„The snake would change its skin,
but it would not change its mindset.”

Kegyelmes, hatalmas isten, hozzád szól most szavam.

Sötétség és szörnyek tengerében földed akár ragyogó ékszer. Világosságod tündököl, míg a szem ellát, sőt, még tovább, túl a mindenség peremén. Az éjszakában mint világítótorony fénylik, vezetve a megtévelyedettet.

Templomod az égig tör, meghódítva a felhők birodalmát, megosztva mérhetetlen tudásod a Nappal. Hosszú folyosói időtlenek, akár te magad, s hol mind összefutnak, áll magas trónod, melyhez fel nem érhet halandó.

S lent, trónod körül táncolnak, hajlongnak papjaid, felkorbácsolva néped tengerét, kik csak kérnek, kérnek az isteni ragyogásból, akár az éhes gyerekek. Karjuk széttárva, szemük áhítattól opálos. Együtt ringatózva zengik szent éneked, hogy megmutassák, méltók örök fényedhez.

Te fentről letekintesz rájuk rubint szemeiddel, s bölcsességed, mint bőkezű király, két marékkal szórod néped közé. Ők áhítattal sütkéreznek aranyfényedben, ám ajándékod egyben átkod is. Súlyos lepelként borul a vállukra, levethetetlen maró savvá változva.

Mert te kapzsi isten vagy, ki mindig csak elveszel, de sosem adsz. Árulást kiáltva falod a lelkeket tudva, hogy néped védelmedre kel, új templomot emelve még hangosabban zengi az éneket. S az imádat tomboló orkánjában nem érzed, hogy oltárod egyre csak remeg.

Mert te hiú isten vagy, ki mindig csak lefelé nézel, s magad fölé sosem figyelsz. Saját mérgedtől vak szemed nem látta baljós árnyam trónodra vetülni, hazugságaidtól süket füled nem hallotta híveid rémült sikolyát. Mert saját fényedben sütkérezve sohasem hitted, hogy valaki állhat még feletted.

Csettintek.

Templomaid hangtalanul, néma szenvedéssel omlanak össze, egyik a másik után. Illúziód vékony tükörként pattan el, megtörve a szemeken ülő fehérséget. S most csak nézik, nézik, mivé lettek, a vért a kezeiken. Lelketlen, üres testek, vak hadsereg egy földön, ahol nem maradt semmi élet. Vidéked zord és kietlen, gazdag kertjeidben halál és rothadás nő. Templomod hullákra épült, hol most penészes trónodban vergődsz. Aranyló bőröd levedletted, felfedve fekete lelked. Elfordulnak tőled.

Fájdalomtól vonagló, üres tested új lelkekért kiált, de már nincs, ki érted vállalná a halált. Mérget köpve mardosod a lucskos iszapot, a bűnöst keresve, ki arany trónodat végül ledöntötte. S én ott állok majd előtted büszkén és magasan, új istenek tüzétől égve. Látványomra kétségbeesetten rángatod félholt főpapod, ellenem uszítani próbálod, de napod már leáldozott, s én elnyelem a csillagaid. Egyedül maradsz a sötéteddel, mi belülről mar téged. Perzselő tűz nyalja majd tisztára az utánad maradt mocskot, elfeledtetve a világgal, hogy valaha is léteztél. Új templomot nem emelsz, mert én ott leszek majd mögötted, nevetve, várva, hogy újra ledöntsem. Mert az embereknek soha többé nem kell ilyen isten.

Rimánkodsz, hogy öljelek meg, de kiírthatatlan dögvész vagy. Levágott fejed helyett új nő, villás nyelvedről tovább csorgatva a hazugságot. Életed meghagyom, s nézni fogod, ahogy elég mindened. Kifosztalak, kisemmizlek, s te élve fogod végignézni. Mert te már nem árthatsz senkinek. Roncs vagy. Nem isten, nem ifjú titán, csak egy szánalmas, sárban vonagló kígyó.

Halld szavam, ez a büntetésed.

Mert van nálad hatalmasabb, kegyetlenebb isten.