(Figyelmeztetések: némi erőszak, vér, sérülések, Kuroo mentális összeomlása - csak a szoki)

Fogalmam sincs, hogy mi történik, és mit is kéne csinálnom. A hátamra tapadó ingem izzadtságtól és vértől ázik át. A nap hétágra süt, mintha nem tudná, hogy ilyen borzalmas napokon el kéne tűnnie a szemem elől.

Nem tudom, mi lesz velem. Bokutónál van a fegyverem, a hátizsákom és a víz is, amit kissé zihálva cipel. Nem tudom, hogy merre tartunk, és mit tervez velem, de arra jövök rá, hogy már nem is érdekel. Belefáradtam a folyamatos aggódásba és idegeskedésbe. Mikor lesz már vége mindezeknek?

Egy növényekkel benőtt sziklatömbnél állunk meg. Bokuto félrehajt egy indákból összefonódott függönyt, és ahogy megemeli a kezét, egy barlang sötéten ásító szája bámul vissza ránk.

- Kopogj háromszor, hogy tudják, csak én vagyok az – mondja az ezüstös hajú fiú, de miután csak némán pislogok rá, felsóhajt, és hangosan kopogtatni kezd a barlang bejárata felett. Aztán további szó nélkül bebújik a lyukon keresztül, és nincs más választásom, mint követnem őt. Nem akarok egy perccel sem tovább a tűző napon álldogálni az egyre büdösebb gönceimben. Szerintem még a bakancsomat is sikerült lehánynom.

- Akaashi, visszajöttem! – kiált fel a fiú szerintem a kelleténél több decibellel hangosabban, és míg próbálom hozzászoktatni a szemeimet a félhomályhoz, szapora léptek dobogása üti meg a fülemet.

- Bokuto, azt mondtad, hogy csak kinézel egy percre! Mikor meghallottam az ágyút, azt hittem... - Az újonnan előbukkanó srác elhallgat, és egész testében megdermed, mikor észreveszi magas alakomat. Nem tudom hibáztatni, a kezeimet megfesti Atsumu vére, a mellkasomtól pedig a térdemig Oikawa vérfoltjai szennyezik a testemet. – Bokuto? Mégis mi folyik itt?

A fiú alacsonyabb és vékonyabb Bokutónál, rövid, kócos fekete hajjal és szigorú szemöldökkel. Kék szemeiben nyoma sincs barátságosságnak, mikor tekintetünk egybefonódik. A helyében én sem lennék bizakodó az idegenekkel szemben, főleg, hogy biztos felmérte, fizikailag mennyivel erősebb lehetek nála.

- Oh, ő itt... várjunk, hogy is hívnak?

- Kuroo – válaszolom kiszáradt torokkal. A sírástól eléggé elment a hangom. – A Hetedik Körzetből.

- Tudod, az a fejszés fiú, aki olyan menő volt a kiképzésen!

- Emlékszem – mondja a másik – Akaashi – hidegen, és ezúttal Bokutóra irányítja a figyelmét. – Hátrajönnél egy percre, Bokuto?

A szürkehajú csalódottan meggörnyed, mint aki érzékeli, hogy bajban van, és miután lepakolja a cuccaimat, egy sajnálkozó intéssel elköszön, mielőtt egy keskeny átjárón eltűnne a barlang hátsó részébe. Amíg egyedül vagyok, szemügyre veszem a barlang előterét. A tábortűz maradványai arra utalnak, hogy esténként azért be szoktak gyújtani a hideg ellen, és mivel az indafüggöny remekül elrejti a bejáratot a kíváncsiskodó szemek elől, így már érthető, hogy miért nem talált rájuk eddig senki sem. A kabátjaikat egy kupacba pakolták, de ezen kívül nem látok semmilyen használható holmit a földön. Lehet, hogy hátulra pakoltak be? Vannak fegyvereik vagy ivóvizük? Lehet, hogy most fognak lesből rám támadni? Nem vagyok éppen csúcsformában, ezért lehet, hogy még a végén akár le is győznének.

Fülelni kezdek, de inkább csak Bokutótól sikerül elcsípnem egy-egy mondatfoszlányt, mert Akaashinak van annyi esze, hogy egy ismeretlen előtt ne hangosan fejezze ki a kételyeit.

