(Figyelmeztetések: vulgáris nyelvezet, vér, sérülések)

Reménykedem benne, hogy csak rosszul hallok, de Tendou várakozásteljesen pislog le rám, mint aki jól végezte a dolgát.

- És ezt mégis hogy tervezted megvalósítani? – kérdezem tőle, megdörzsölve a halántékomat. Vajon ha most elmenekülnék, utánam szaladna? Sajnos túl nagy rá az esély, hogy igen, ráadásul kés van nála, úgyhogy jobb nem kockáztatni, de a vágy, hogy megszabaduljak az összes vakmerő bolondtól (khm, Kuroo és Tendou), minden egyes perccel csak nő bennem.

- Van nálam egy doboz gyufa, meg egy doboz alkohol – és bumm!

- Nem lesz itt semmiféle bumm – nézek vissza rá szigorúan. – A híd fele vérben ázik, és szerintem te is tudod, hogy az nem valami gyúlékony anyag.

- De a távolabbi oldalán nincs semmi, ha ott tüzet rakunk, legalább a felét fel tudnánk égetni!

Sajnos ezzel nem tudok vitába szállni, de mindenképp el akarom kerülni, hogy a becses tárgyait egy ilyen átgondolatlan akcióra pazarolja. Már így is elhasználtunk pár gyufaszálat a tábortüzeinkre, és ki tudja, még hány napon át leszünk bezárva az arénába. Habár valamennyire elsajátítottam a tűzrakás fortélyait a Kiképzőközpontban, ha a Játékmesterek úgy döntenek, hogy esőt küldenek ránk, akkor egyedül a gyufa fog megmenteni bennünket: egyrészt a sütés, másrészt a melegedés miatt is.

Az alkoholról meg ne is beszéljünk. Azt sehol máshol nem tudunk szerezni a Viadalon. Ha bármelyikünk súlyos sérülést szerezne, a legjobb esélyünk a sebfertőtlenítésre Tendou barna üvegcséje. Anélkül bármilyen fertőzést összeszedhetünk, és habár már elfogadtam gondolatban a közeledő halálomat, ha van némi beleszólásom, nem feltétlenül vérmérgezésben szeretnék elhunyni.

- Szerintem tartogassuk ezeket későbbre – kezdem óvatosan, nehogy megharagudjon rám. – Igazad van, ma este valószínűleg már senki sem fog itt az erdőben járkálni. Majd holnap kitalálunk valamit, hogyan tartsuk távol a többieket ettől az oldaltól.

- A-a, nem várhatunk holnapig – lengeti meg az arcomba nyomva a mutatóujját Tendou. – Ha bármi más ötleted van, most bökd ki, vagy nekiállok felégetni ezt a kócerájt.

Erősen törni kezdem a fejemet, mégis milyen alternatíva jöhetne szóba az ide vezető út elpusztítására. Lezárni nem tudjuk a hidat, és nincsen semmilyen felszerelésünk, amivel valamilyen csapdákat helyezhetnénk el a folyó mellett. Talán Tendou kötelét felhasználhatnánk valami hurkos kelepce felállítására, de azzal is egyszerre maximum egy játékost tudnánk elkapni – ha egyszerre többen jönnének erre, akkor őket már nem tudnánk megállítani. A híd ahhoz túl hosszú, hogy álcázni próbáljuk, és habár a két oldalán végigfutó korlát elég vékony ahhoz, hogy le tudjuk törni, a jól egyensúlyozó Hivatásosak végig tudnának jönni a pallón anélkül, hogy a sebesen örvénylő vízbe pottyannának.

Óvatosan visszasétálok a hídra, és a vértócsákat, amennyire csak bírom, ignorálom, majd megközelítem az elfeledett buzogányt. Megragadom a nyelét, ami szerencsére minden testnedvtől mentes, és megpróbálom két karral megemelni. Minden izmom megfeszül, a könyököm és csuklóm sajogni kezd, és körülbelül öt centire felemelkedik a tüskés fej a padlótól, mielőtt nagyot koppantva visszaejtem a fegyvert, és zihálni kezdek. Esélyem sincs arra, hogy elbírjam ezt a rémes fémszörnyeteget. Bezzeg mikor Aone lengette a kiképzés alatt, az egész puszta gyerekjátéknak tűnt.

