Xiao Zhan az oldalára fordult. Kemény ágyon feküdt, viszketett a pokróctól, és a hosszú haja alatt melege volt. Ismét fordul egyet, és érezte, ahogy a nyomás fájdalomként az idegeibe hatol. Még mindig csukott szemmel szisszent fel.

– Picsába, picsába, picsába... ez fáj...

Egy pillanatra elfelejtette, hogy éppen Wei Wuxian testében van, akinek a háta teljesen összeégett. Valószínűleg ez volt a legkényelmetlenebb ágy, amin valaha aludt. Még Wang Yibo kanapéja is százszor kényelmesebb volt ennél. Ki kellett volna próbálnia Yibo pihe-puha ágyát legalább egyszer. Nem igazság, hogy Jian Guo kényelmesebb helyen ébredt minden reggel, mint ő, ráadásul Yibo gyönyörű, alvó arcát láthatta először, miközben ő éppen be volt zárva ebbe a világba, ahol majdnem minden ágy, amin aludt, sziklakemény volt.

– Uhh... bazd meg, Jin Guangyao, te anyaba... nem is, húg-baszó...

– ... Wei Ying...

Mintha Bo Di hangját hallotta volna*. Biztosan hallucinált. Yibo sokszor ébresztette őt reggelente, de ő nem jött át ebbe a világba.

– Wei Wuxian.

Zhuo Cheng hangja.** Biztos, hogy álmodik.

– Miért átkozod álmodban Jin Guangyaót?

Xiao Zhan elgondolkodott a kérdésen, a szeme még mindig csukva.

– Á...? Nyilván azért, mert az a vérfertőző szörnyeteg művelte ezt velem... Az egy rohadék, aki megkefélte a saját húgát, és aztán halálra baszatta a saját apját...

...

– Lehet, hogy megőrült?

– Te vagy az őrült, az egész családod őrült – motyogta válaszul Xiao Zhan. – Wei Wuxian, te idióta, miért nem tudsz várni egy kicsit, mielőtt leszopnád Hanguang Jun dorongját... – Valószínűleg ezért fog férjhez menni Lan Wangjihoz évekkel korábban, mint a rendes történetben. Miféle Gusu Mennyasszonya? Ha már elfogadják az azonos neműek házasságát, akkor miért nem hívják inkább Gusu Vőlegényének? Ó, mondjuk akkor meg Lan Zhan...

...

– Khm.

– Az ég szerelmére. Csak ébressze már fel valaki!

Xiao Zhan ismét az oldalára fordult, és fájdalmat érzett.

– Uhh, Wei Wuxian, te hülye... testőrt kellett volna vinned magaddal... jájjj...

Egy szelíd ütést érzett az arcán. Xiao Zhan kinyitotta a szemét, és ismét átkozódott.

– Ki az az aljas rohadék, aki felpofoz egy beteget... ó, Jiang Cheng? Lan Zhan?

Jiang Cheng rábámult.

– Ideje, hogy megtanuld végre a leckét. Most már elhiszed, hogy szükséged van kísérőre, ugye? Hogy lehetsz olyan idióta, hogy a kardod nélkül indultál el? Az egész testednek meg kell sérülnie ahhoz, hogy rájöjj végre?

Xiao Zhan duzzogott.

– Én szegény, gyenge bátyád betegen fekszem itt, és erre az első dolgod felpofozni és kioktatni? És még azt kérdezed, hogy miért szeretem jobban shijiét nálad?

– Pofa be – közölte Jiang Cheng. – Mi történt veled? Mennyire sérültél meg?

– Nem emlékszem – válaszolt Xiao Zhan. – Olyan gyorsan történt...

Lan Wangji leült mellé az ágyra.

– Wei Ying, mi az utolsó dolog, amire emlékszel?

Xiao Zhan felült, és gondolkodott egy darabig. Abból az információból táplálkozott, amit korábban Song Lantól hallott.

– Arra emlékszem, hogy elindultam shijiéhez. Utána semmi.