- Nem hagyhattam ott, hiszen sírt! – Ökölbe szorulnak a kezeim, és hirtelen hatalmas késztetést érzek arra, hogy szó nélkül kiforduljak a barlangból és hátrahagyjam őket. Egyedül az állít meg, hogy nincs kedvem cipelni magammal a kannányi vizet, és ha meg is halok, nem szeretném, hogy a kiszáradás végezzen velem.

Leülök a földre, és nagy kortyokban nyelni kezdem a hűsítő folyadékot, de szinte rögtön emészteni is kezd a bűntudat. Atsumu emiatt halt meg. Egy tartálynyi víz miatt, amiből végül nem is jutott neki. Pedig annyira közel jártunk ahhoz, hogy megússzuk a dolgot... Ha időben észrevettem volna Oikawát... Ha őt küldöm a Bőségszaruhoz, és én lettem volna az elterelő, talán messzebbre is el tudtam volna csalni a Hivatásosokat...

Annyi mindent másképp csinálhattam volna, és napjaim legvégéig kísérteni fognak életem legnagyobb kudarcai. Nem tudtam Kenma mellett maradni, nem tudtam Atsumut megvédeni, és mit értem el? Hat ember halála szárad a lelkemen, és még vége sincs a Viadalnak. Tényleg így kell az életemnek véget érnie? Hogy nincs semmi jó dolog, amit felmutathatnék, hogy elértem az életben?

- Jó hírem van! – tér vissza Bokuto ragyogó mosollyal, ami egyáltalán nem illik a sivár barlang hangulatához. – Maradhatsz!

Akaashi egyáltalán nem tűnik boldognak, és karba tett kézzel dől neki a barlang falának, onnan mustrálgatva engem. A tekintete oda-oda rebben a tőlem félméterre heverő, még mindig véres fejszém irányába.

- Köszönöm. Csak egy fél órát kérek, hogy összeszedjem magam, aztán lépek is – mondom Akaashinak címezve, mert egy kissé a hideg kezd el futkosni tőle a hátamon, annak ellenére is, hogy nem látok nála támadásra alkalmas eszközt.

- Mi? – kerekednek el Bokuto sárga szemei. – Mármint itt maradhatsz végig! Nem kell elmenned!

Egyre jobban kezdek összezavarodni, és szinte biztosra veszem, hogy a másik nincs magánál. Mégis miért akarna elszállásolni egy gyilkost a búvóhelyén – mert valljuk be, ha nem is tudnak arról, hogy megöltem pár játékost, azt sejthetik, hogy nem vagyok egy ártatlan áldozat típus.

- Végig? Minek a végéig? – kérdezek vissza, amivel sikerül őt is megzavarnom.

- Hát... amíg a többiek meg nem halnak.

- Miért, szerinted a többiek mind hamarabb fognak kiesni, mint ti? – vonom fel a szemöldököm. – Kötve hiszem. Szép álom, hogy addig itt békében eléldegéltek, míg mindenki ki nem purcan, de jobb, ha nem ringatod magad hamis reményekbe. A Játékmesterek nem fogják hagyni, hogy békés életet játszogassatok, és ha nem ők ugrasztanak ki titeket innen, akkor a Hivatásosok fognak.

Bokuto teljesen elszomorodik, mintha még a frizurája is lekókadna, de nem hiszem el, hogy magától nem jutott mindez az eszébe. Mégis mit hitt, hogy felépíthet itt valami csapatot, akikkel boldogan élnek, míg meg nem halnak? Jó vicc – de valamiért az a nyugtalanító gondolatom támad, ahogy meggörnyedt alakját vizsgálgatom, hogy ő komolyan ezt tervezte csinálni. Lehet, hogy kifogtam a Viadal legnaivabb játékosát? Tehát ezért nem ölt meg, míg védtelenül őriztem Atsumu testét, pedig a fejszémet felkapva könnyedén szétloccsanthatta volna a koponyámat.

- Akaashi, nincs igaza, ugye? – fordul a másikhoz lebiggyesztett ajkakkal. Akaashi nagyot sóhajt, mintha máris kifárasztották volna a mai események.

- Hát persze hogy nincs. Amíg itt maradunk, biztonságban vagyunk. A többiek legyilkolhatják egymást, de minket nem bánthatnak.