- Ez a legjobb ötleted? – Nem hallottam, hogy Tendou mikor termett mögöttem, de nem rezzenek meg – mostanra egésenz biztos vagyok benne, hogy nem fog hirtelen a semmiből hátba szúrni.

- Talán... ketten elbírnánk – fújtatok frusztráltan, és a fülem mögé tűröm a hajolgatástól előrehullott tincseimet.

- Inkább állj odébb, ezt a hidat nem bandázásra tervezték. – Hátrébb húzódok, hogy Tendou előrébb jöhessen, és magas alakja mögül próbálok kukucskálni. Megtörli a tenyerét a nadrágjában, majd mély levegőt vesz, és hozzám hasonlóan két karral ragadja meg azt a nyelet, amelyet Aone egyedül is képes volt forgatni.

A meglepetéstől élesen beszívom a levegőt, miközben Tendou maga után húzva a fegyvert, néhány méternyit előresétál, míg körülbelül a híd közepéig ér. Aztán hatalmas erőbedobással felemeli a buzogányt, és éles ívvel előresuhint: a lánc megfeszül, a rajta lógó tüskés gömb pedig hatalmas reccsenést hallat, ahogy a fém a fának csapódik. A palló megreped és szilánkosra törik, mielőtt az elváló darabkák az alattunk hömpölygő folyóba esnének. Tendou teste megbillen, és még idejében hátra rántom a kabátjánál fogva, mielőtt arccal előre az általa vájt lyukba eshetne. Feltűrt ruhaujja alól kilógnak a gézkötések, amelyeket helyenként átszínez az erőltetett testmozgástól felszakadó sebeiből áramló vér.

- Jól vagy, Tendou? – kérdezem aggodalmasan, miközben maga mellé húzza a buzogányt. Nekirogy a korlátnak, és széles vigyort lövell felém.

- Soha jobban. Még pár ilyen csapás, és akkora lyuk lesz itt, hogy ugrálva sem tudnak majd átjutni!

Élesen tudatában vagyok annak, hogy nem csak hatalmas erőfeszítést jelentene egy ilyen küldetés véghezvitele, de ráadásul akkora zajt csaptunk, hogy szerintem még a holtakat is sikerült felébresztenünk az álmukból. Ide-oda kapkodom a fejemet a két oldal között, hogy ellenőrizzem, egyik irányból sem támad-e ránk valaki. Mivel este van, a zaj még feltűnőbb lesz, de reménykedem, hogy inkább elriasztja, mint sem idevonzza a többi játékost.

Ez alól persze kivételt képeznek a Hivatásosok: őket némi rombolás hangja nem fogja megijeszteni.

A második emelés már láthatóan nagyobb nehézséget okoz a vöröshajúnak, s az sem vidítja fel, hogy egyelőre mindössze fél négyzetméternyi lyuk tátong a híd közepén. Habár már egy ponton sincs így összeköttetés, a lyukat így is át lehet ugrani – vagy magasabbak számára átlépni. A recsegés-ropogás hangosan visszhangzik az üres folyóvölgyben, és a szorongástól hevesen dübörög a szívem a mellkasomban. Ha most ránk támadnak... Tendou kifáradva, én fegyvertelenül – nem valami kecsegtetőek az esélyeink.

Szinte kiugrok az ijedségtől a bőrömből, mikor meghallom a dallamost hangot, hiszen az elmúlt órákban történt izgalmak után teljesen el is feledkeztem a nap végi vetítésről. Tendou Karasuno himnuszát kihasználva újra rombolni kezdi a hidat, hiszen remélhetőleg a versenyzők a számlálóval lesznek elfoglalva, és nem a gyanús faropogtatás hangjaival. Én hatalmasra tágult szemekkel a sötét égre kivetített hologramos képekre fókuszálom a tekintetemet, és amint felbukkan az első arckép, nagyot nyelek.