Lan Wangji és Jiang Cheng aggódó pillantást váltottak. Jiang Cheng azon gondolkozott, hogy melyik kultivátornak lehetett elég hatalma hozzá, hogy megtámadja a magas kultivációs szintű shixiongját. Bár a Lanling Jin klán azt állította, hogy a Wen-túlélők tették, Jiang Cheng ezt nem hitte el. Abban a klánban a legtehetségesebb élő kultivátor Wen Ning és Wen Qing volt. Wen Qing orvos. Wen Ning Yilingben élt, és néha járt Yunmengben is, hogy eladja a nővére gyógyszereit, spirituális eszközöket és zöldségeket. És ami még fontosabb, a testvérek közel álltak Wei Wuxianhez. Arra is emlékezett, hogy a shixiongja említette, hogy tesz egy kitérőt Wen Qinghez azért a balzsamért, amit a lány Jiang Yanli hátfájására készített.

Hátfájás...

Jiang Cheng a shixiongja egész felsőtestét takaró kötésekre nézett, és ismét összevonta a szemöldökét.

– Miért ilyen a hátad még mindig?

– Mi?

– Xiao úrfi és Song úrfi azt mondták, hogy eléggé magadhoz tértél ahhoz, hogy megvédj egy fiatal fiút, és csak azután ájultál el, hogy megütöttek egy ostorral. Tényleg szörnyen néznek ki a sebeid, de ha eléggé észnél voltál ahhoz, hogy kivédj egy támadást, akkor gondolom, nem lehetnek túl mélyek. Nincs lázad, és Xiao úrfi rendesen kitisztította a sebeidet, úgyhogy el sem fertőződhettek – mondtja Jiang Cheng. – Miért nem gyógyulsz?

– Jiang Cheng, nem látod, hogy mekkora ez az égési seb? – mordult rá Xiao Zhan. – Tudod, milyen sokáig tart, mire egy égési seb begyógyul?

– Kultivátor vagy, úgyhogy már be kellett volna gyógyulnia.

– Hát mivel nincs aranymagom, ezért inkább normális... upsz – Xiao Zhan azonnal befogta a száját.

Jiang Chengnek megdermedt.

– Mit mondtál?

Xiao Zhan megrázta a fejét.

– Nem mondtam semmit. Csak képzelted.

– Wei Wuxian, igaz, amit mondtál?

– Mit mondtam?

– Nincs aranymagod?

– Rosszul hallottad.

De Jiang Cheng szorosan lefogta mindkét karját. Xiao Zhan felnyögött a fájdalomtól, de képtelen volt eltaszítani a hasától Jiang Cheng kezét. Jiang Cheng szeme kikerekedett. Felrémlettek előtte azok a sötét pillanatok, amikor Wen Zhuliu elpusztította az aranymagját. Tényleg eltűnt.

Lan Wangji csendben maradt. Xiao Zhan átkozta magát, amiért felcsattant, és kifecsegte a titkot. Tervezte, hogy egy nap majd elmondja Jiang Chengnek, hogy ő és Wei Wuxian megerősíthessék a köteléküket, de nem így akarta a tudtára hozni.

– Miért nem mondtad el? Miért nem... Te mondtad nekem, hogy menjek el Baoshan Sanrenhez, hogy meggyógyítsa az aranymagomat. Te miért nem mentél el hozzá, hogy visszakapd a tiédet? – vonta kérdőre Jiang Cheng.

Xiao Xingchen, aki eddig a háttérből figyelt, most megszólalt.

– Nem tudhatja, hogy hol él a mester. Baoshan Sanren nem marad sokáig egy helyen. Ő megtalálja a tanítványait, de a tanítványai soha nem találhatják meg őt. És ha egyszer elhagyod őt, lehetetlen visszatérni.

Jiang Cheng megremegett. Lan Wangji is, amint észrevette, hogy valami nincs rendben. Utána felidézte, hogy a férfi soha nem mondta azt, hogy Wen Zhuliu pusztította el az aranymagját. Valójában azt mondta, hogy saját magának köszönhető, bár Wen Zhuliu tehetett róla.

– Nekiadtad az aranymagodat Jiang Chengnek – mondta ki Lan Wangji.

Jiang Cheng térdre esett.

– Te... te hülye idióta! Miért?!

Xiao Zhan keze ügyetlenül indult meg felé, de végül nem érintette meg.

– Mert szükséged van rá.

– És neked nem?

– Én máshogy is képes vagyok élni.

Jiang Cheng a fogát csikorgatta.

– Majdnem meghaltál. Most már kétszer. Meg akarod várni a harmadik alkalmat?

Xiao Zhan elmosolyodott.