Egyáltalán nem értem, Akaashi miért táplálja tovább Bokuto tévképzeteit, de nem erőltetem tovább a témát. Ha azt hiszik, hogy itt nem eshet bántódásuk, az az ő bajuk. Engem sajnos már biztosított róla, hogy soha, sehol sem érezhetem magam biztonságban. Ki tudja, lehet, hogy követtek minket Bokutóval, és mindjárt Hivatásos-csemege lesz belőlünk. Már azon sem lepődnék meg.

Bokuto végül helyet foglal a másik oldalamon (távol a fejszémtől), és felemeli sebesült karomat.

- Akaashi, még maradt a gézből, ugye?

- Egy kevés. – Habozik. – Ne tartogassuk vészhelyzetre?

- De Kuroo vérzik – erősködik Bokuto, mire a másik eltűnik hátul, majd egy köteg kötszer maradékával tér vissza. Mivel én a sajátomat sajnos már elhasználtam a hídon szerzett sérülések ellátására, hagyom, hogy Akaashi bekösse a bal felkaromat, miután megszabadulok mocskos ingemtől. A csípőmön szerzett vágások egész szépen gyógyulni kezdtek, és szerencsére nem fertőzödtek el, de eszembe jut, hogy mi van, ha esetleg Oikawa bekente a szigonyát egy kis méreggel? Akkor nekem annyi, és a világ összes kötszere sem segíthetne rajtam.

- Köszönöm – mormolom fáradtan, és magamra kapom a táskámba rejtett kabátomat, hogy azért mégse üldögéljek a hűvös barlangban félmeztelenül. Kellemetlenül érzem magam, amiért Bokuto szó nélkül felajánlotta nekem a segítségüket, és nem akarok senkinek sem az adósa maradni. Belenyúlok a zsákomba, és előveszem a kezem ügyébe kerülő legelső konzervet.

- Ezt... a Hivatásosoktól loptam – mondom, zavaromban oldalra pillantva. – Csak ezt tudom felajánlani a kötszerért cserébe...

A szürkehajú rögtön kikapja a fémdobozt a kezemből, és összehúzott szemekkel bámulja a rányomtatott feliratot.

- Akaashi...? – nyújtja át a másiknak, aki engedelmesen átveszi a konzervet.

- Pástétom – olvassa fel, mire Bokutónak felragyog az arca. Én viszont irtóra megdöbbenek, hogy Bokuto nem tud olvasni. Ha emlékezetem nem csal, az egyik szegényebb Körzetből jöttek, de azért tudomásom szerint a gyerekeket így is kötelezték az iskolalátogatásra, legalábbis tizenhat éves korukig biztosan.

- Ahh, de jó! Mióta nem ettem rendes ételt!

Azért vitatkoznék azzal, hogy a pástétom mennyire számít bele a rendes étel-kategóriába, mindazonáltal némileg melegség költözik a mellkasomba, mikor látom, hogy izgatottan felnyitja a konzervet, és puszta kézzel kezdi el kikanalazni a pépet az ujjaival. Még akkor sem törik le a jókedve, mikor az egyik ujját megvágja a recés szélen.

- Bokuto... - Akaashi a tenyerébe temeti az arcát, és kezdek attól félni, hogy még a végén agyérgörcsöt kap. – Ha lehet, ne azután vagdosd össze magad, hogy elhasználtam az utolsó adag gézt is.

- Ugyan, ez semmiség! – legyint a fiú zsíros ujjaival. – Ne félj, figyelek, hogy ne menjen vér a kajába! Neked és Sunának is hagyok belőle!

- Nyugodtan edd meg a részemet, Bokuto – mondja a kékszemű, és valamiért nem tudom hibáztatni, hogy nem kér az emberi vérrel megfűszerezett pástétomból. Egy ideig csak Bokuto nyammogása hallatszik, de mielőtt még befejezhetné a kajálást, három koppanást hallunk kintről. Megfeszülők, mikor elhúzódik az indafüggöny, és megjelenik egy kapucnis alak a barlang szájánál.

- Hé, Suna! – üdvözli Bokuto, mintha ezer éve nem látták volna egymást. – Nézd, mit kaptunk ajándékba! – Emeli fel a konzervet, mint valami trófeát.