Ilyen nem létezik. A legelső fotón egy szőkére festett, fülbevalós fiú mosolyog le ránk: Terushima. Ez mégis hogy történhetett? Mielőtt fontolóra vehetném a lehetséges magyarázatokat, felvillan Aone képe, és szinte félrenyelem a nyálamat. Most már biztos, hogy valami tévedés történt. Lehetetlen, hogy a Második Körzet – ami az eddigi évek alatt a legtöbb nyertest termelte ki a Viadalokból – máris kihulljon. Ráadásul mindketten ugyanazon a napon... Mégis kik végezhettek velük?

Továbbra is teljes hitetlenkedésbe borulva figyelem, ahogyan Tanaka és Nishinoya arca a Tizenegyedik Körzetből felvillan, majd a himnusz véget értével újra sötétség ereszkedik az arénára. A két szegényebb körzeti halála kevéssé meglepő, de mégis miként halhattak meg a többiek? Egymással harcoltak volna? A négy ágyúlövés között ugyanis nem telt el sok idő, tehát valószínűsíthető, hogy egy helyszínen vesztették életüket – és a félig száradt vérnyomok is ezt a teóriámat erősítik. De Tanakáék hogy tudták volna egymaguk halálosan megsebesíteni Terushimáékat? Hiszen a Bőségszaru melletti harcban még Kuroo is nehezen boldogult Aonéval – akkor a két vézna srácnak hogy lett volna fikarcnyi esélye is ellene? Lehet, hogy többen alkottak egy szövetséget a Hivatásosok ellen, és úgy győzedelmeskedtek felettük? De vajon ki lehetett még velük? Ha jól emlékszem, néha láttam, hogy együtt gyakoroltak a feketehajú lánnyal, de ő sem tűnt számomra különösebben erősnek. Persze lehet, hogy volt valami rejtett képessége, amiről nem tudunk. Vagy az is lehet, hogy más Körzetek is velük voltak: például a Tizedik és Tizenkettedik Körzetről sem tudunk semmit a Viadal kezdete óta, pedig tőlük is mindkét játékos még életben van. Vajon ők összeálltak volna? Vagy külön-külön bujkál mindnyájuk?

- Már csak... egy kevés hiányzik – térít észhez Tendou zihálása, és mellé sietek, hogy megszemléljem a lyukat. Meglepően jó munkát végzett, szerintem már akkora a híd két oldala közti szakadék, hogy senki sem fog átjönni hozzánk.

Habár kicsit aggaszt, hogy így mi is megrekedtünk egy oldalon, de visszás érzéseimet igyekszem leplezni.

- Így is tökéletes, menjünk, mielőtt a zaj idecsalna valakit – sürgetem halk hangon, de megcsóválja a fejét.

- Nem végezhetek félmunkát! – Makacsul felegyenesedik, de látom, hogy már remegnek a lábai a kimerítő munkavégzéstől.

- Akkor hadd segítsek! – szólok rá kényszeredetten, mert hiába idegesít néha, attól még nem szeretném, hogy a folyóba vesszen. Ketten ügyetlenül vájjuk az újabb és újabb repedéseket a pallóba, mígnem Tendou is megelégedik a munkával, és fenékre huppan.

- Huh, Kenma, ide tudnád hozni a palackot? Kicsit kiszáradtam.

Bólintok, és a tócsákat kerülgetve visszaindulok a zsákhoz. Tendou mindent szanaszéjjel dobált, miközben a gyufát kereste, ezért a széthajigált tárgyakat szépen visszapakolom a zsákba, mielőtt újratölteném a kulacsot. Rácsavarom a kupakot, és már épp visszaindulnék a vöröshajúhoz, de ekkor éles kurjongatás csapja meg a fülemet.

Megmerevedek, mint a nyuszi, miközben rókával néz farkasszemet, és a túloldalra pillantok. A csapatnyi Hivatásoson látszik, hogy siettek: a hajuk szélborzolt, az arcukat sötétebbre színezi a pír, és még ekkora távolságból is feltűnik zihálásuk.

