Egy pohár édes vörössel a kezemben ültem az ágyon, mellettem pedig az üveg. Gondolkodtam a mai napon. 'Vajon miért nem mondta, hogy fussak? Kinéztem volna belőle, hogy vasmarokkal irányít majd "mindent". Nem is értem.'
Armin berontott az ajtón.
-Na mi volt?
-Terepre mentünk.
-Csak ti ketten?! Mégis mit csináltatok?!
-Először én is furcsálltam, de tényleg jó volt. Armin... vajon mit csinálhat kint két jó katona?
-MIIIII?! UGYE CSAK UGRATSZ?!
-Armin. Katonák vagyunk. Ne legyél hülye.
-Én azt hitte-
-Rosszul hitted. Gondolkodj mielőtt beszélsz. Hisz arról vagy híres.
-Jólvan na...
-Egy titánt kellett megölnöm. Rendellenest.
-Jól ment?
-Persze.
-Nyilván tesztelni akart. Azért volt olyan hirtelen.
-Mondasz valamit.
-Mit kezdesz ezzel?
-Semmit, hisz eleve azt akartam, hogy az ő kezei kózé kerüljek.
-Kezded cáfolni az előbbi "rosszul hitted" dolgot.
-Armin. Ne legyél hülye.
-Jólvan már. De súgd meg. -innentől már halkabbra vette- Tényleg nem táplálsz érzelmeket Rivaille iránt?
-Nem tudok róla. De szólj ha változna. Különben meg... a minimum, hogy nem simán a keresztnevén szólítod. Nem hinném, hogy olyan baráti viszonyban lennél vele.
-Dehát itt sincs.
-Ha itt lenne, de nem vele beszélnél akkor sem mondanád így. A helyzet pedig elég hasonló.
-Miért vagy ilyen zsémbes?
-Nem vagyok zsémbes, csak kissé zavaró. Még a gondolataimban is sokszor hozzácsapom a nevéhez, hogy hadnagy.
-Áhh, szóval sokat gondolsz rá. -vágott gyanakvó fejet
-Így van. Rejtélyes ember a hadnagy. Vannak dolgai amit nem teljesen értek, de szerintem elképesztően jó, hogy olyan rideg. Annyira illik hozzá... mint madárhoz a szárny. Irigylem ezt a "képességét". Tudom megvannak azok az okok ami miatt ilyen, de én így...
-Hűha... és még azt hittem tényleg nincs semmi.
Valaki futott a folyosón. Ezzel félbeszakítva a beszélgetést.
-KI ORDÍTOTT? -tört be Eren
-Mivan? -kérdeztem
-Valaki ordított, de akiket kérdeztem azt mondták, nem ők voltak.
-Ó, akkor ez Armin volt.
-Armin? Miért ordítottál?
-Nos, épp arról kérdeztem Tinát, hogy mit csináltak a ha- ekkor szájára tapasztottam a kezemet
-Rosszra gondolt. És már ordítva mondta. -szóltam
-Miért, miről beszéltetek?- kérdezte Eren
-Az lényegtelen.
-Már hogy lenne az? Nekiállt ordítozni.
-Hát jó. Dióhéjban a hadnagy kivitt terepre. Csak ketten voltunk. És azért ordított mert rosszra gondolt a "ketten" alatt. Lényeg, hogy csak megöltem egy titánt és kész.
Armin elvette a kezem a szája elől, odament Erenhez majd, hogy én is halljam, a fülébe suttogott.
-Úgy tűnik Tina nagyon szimpatizál a hadnaggyal.
-Tina? Igaz ez? -kérdezte Eren
-Az igazat megvallva, igen szimpatizálok vele. Igen, nagyon. De jó okom van rá.
-Hallgatunk. -közölte Armin kissé megvetően
-Na szóval. Régóta akartam találkozni az Emberiség legerősebb Katonájával. Hiszen egy legenda. Elképesztően tisztelem és csodálom. Nem hátrál meg semmilyen helyzetben, csak ha az tényleg megkívánja. Elképesztő harc közben is. Mocskosul rövid reakcióidő, pengeéles reflexek, egetverő improvizációs készség. És nagyon szeretem az ilyen rideg embereket. Van valami bennük. Olyan titokzatosak... különböznek a többi embertől... ezért is olyan hihetetlenül érdekesek számomra. Némileg úgy érzem közéjük tartozok, bár én nagyon jól színlelek és manipulálok. Bármilyen helyzetbe kerülök, megállom a helyem. Mondjuk az alaptermészetem egészen hasonló mint a hadnagynak, nekem már az életem része a "színészkedés". Rengeteg dologtól megkíméltem vele magam. Így valójában nincs is nagyon én, inkább olyan vagyok mint aki tudatosan választja a helyzethez illő, különböző személyiségeket. Ezt a szöveget magamról, vehetitek szimpla tények sorozatának.
-Hű... ez... -Armin nem talált szavakat, Eren meg megszólalni sem bírt
-Ne is keress szavakat. Felesleges.
Ismét lépteket hallottunk kintről, majd a Rivaille hadnagyot az ajtóban. Mert miért is csuktuk volna be...
-Mi ez a gyűlés kölykök?
-Uram... semmi különös vagy említésre méltó.
-Akkor az időtöket fecsérlitek?
-Nem teljesen. -szólt közbe Armin
-Eldöntitek végre?
-Nem könnyű. Ezhez a szóban forgó személy megítélése kell.
-Na és ki az a személy?
