül? Ha nem jöttek volna a kígyók, már a túlparton lehetnék a nyomában. Miért kell mindig keresztülhúzni a számításaimat? Tényleg ennyire utál engem a sors?

Persze az is lehet, hogy a kígyók nem mérgezőek. Hogy a Játékmesterek csak ránk akarnak ijeszteni velük. De meg merjek-e kockáztatni egy potenciálisan halálos kígyómarást?

Kutató tekintetem Sunára vándorol. Az ő halála egyáltalán nem viselne meg. Mi lenne, ha álmában rádobnék egyet a hüllőkből? Ha túléli a harapást, akkor nem kell félnünk, ha meg belehal, nos... egy játékossal kevesebb. De hogy intézhetném el, hogy Bokuto és Akaashi ne vegyék észre? Ha bármelyikük felriadna a mesterkedéseim közben, annak csúnya vége lenne. Nem akarnék még velük is végezni.

Talán nekem kéne vállalnom az első őrködést. Akkor titokban jobban szemügyre vehetném azokat a kígyókat, és esetleg megpróbálhatnék valami módon végezni velük. Lehet, hogy ha felgyújtanám egy részen őket, akkor tudnék magamnak akkora ösvényt vágni rajtuk keresztül, hogy átjussak a túlpartra. Persze, már a gyufámból is csak négy szál maradt, úgyhogy spórolni kéne vele, de... Mi van, ha ennél jobb ötlet nem fog az eszembe jutni?

Terméketlen gondolataimból az éjszakát kettészakító, hátborzongató, állatias üvöltés szakít ki. A rémülettől összerezzenünk, és látom, hogy mindhárom fiú elsápad. Valószínűleg én sem nézhetek ki sokkal jobban.

- Ez... ez ki lehetett? – kérdezi Bokuto remegő hangon. Automatikusan nyúlok a mellettem heverő fejsze nyeléért.

- Nem ki. Hanem mi – pontosítok, és talpra húzom magam. A lábaim kocsonyává válnak, de erőt veszek magamon. Valakinek meg kell őriznie a hidegvérét ebben a helyzetben.

- Ki ne menj! – kiált rám Bokuto, és ekkor felhangzik a második üvöltés is, ami nem lehet emberé.

- Csak kinézek egy pillanatra – nyugtatom meg, és óvatosan elhúzom az indafüggönyt. Akaashi a nyomomban van, érzem tarkómon szaggatott lélegzetvételeit. Kidugom a fejem a bejáraton, és a hangokat követve jobbra fordítom a nyakamat. Ekkor már tényleg megbicsaklanak a lábaim, és nekidőlök a barlang szélének.

Tőlünk távolabb, körülbelül ötven méterre egy apró, holdfényben fürdő alak bukdácsol keresztül a kígyórengetegen, nyomában egy vörhenyes bundás nagymacskával. A menekülő fiú hosszú, aranyszőke tincsei csillognak a fekete kígyók között.

- Kenma – szakad ki belőlem a neve gyengén, mint egy fohász, és botorkálni kezdek előre. – Kenma!

A vérengző nagymacska a szájába kap pár kígyót, és rángatva csámcsogni kezdi őket, míg Kenma a túlpartra igyekszik felhúzni magát. Segítenem kell neki, el kell terelnem valahogy a mutáns figyelmét, hogy el tudjon menekülni, mielőtt...

Ekkor valami hatalmas erővel az oldalamnak vágódik, és akkora eséssel terülök el a nedves parton, hogy az összes levegő kiszorul a tüdőmből. Hallom Akaashi kiáltását, de annyira szédülök, hogy azt sem tudom, merre van a fenn és a lenn. A kígyók néhány méternyire tőlem sziszegnek, a kavicsok az arcomba nyomódnak, és érzem, hogy ujjaim az üres levegőt markolják – a fejsze az ütközés közben kicsúszott az ujjaim közül. Meghallom a nyáltól szörcsögő lihegést, és nehézkesen feltornázom magam az alkarjaimra. A világosszőrű mutáns oldalán két-két fekete csík fut végig, barna szemeit összehúzza, ahogy engem vizslat. Mély hangon morogni kezd, miközben kiereszti mellső mancsain a karmait.