– Nehezebb engem elpusztítani, mint egy csótányt, Jiang Cheng. Még ha el is égetik a testemet és széttépik a lelkemet, akkor is újjászületek, hogy téged bosszantsalak.

Jiang Cheng fel akarta pofozni, el akarta törni a lábát, megölni ezerszer is. De nem tudta. Csak annyit volt képest mondani:

– Te idióta. Te eszeveszett idióta.

– Óh, köszi. De komolyra fordítva a szót, mi történik?

Jiang Cheng és Lan Wangji elmondták neki, hogy mi történt, miután elindult meglátogatni Jiang Yanlit. Ugyanazt mesélték el, amit Song Lan. Jin Zixun szerint a Wen-túlélők voltak a felelősek Wei Wuxian haláláért. Jiang Cheng bezárta a Wen-túlélőket, de azt még senkinek sem sikerült kiderítenie, hogy honnan szerezték meg újra azt a fegyvert, amivel leégették a munkatábort, és azt sem vallották be, hogy ők ölték volna meg Wei Wuxiant.

– Még szép, hogy nem fogják bevallani. Nem öltek meg. Különben is, miért fednék fel a megmentőjük nevét? A megmentőjüket rögtön üldözőbe venné a Lanling Jin klán, amiért a becsületükbe gázolt – mondta Xiao Zhan. Úgy tűnt, hogy Song Lan és Xiao Xingchen jól mulatnak.

– ... Az imént említetted Jin Guangyaót. Miért? – kérdezte Jiang Cheng. – Ráadásul... húg-baszónak nevezted.

– Tényleg? – kérdezett vissza Xiao Zhan. – Csak álmomban beszéltem.

– Álmodban húg-baszónak nevezel valakit? Mit csinált veled Jin Guangyao?

Lan Wangji gyanakodva nézett Xiao Zhanra. Tudta, hogy valami nincs rendben.

Wei Ying nem tapadt rá azonnal. Úgy gondolta, hogy mivel Wei Ying épphogy csak megmenekült a haláltól, ugyanúgy hozzá fog bújni, mint mindig, függetlenül attól, hogy hányan vannak körülöttük. Miután eljegyezték egymást, Wei Ying soha nem szégyellte kimutatni a vonzalmát, és mindig öleléssel vagy csókkal köszöntötte, még mások jelenlétében is (bár Jiang Wanyin általában megállította.) Ha még azelőtt viselkedett volna így, mielőtt bevallották eggymásnak az érzelmeiket, akkor megértené. De úgy tűnt, hogy ez a Wei Ying nem vonzódott hozzá annyira, mint ő.

Bevallotta, hogy nem emlékszik rá, hogy mi történt, de egyértelmű volt, hogy többet tud, mint amit elmond – épp csak elrejtette előlük valamiért. Lan Zhan már akkor észrevette, hogy Wei Yingben megváltozott valami, amikor visszatért a Hant Halomról. Néha egy kicsit távolságtartó volt, és gyakran beszélt furcsa dolgokat. A vallomásuk után Lan Zhan azt mondta magának, hogy csak képzelődött, hiszen Wei Ying ismét ugyanaz az ember lett, akit szeretett, csak egy kicsit talán... szelídebb? A bátyja és a nagybátyja azt gondolták, hogy a férfi végre elkezdett felnőni, hiszen már arra készült, hogy mennyasszony legyen, de...

Ez a Wei Ying mintha egy másik ember lett volna. Pontosan olyan volt, mint az a Wei Ying, aki éppen visszatért a Hant Halomról, még mielőtt szerelmet vallott volna neki.

Jiang Cheng tette fel a következő kérdést.

– Mindegy is, tényleg nem emlékszel rá, hogy mi történt veled? Ha nem... akkor használhatnánk azt a dolgot, ugye?

– Milyen dolgot? – pislogott Xiao Zhan.

– Azt, amit a hozományodként csináltál. Az a valami ki tud vetíteni bármit, amit a talizmán látott, nem? Titokban beleszőttem egy talizmánt a ruhádba korábban, úgyhogy láthatjuk, hogy mi történt veled, amikor megtámadtak – mondta Jiang Cheng.

Xiao Zhan le volt nyűgözve. Volt ilyesmi a regényben? Nem hitte volna. De az biztos, hogy kényelmes megoldásnak tűnt.