-Ön, uram.
-Heh? Miről van szó?
Armin rámnézett, én bólintottam, jelezve hogy elmondhatja.
-Tina... hogy is mondjam... nos...
-Kinyögöd végre?
-Dícsérte... Önt...
-Engem? Dícsérni? Tsk... miért is?
-Azért mert-
-Kuss, Armin. Ezt tőle akarom hallani. Szóval kifelé.
-Sziasztok. -köszöntem el.
Még intettek, nagyot nyeltek jelezve, hogy nem biztos, hogy jó vége lesz, majd becsukták az ajtót.
-Halljam. Mit dícsértél rajtam ennyire?
-Hadnagy... tényleg hallani akarja? -már kezdtem kínosan érezni magam
-Rivaille... igen hallani akarom. 'Mi ez a hirtelenség?'
-Ahogy akarja Rivaille...
-Ne magázz, ha már a nevemen szólítasz. Ostoba kölyök...
-Dióhéjban úgy kezdődött az egész, hogy Armin berontott, hogy megkérdezze mi volt. Armin mikor megtudta, hogy csak ketten voltunk akkor már beleásta magát a ketten részbe. És nem akarta elhagyni a dolgot ezért elkezdtelek fényezni, hogy hogyan tisztellek és csodállak. A fizikumból is említettem néhány dolgot...
-Mit is?
-Maga... te nagyon szereted a részleteket Rivaille. Csakúgy mint én. Sajnos sokszor elveszek bennük. Nade. Fizikumról szólva... idézni fogok. "Elképesztő harc közben is. Mocskosul rövid reakcióidő, pengeéles reflexek, egetverő improvizációs készség."
-Hűha, Tina. Te aztán nem sajnáltad a "fényesítőt". Csodálom, hogy nem csaptad hozzá a fizikumomhoz azt a bizonyos "még lovaglás közben esélyem nyílt kitapintani a hasizma minden egyes pontját. És nagyon jó volt" dolgot.
-MI?!
-Ne játszd a hülyét. Tudom hogy élvezted.
-Nem játszom. Te mondtad hogy karoljalak át. Mégis mit vártál? 2 centire minden részedtől foglak átkarolni?
-Pedig nagyon csúszkált a kezed...
-Lovon ültünk, mit csinálhattam volna vele?
-Persze... akkor mi volt az a "párbeszéd" lovaglásról?
-Miről beszélsz?
-Komolyan mondom, ne játszd meg magad.
-Azt akarod, hogy kitépjem belőled a választ? Választhatod a nehezebbik utat.
-Jó. Kicsúszott a számon.
-Én meg becsúszok a szádon.
-Higy mit mondasz?
-Hallottad. -lehajolt (mivel már az ágyon ültem), felemelte az állam és lágyan tapasztotta ajkait az enyémekre.
-Hadnagy, mégis... mégis miért?
-Tina. Tudom, higy neked ez egyértelmű. Ne beszèlj feleslegesen.
Ez után újra megcsókolt, de szenvedélyesebben. Én visszacsókoltam.
-Rivaille... menjünk a te szobádba. -ennyi kellett... ennyi kellett hogy felkapjon. Lábaimmal átkaroltam a derekát, ő pedig tovább csókolva engem bevitt a szobájába. Csak addig hagyta abba, amíg kulcsra zárta az ajtót. Miután bebiztosította, hogy nem fognak minket zavarni, lerakott az ágyra és folytatta. Valahogy sikerült fordítanom a helyzetünkön így megragadtam az alkalmat és elkezdtem lefejteni a felsőtestét borító textíliát. Nem ellenkezett egyáltalán. Sőt... hevesebben csókolt. A nyelve szinte már a torkomban volt. Mikor eltávolítottam a ruhái nagy részét, összehajtogattam mögötte (nehogy lebasszon), majd folytattam volna amit félig-meddig abbahagyott "munkámat", de Rivaille megállt.
'Most akasztom fel magam, ha a ruhával van valami.'
-Mi a baj Rivaille?
-Ki mondta, hogy baj van?
-Senki. De miért álltál meg Rivaille?
-Te tényleg akarsz engem... nem tudsz ellenállni, igaz?
-De. Nagyon is tudok. Csak nem akarok.
-Persze, persze. De annyira zavar...
-Mi?
-Kicsit túl sok...
-Mondd már.
-A ruha rajtad.
-Én nem így vélem. 'Persze hogy megjátszom magam.'
-Az nem baj. Ha már eddig benne voltál ezután sem szállsz ki.
-Állíts meg.
-Ahogy akarod.
A két csuklómat egy kézzel leszorította az ágyhoz a fejem fölött és elkezdte kigombolni az ingem. Egy könnyű anyagú, fehér ing volt. Sok emlékem köt hozzá. Most mégegy fog hozzá kötni. Egy naggyon jó emlék.
-Ne gombold jobban ki, mert itthagylak.
'Megint hazudtam. Szerintem mindkettőnket jobban beindít ez a kis játék. Legalábbis engem biztos.'
-Tudod jól, hogy képtelen vagy rá. Ilyen helyzetben pedig annál is nehezebb. Nem is tudom mit gondoltál d. Tsk.
Mondandója végeztével végig kigombolta az ingemet, majd levette. Már a nadrágnál tartott. Lassan lehúzta rólam.
'Hogy a fenébe tudta ezt megcsinálni egy kézzel...'
-Tina. Most jön a java.
-...

To be continued...