Miért úgy néz ki, mint az első srác, akit megöltem?

- Kuroo! – hallom meg Akaashi kiáltását, és a levegőben felém repülő fejszét még idejében sikerül kikerülnöm. Aztán minden erőmet összeszedve lábra állok, és két kézzel megmarkolom a mellém esett fegyveremet. A mutáns rám ugrik, én pedig oldalra ugrom, hogy kikerüljem a méretes és borotvaéles karmokat. Aztán az oldalába vágok, és habár felnyüszít, sajnos nem ijed meg annyira, hogy békén hagyjon bennünket. Éles szemeit Akaashi-ra emeli, aki óvatosan lépdel hátrafelé a sötétben.

- Hé, elég! Menjetek vissza! A barlangban biztonságban leszünk! – hallom Bokuto kiáltását, aki egy égő faágat lóbál a kezében, hogy magára vonja a figyelmet. Suna mögötte siet, de a mutáns láttán megtorpan. Bokutóék belépője pont adott nekem annyi időt, hogy kihasználva a mutáns pillanatnyi zavarodottságát, amíg azt próbálja eldönteni, hogy négyünk közül melyikünkre támadjon, addig egy erős zúdítással rávágjak a jobb mellső lába és törzse találkozásánál.

A vadmacska panaszos vonyítása olyan hangos, hogy az egész arénában hallani lehet. Oldalra bicsaklik a súlyos teste, én pedig nem vesztegetve a lehetőséget, egyetlen mozdulattal átvágom a fejszém élével a torkát. A kifröccsenő vér mélybordó sugárként tör előre, és félre kell álljak, ha nem akarok megint rosszul lenni a fémes, mindent átható szagtól.

Megfordulok, de Kenmának és a vörös mutánsnak már nyoma sincs. Nem hallottunk ágyúdörejt, úgyhogy a barátomnak még életben kell lennie, de egy ilyen szörnnyel a nyomában ki tudja, hogy meddig fogja kibírni. Szegény sosem volt a leggyorsabb futó. Gyorsan utána kell mennem és megmentenem, mielőtt...

- Oké, ti siessetek vissza a barlangba, én meg... - A szavak a torkomon akadnak, amikor visszafordulok a társaimhoz, és meglátom a Bokutóék mögött rohanva érkező két mutánst. Olyan kecsesen mozognak, hogy egyikünk sem hallotta őket közeledni, bár az is lehet, hogy a semmiből teremtek elő. Az egyik hatalmasra nőtt és hófehéren világít a bundája, míg a másiknak napszítta szőre van és egy-egy fémdarab lóg a füleiből.

Suna eszmél fel elsőnek a csapatunkból: elképesztő reflexekről tanúbizonyságot téve oldalra bukfencezik, kikerülve a hófehér mutáns tűhegyes karmait. Bokuto értetlenül pislogva fordul meg, az égő faág kiesik a kezéből, mikor az aranyszőrű szörny a karmaival átszántja a mellkasát.

Életben maradt játékosok száma: 10

Halottak: 14 ━ Azumane Asahi, Kyotani Kentarou, Ennoshita Chikara, Kinoshita Hisashi, Inuoka Sou, Sarukui Yamato, Goshiki Tsutomu, Nishinoya Yuu, Tanaka Ryuunosuke, Aone Takanobu, Terushima Yuuji, Ushijima Wakatoshi, Miya Atsumu, Tendou Satori

(Omg de örülök, hogy végre van időm írni. Bocsi, hogy ez a fejezet meg az ezelőtti rész is függővéggel zárult, de most végre sikerült a fiúk idővonalát összeillesztenem, és így kicsit könnyebben átlátom majd a dolgokat én is meg ti is. & Egy ideig több időm lesz frissíteni is, úgyhogy lehet, hogy január-február körül véget ér a sztori. Pihenjetek sokat a szünetben!^^)