- Hát itt vagytok! – Daishou szavait felém hozza a feltámadó szél. – Szóval ti csaptatok ekkora ricsajt?

Tendou a hídon felemelkedik ülő helyzetéből, és lustán meglengeti vékony, csontos ujjait.

- Helló! – Hiába áll nekem háttal, lefogadom, hogy vigyorog. – Attól tartok, hogy elkéstetek.

Nem tudom, hogy látják-e a hídon tátongó lyukat, de egyelőre nem foglalkoznak vele. Daishou a Kiképzésen is preferált lándzsáját szorongatja. Oikawa és Iwaizumi néhány lépéssel mögötte állnak: az előbbi kezében azt a háromágú szigonyt tartja, amivel a szemem láttára ölte meg Inuokát. Az Iwaizuminál holdfényben megcsillanó penge egy machetához tartozhat. A szemöldökeit mogorván összeráncolja, és most kivételesen Oikawa sem mosolyog.

- Ti öltétek meg Terushimáékat? – kérdezi lágy hangon, de a szigonyra fonódó ujjai megfeszülnek.

- Sajnos nem miénk a dicsőség – sóhajt fel Tendou a korlátnak dőlve, és könyökére támasztott kezére helyezi állát. – De ha megtudjátok, hogy ki volt, kérlek szóljatok. Tartozok neki egy köszönetcsókkal.

- Nagyon viccesnek tartod magad, igaz? – kérdezi Daishou, fellépve a hídra. – Mondd csak, az alja körzetekben mindenki ennyire torzszülött, vagy csak a te anyádat csinálta fel valami szörnyeteg?

Tendou éles nevetést hallat, amitől a hideg is végigfut a hátamon. A rémülettől meggémberedett tagjaimat kiegyenesítem, és közelebb sietek a hídhoz.

- Tendou, induljunk! – Hiába van egy lyuk a híd közepén, Tendou rémesen közel áll a széléhez. Ha Daishou nem is tud átjutni a mi felünkre, az nem azt jelenti, hogy biztonságban vagyunk. Mikát sehol sem látom, és habár valószínűleg ő őrzi a Bőségszarut, ezt nem vehetjük készpénznek: halálosan jól bánik az íjjal, és ha elbújt valamelyik fa mögött, akkor könnyűszerrel kiiktathat minket. – Kérlek!

A fiú persze rám se hederít.

- Nahát, kedves Hogyishívják – bocsi, nem tűntél annyira érdekesnek, hogy megjegyezzem a neved – mások anyját szidni eléggé lejárt divat, nem? Kérlek, ha meg akarsz bántani, találj ki valami ütősebbet!

- Nem érdekel, hogy megbántódsz-e vagy sem. – Daishou egyre közeledett a híd közepén tátongó lyukhoz. – Az igazi fájdalom csak most következik.

- Uuu, nagyon félek. – Tendou jobbjában megvillan az övéből előkapott kés, és tüntetően megemeli, hogy mindenki lássa. – Tudod, miért kaptam több pontot a Kiképzés végén, mint te? Mert ezzel a picikével nagyon-nagyon ügyesen bánok.

Daishou megáll Tendou-val szemben, a másik oldal szélén: mindössze két méternyi jéghideg víz választja el őket egymástól. Tétován fellépek a hídra, hiába tiltakozik minden idegszálam ellene. Ha kell, erőszakkal fogom visszarángatni a szövetségesemet.

Oikawának és Iwaizuminak van annyi esze, hogy a parton maradjanak a kését lóbáló Tendou láttán, de Daishou – vagy mértéktelen őrültsége, vagy bátorsága – rendíthetetlen. A lándzsáját lejjebb ereszti, és vízszintes pózban a vállára helyezi. A mosolya éles, mint egy kígyónak.