Suna ledobja magáról a kapucniját, és hosszúra nőtt, barna tincseit kisöpri az arcából. Egy pillanatra megdermed, mikor magába szívja a Bokuto mellett üldögélő alakomat, aztán óvatosan beljebb jön, és leül velünk szemben a barlang falának tövében. Nekem rögtön feltűnik a beszédesen nagy távolság, amit kettőnk között tart.

- Ő meg mit keres itt? – kérdezi unottságot színlelve, de engem nem ver át. Szürkéssárga szemei nyugtalanítóan fénylenek a félhomályban.

- Hát... - Bokuto rám néz, és némileg lekonyul a szája. – Hosszú történet, és talán jobb, ha nem én mesélem el. De Kuroo adott nekünk kaját, úgyhogy nem kell félned tőle!

Sunát Akaashihoz hasonlóan nyilván nem lehet némi ennivalóval elkápráztatni. Belenyúl a kabátjának a zsebébe, és kipakol belőle gumókat, mogyorót és más magvakat meg bogyókat, amiket nem ismerek fel, mert a mi Körzetünkben nem őshonos termések.

- Én is hoztam ennivalót.

Bokuto sokkal kevésbé tűnik lelkesnek a ropogtatnivalók láttán, de azért mosolyt erőltet magára.

- Köszönjük, Suna. Hagytam neked is pástétomot!

Suna nem mozdul a felé nyújtott ételért.

- Hol van Atsumu? – kérdezi habozva, mire érzem, hogy összeszorul a mellkasom, és kényelmetlen csend ereszkedik a barlangra. Még egy pisszenést sem lehet hallani.

- Halott – felelem, visszanyelve az érzelmeimet, és lebámulok a bakancsom orrára. A szürkehajú kényelmetlenül mocorogni kezd mellettem. – Oikawa megölte.

Suna bólint.

- Sajnálom.

Egyre sürgetőbb a vágy, hogy kirohanjak, el a kíváncsi pillantások elől, de annyira gyengének érzem a lábaimat, hogy mozdulni sem bírok. Suna az ajkát harapdálja, mint aki viaskodik a gondolataival, majd lehajtja a fejét, hogy sötét tincsei függönyként takarják az arcát.

- Atsumu... nem volt rossz srác. Sajnálom, hogy elloptam a Viadal elején a kabátját. Tegnap meg a mentori ajándékotokat. Én csak... nem akartam, hogy meghaljunk.

Az összes vér egycsapásra kiszalad az arcomból. Hirtelen minden összeáll, Atsumu sejtése arról, hogy Suna lopta el a kabátját, a sztori, hogy Suna illegálisan kijárt a Körzetük melletti erdőbe, ezért észrevétlenül tud közlekedni a terepen. A vékony kezek, amelyek kinyúltak a fák lombjai közül, és megragadták az apró, ezüst ejtőernyőt, ami valószínűleg ivóvízhez juttatott volna minket...

Ha nem lop meg minket, ott maradhattunk volna a biztonságos oldalon. Ha nem lop meg minket, nem kellett volna átkelnünk a folyón. Ha nem lop meg minket, nem kellett volna a Hivatásosokat kicselezve elvennünk a vizüket. Ha nem lop meg minket, Atsumu nem kapott volna egy szúrást a gyomrába, és még életben lenne.

A gyengeség, amely az előbb még sóbálvánnyá dermesztette a lábaimat, mintha nem létezne többé. Olyan gyorsan talpra ugrok, hogy senkinek sincs ideje reagálni, és a fejszémet hátrahagyva Suna előtt termek. Mi szükségem fegyverre, ha puszta kézzel is meg tudom fojtani?

Bokuto felkiált, de én addigra már megragadom Sunát a kabátjánál fogva, és egy rándítással felhúzom. Magas, de a Tizenkettedik Körzetiek nagy részéhez hasonlóan alultáplált, ezért esélye sincs kiszabadulni a szorításomból. Az ujjaimat vékony nyaka köré kulcsolom, mire élesen belevájja a körmeit a felkaromba, és karmolni kezd, de annyira hajt az adrenalin, hogy meg sem érzem.