– Szuper. Miért nem használtad korábban, hogy megkeress vele?

– Egyikünk sem tudja, hogy hogyan kell használni, mert sosem mutattad meg. Most, hogy itt vagy, elmehetünk Gusuba, és használhatjuk – javasolta Jiang Cheng.

Xiao Zhan mozdulatlanná dermedt. Francba. Most aztán jó nagy szarba került. Honnan kellene tudnia, hogy hogyan kell használni valamit, amit soha nem készített el? Még Chenqinget sem tudta használni. Az biztos nem lesz elég, ha ismét csodáért imádkozik, mint a Sötét tigris amulettnél. Ha Jiang Cheng és a Lanok sem tudták, hogy hogyan működik, akkor azt az eszközt valószínűleg csak bizonyos bűbájok aktiválták.

Miféle kifogást emelhetne?

Lan Wangji látta a pánikot az arcán.

– Wei Ying.

– Igen?

– Arról van szó... hogy nem tudod, hogyan kell használni?

Jiang Cheng felmordult.

– Ő csinálta. Már hogyne tudná, hogy hogyan kell használni a saját találmányát?

– ...

Xiao Zhan megköszörülte a torkát.

– Lehet, hogy van egy jobb ötletem. Ha a saját találmányomat használom arra, hogy felfedjem vele az elkövetőt, amit még senki más nem tudott használni, akkor az elkövető lehet, hogy azzal fog vádolni, hogy manipuláltam az eszközt, hogy azt mutassa, amit én akarok. Más megoldást kell keresnünk rá, hogy az elkövető felfedje magát.

Jiang Cheng és Lan Wangji összenéztek.

– Mi a terved? – kérdezte Jiang Cheng.

– Jelentsétek be, hogy megtaláltátok a holttestemet.

Jiang Cheng szeme elkerekedett.

– Megőrültél? Azt akarod, hogy az egész világ halottnak higgyen? És mi lesz a Wenekkel?

– Te tartod fogva őket, nem? Csak te jelölheted ki a kivégzésük napját, már ha egyáltalán lesz olyan. A te jogod, elvégre a klánvezérem és a rokonom vagy. Hamarosan találkozol majd valakivel, aki látni akarja a holttestemet és a hátrahagyott javaimat – mondta Xiao Zhan. – Küldj el egy levelet Jin Zixuannek, három dologgal. Először is, hogy a shishum, Xiao Xingchen talált meg súlyos sérülésekkel, és megpróbált meggyógyítani, de nem sikerült neki. Másodszor, hogy Lan Zhan visszavitte a holttestemet Gusuba. Harmadszor, hogy a javaim most nálad vannak, Yunmengben.

Jiang Cheng Xiao Xingchenre bámult, majd rámordult a shixiongjára.

– Miért?

Xiao Zhan félmosolyra húzta a száját.

– Meglátod. Nem sokkal azután, hogy elküldted a levelet, a tettesek felfedik magukat. Az, amelyik hülye, Yunmengbe fog menni. A becsvágyó Gusuba. És sajnálom, shishu, de az okos téged fog keresni.

Xiao Xingchen megrázta a fejét.

– Örömömre szolgál, hogy a segítségedre lehetek.

– Nagyon köszönöm – köszönte meg neki Xiao Zhan. Aztán ránézett a cukros fiúcskára. – Egyébként még meg sem kérdeztem a nevedet. Hogy hívnak?

A cukros fiú elvigyorodott.

– Még én sem köszöntem meg neked, hogy segítettél, Gege. A nevem Xue Yang.

Xue Yang. Xue Yang. Xue Yang?!

Xiao Zhannak elkerekedett a szeme. Ő most éppen...

Ő most éppen megmentett egy teljes klánt, két kultivátort és egy utcagyereket egy pszichopatától?

______________

LWJ: Wei Ying, hát nem ölelsz meg mindenekelőtt? Akkor nem az én Wei Yingem vagy!

*Mintha Bo Di hangját hallotta volna: ha jobban belegondolok, ez nem működik, mivel a sorozatot utólag szinkronizálták, és Lan Wangji szinkronjához nem Wang Yibo adta a hangját. De mivel ez továbbra is egy fanfiction, ne akadjunk fent hasonló apróságokon. XD

**Zhuo Cheng hangja: nem, ez sem működik, ld. fentebb.