- Nem fogod eldobni. – Tendou oldalra dönti a fejét, és hiába kezdek el pisszegni, mikor mögé érek, a füle botját sem mozdítja. – Túlságosan kiszámítható vagy, torzszülött. Hiába ölnél meg vele, a testembe szúrd késed ezen az oldalon ragadna a holttestemmel együtt. És ha jól látom, szánalmas kis társad is fegyver nélkül van. Biztosan védtelenül akarsz maradni egy ilyen veszélyes helyen?

- Oh? Igazad van. – Roppantja meg a nyakát Tendou, és hátrapillant rám. – Hátrébb, Kenma.

Tétovázva lépek egyet, de igyekszem olyan közelségben maradni, hogy el tudjam kapni, ha esetleg megcsúszna. Nem tudom, hogy mit tervez, és Daishou is tanácstalannak tűnik.

- Azt mondtad, hogy nem fogom eldobni? Csak félig tévedtél... - Tendou bal keze őrületes gyorsasággal mozog. Megragadja az öve másik oldalára tűzött kampót, és precízen, csuklóját éles szögben hátrafeszítve elhajítja a fémdarabot. A sötétben csak nehezen tudom követni a történéseket: a kampót egyenesen a sötétbarna hajú fiú nyaka magasságába célozza. Az Első Körzeti a meglepetéstől megtántorodik, de van benne annyi lélekjelenlét, hogy a gerincét elfordítva kitérjen a halálos támadás elől. A kampó hegyes vége így végül a bal vállába fúródik, és fájdalmas jajkiáltást hallat, miközben gyengül az ujjainak a szorítása, és a lándzsája apró koppanással földet ér. A vállához kap, és szaggatott zihálással kitépi a húsába ágyazódott fegyvert. A szeme a gyűlölet lángjától ég, miközben felpillant Tendou gunyoros arcába.

- Ezért még megfizetsz – sziszegi dühösen, s látom, ahogy a sebre szorított ujjai között vékony patakokban szivárog a vér. Megragadom Tendou könyökét, mert eszemben sincs tovább provokálni a dühös Hivatásost. Végre-valahára a vöröshajú hajlandó figyelni rám.

- Most végezhetnék vele – mormogja, és látom, hogy a kést szorító izmai megfeszülnek. – Megölhetném ezt a férget...

- De akkor semmi fegyverünk nem maradna – próbálom meggyőzni észérvekkel. A véres kampó szomorúan hever a túloldalon. – Ha a kést is elveszítjük, akkor nem fogsz tudni vadászni.

Látszik, ahogy az érzelmei viaskodnak a józan eszével, de végül megrogyasztja a vállait, és visszatűzi bőrövébe a kését. Izzadságtól nedves tincseibe túr, és fáradt sóhajt hallat.

- Ez az egész marha fárasztó volt. Inkább vacsizzunk, mert éhen halok.

Hálásan követem, de közben fél szememet a Hivatásosokon tartom, nehogy valamit hátulról ránk dobjanak. Szerencsére Daishou lesérült, mert csak az ő lándzsája lenne alkalmas hajításra, s Oikawa és Iwaizumi épp halkan vitatkoznak valamin, de látszólag eszük ágában sincs tovább foglalkozni velünk.

- Oh, és kedves Hogyishívják? – Tendou megfordul, mielőtt még leérnénk a hídról, és dülledt szemei alatt mosoly csillan. – Köszi, hogy ennyi figyelmet pazaroltál ránk. Szerintem elég időt adtál a társainknak, hogy közben kifosszák a táborotokat.

Daishou lándzsájára támaszkodva kihúzza magát, és látom, hogy egy másodpercre félelem suhan át az arcán.

- Te meg miről hadoválsz? – kérdezi unalmat színlelve, de tudom, hogy Tendou figyelmét sem kerülte el az a repedés, amit mesterséges maszkján sikerült ejtenie.

- Oh, a kis tervünkről. – Tendou a vállamra teszi a kezét. – Édes kis Kenmával akkora zajt csaptunk, hogy tutira idecsaljunk titeket, míg Kuroo-ék a bázisotok mellett elbújva vártak arra, hogy lelépjetek. Talán emlékszel még Kuroo-ra? Magas, fekete hajú, idegesítő félmosoly, úgy bánik a fejszével, hogy az egész csapatotokat megszégyenítené vele... Kedves tőletek, hogy ennyien idegyűltetek. Igazán megkönnyítettétek így a helyzetünket.