- Miattad halt meg! – üvöltöm egyre vörösödő arcába, és hiába tapos rá a lábfejemre, teljesen hozzápasszírozom a barlang falához. Nincs hova menekülnie menekülnie előlem, bármennyire is küzd az életéért. Lehet, hogy Oikawával ma nem sikerült végeznem, de legalább rajta bosszút állhatok. A haragtól annyira kizárom a külvilágot, hogy észre sem veszem, mikor rángatni kezdenek.

Ketten kellenek hozzá, hogy leszedjenek Sunáról, de még így is vadul rúgkapálok, és véletlenül belekönyökölök Bokuto bordái közé. Suna a földre roskad, és a torkát masszírozva, könnybelábadt szemekkel köhögni kezd.

- Elég!

Valaki belém rúg, pont a térdkalácsomba, mire az idegen végigfutó fájdalom egy másodpercre az egész lábamat lebénítja, és térdre kényszerít. Akaashi felettem áll: nem tudom, mikor vette fel a fejszémet.

- Ha nem maradsz nyugton, akkor megöllek!

Száraz nevetés tör fel a mellkasomból, ami egyre erősödebbé válik, míg kétrét nem görnyedek teljesen. Az arcomon sós patakokban folyik végig valami nedvesség, ami elhomályosítja a látásomat. Úgy nézhetek ki, mint akinek elmentek otthonról, és ez talán nem is áll olyan messze a valóságtól.

- Csak rajta! – tárom szét a karjaimat drámaian, és biztosra veszem, hogy a Kapitóliumban most minden kamera engem mutat. A nézők élnek-halnak a megőrült versenyzőkért. – Hé, mi a gond? Azt mondtad, hogy meg fogsz ölni!

Akaashi tétován hátrál egy lépést, és látom, hogy Bokuto kiveszi a fegyvert a kezéből.

- Akaashi – szólal meg szokatlanul komoran, és a fejszét elhajítja, hogy egyikünk se érhesse el. – Senki sem fog megölni senkit!

- Ne nekem mondd – dünnyög a kékszemű, majd odasétál Sunához, és halkan mormolni kezd neki valamit. Bokuto némi tétovázás után leguggol mellém, kissé félve attól, hogy esetleg megint oldalba fogom vágni.

- Ne haragudj nagyon Sunára, Kuroo. Mind szomjasak voltunk, és csak egyedül ő tudott átmászni a túloldalra. Ha hibáztatni akarsz valakit, akkor minket is hibáztatnod kell. Ugyanannyira bűnösök vagyunk, mint ő, mert más ötlet nem jutott az eszünkbe.

- Nem. – Suna hangjára felkapom a fejem, és ökölbe szorulnak a kezeim. Bokuto megelőzés céljából lefogja a vállamat. – Nem mi vagyunk a hibásak. Nem érted? Nem mi vagyunk az ellenség. – Imbolygó lábakkal feláll, és habár még mindig nehezen veszi a levegőt, keményen a szemembe néz. – Se mi, se te, se a Hivatásosak, még Oikawa sem az, aki Atsumu haláláért felelős. Hanem azok, akik ezt az egész Viadalt kitalálták. Akik minden egyes évben megrendezik ezt a szart, nem törődve azzal, hogy hányan halunk meg. Szóval ha valakit hibáztatni akarsz, akkor a Játékmesterekkel kezdd, de minket hagyjál ki belőle!

Kisétál a barlangból, mielőtt bármit is reagálhatnék, és újra csend borul a helyiségre. A térdem lüktet, a fejem zsong, a mellkasom szorít, és hirtelen ólmos fáradság nehezedik a szemeimre. Mégis, ki kell innen jutnom, el kell mennem, vinnem kell a fejszét és a táskát és elhúzni innen nagyon, nagyon messzire...

- Pihenj egy kicsit, Kuroo – hallom Bokuto megnyugtató hangját, mire végre a testem feladja a szolgálatot, és a jótékony sötétség takarója borul rám.

Életben maradt játékosok száma: 11

Halottak: 13 ━ Azumane Asahi, Kyotani Kentarou, Ennoshita Chikara, Kinoshita Hisashi, Inuoka Sou, Sarukui Yamato, Goshiki Tsutomu, Nishinoya Yuu, Tanaka Ryuunosuke, Aone Takanobu, Terushima Yuuji, Ushijima Wakatoshi, Miya Atsumu