- Hazudsz – sziszegi Daishou, de a hangja bizonytalanul cseng. – Ha oda is mentek, Mika lelövi őket.

- Csakugyan? – kérdezi Tendou énekelve, és felvonja az egyik szemöldökét. – Talán még emlékszel, hogy Kuroo milyen messzire tudja dobni a fejszéjét. Szegény kis barátnőd... attól félek, hogy két darabban lesz, mire visszaértek. De talán majd hagyják neked, hogy az egyik felét megtartsd...

Daishou már nem csak a vérveszteségtől és a fájdalomtól sápad el. Megfordul, és lándzsáját maga után vonszolva, futva indul meg a hídon.

- Nem hallottátok, hogy mit mondott?! Mozgás! – rivall rá Oikawáékra, akik némán követik az utasítását, és a Hivatásosok csapatja eltűnik az emelkedőn. Amint eltűnnek a szemünk elől, Tendou megroggyan, és érzem, hogy szinte egész testével rám nehezedik.

- Huh, tényleg elfáradtam. – Felkapom a földről az időközben szerencsére összecsomagolt hátizsákot és a megtöltött vizespalackot, és elindulunk a fák sűrűje felé. A hideg levegő csípi az arcomat, de még ez sem fogható a belsőmet marcangoló jeges félelemhez.

- Ez mégis mire volt jó? – kérdezem kimerülten, mikor már úgy érzem, eléggé eltávolodtunk a hídtól és tábort verhetünk. Tendou nekitámaszkodik egy fa törzsének, és ártatlanságot színlelve lehunyja a szemeit.

- Megérdemelte. Hallottad, hogy miket mondott nekem.

- Csak provokálni akart, te pedig hagytad neki.

- De legalább megsebesítettem.

Előveszem az ebédről maradt, elcsomagolt húsokat, de mielőtt szétosztanám őket, az ajkamba harapok.

- Tendou?

- Hm?

- Elvesztettük a kampót.

Tendou fél szemét kinyitja, hogy rám hunyorítson.

- És?

- A kampó... amit a kötélhez használtunk. Hogy átjussunk a folyón...

Tendou még mindig értetlenül néz a fél szemével.

- Ha nincs kampó... akkor nem tudunk újra átkelni a folyón. És a hidat is elpusztítottuk...

- Oh. – Most már mindkét szeme nyitva.

- Tendou... végleg ezen az oldalon ragadtunk.

- Erm... izé... bocsi?

További szó nélkül nyújtom át neki a vacsoráját, de nekem valahogy elment az étvágyam. Ha abból indulok ki, hogy egyedül mi ketten vagyunk ezen az oldalon, a többiek meg a folyó túloldalán... és se mi, se a többiek nem tudnak átkelni a folyón... akkor mi lesz a vége?

Azt akarom, hogy Kuroo nyerjen, de ahhoz sajnos nekünk kettőnknek meg kell halnia. Reménykedtem, hogy a helyzet máshogy fog alakulni. Hogy valami baleset történik, vagy valamelyik Hivatásos végzi el a munkát, de...

Ujjaimmal kitapintom a nyakláncomon lógó fekete macskamedált.

Megfogadtam, hogy nem fogok ölni. Megfogadtam, hogy nem fogom megadni a Kapitóliumnak azt, amire a legjobban vágynak. És mégis...

Lehet, hogy a végén nekem kell majd végeznem Tendou-val.

Életben maradt játékosok száma: 13

Halottak: 11 ━ Azumane Asahi, Kyotani Kentarou, Ennoshita Chikara, Kinoshita Hisashi, Inuoka Sou, Sarukui Yamato, Goshiki Tsutomu, Nishinoya Yuu, Tanaka Ryuunosuke, Aone Takanobu, Terushima Yuuji