Xiao Zhan komor arccal babrálta Chenqinget.

Úgy érezte, mintha csak tegnap lett volna, amikor a Blackpinkre énekeltek és táncoltak a KTV-n Yibóval. Most pedig épp egy tárgyalóasztal mellett álltak, és a Wen Ruohan elleni stratégiát beszélték meg. Az ellen a Wen Ruohan ellen, akit egészen idáig csak úgy ismert, mint Xiu Qing, egy nála tapasztaltabb színész, és aki az egyik legkedvesebb ember volt a világon – csakúgy, mint a sztori összes „gonosza".

Xiao Zhan aggódott. Nem számított, hogy milyen jól játszotta a szerepét, tartott tőle, hogy nem tudja megtéveszteni Yanlit. Ő azóta vetett rá aggódó pillantásokat, hogy találkoztak. Megpróbált nagyon lelkes lenni, amikor a lány lótuszgyökér és sertésborda-levest hozott neki, de...

Valószínűleg az ő hibája volt. Még mindig össze volt zavarodva amiatt, hogy egyáltalán megérkezett ebbe a világba, és néha egy kicsit kiesett a szerepéből. Még Jiang Cheng és Lan Wangji is észrevették a hirtelen változásokat a viselkedésében, de ők a Hant Halom okozta megpróbáltatásnak tulajdonították. Most, háborús időkben senki nem lett volna képes kezelni a PTSD-jét. Mindenkinek elpusztult az otthona, családtagokat veszített el, mindenki komoly traumákkal küzdött.

Azon töprengett, hogy vajon meddig lesz ide bezárva. Hogyan kellene harcolnia a Wenek ellen? Azt sem tudta, hogyan forgassa a kardot. Vett néhány fuvola-órát, de csak azért, hogy ne tűnjön ostobának a játéka a képernyőn. És a legfontosabb, hogy fogalma sem volt róla, hogyan használja a haragvó energiát! Ahogy a modern emberek többsége, ő is a tudományban bízott. Még csak jövendőmondónál sem járt talán... soha?

Xiao Zhan azt kívánta, hogy bármiféle istenség is küldte erre a világra, bárcsak az ötvenedik rész után küldte volna. Azt legalább tudta, hogy két férfi papapa-tevékenységéhez nem árt a síkosító.

Valószínűleg ez volt az egyetlen dolog, amiben segíthetett Wei Wuxiannek.

Xiao Zhan felpofozta magát. Ne gondolj erre, te idióta! Most éppen olyan haszontalan volt, mint Almácska. Nem, még Almácska is hasznosabb volt nála! Emlékezett rá, hogy a sorozatban Wei Wuxian felment a hegyre, és a Chenqing-játékával gyengítette a Wen klánt. De mit tehetne ő? Segíthetne a stratégiában? Jin Guangyao, vagyis Meng Yao már most csúsztatott információkat Lan Xichennek.

– Wei Wuxian, beteg vagy, vagy mi van veled?

Xiao Zhan pislogott. Eszébe jutott, hogy még mindig a megbeszélésen van.

– Ó... csak rám repült egy bogár.

Jiang Cheng komoran nézett rá.

– Figyelsz egyáltalán?

– Persze... haha.

– Jobb is. Épp a Wen klánról beszélünk. Egyikünk sem lehet szétszórt.

Xiao Zhan belesüppedt a székébe. Volt még egy probléma – mármint azon felül, hogy nem tudott harcolni.

Wei Wuxian képes volt ölni, és ölt is, de Xiao Zhan nem. Xiao Zhan a modern kor gyermeke volt, akit arra neveltek, hogy az ölés bármilyen okból is, de soha nem lehet jó. Képtelenség lett volna valaki nézeteit és neveltetését egyetlen nap alatt megváltoztatni. Még az eutanázia és az abortusz is vitatott kérdések voltak a modern világban, és erre neki most gyilkosságot, sőt, népirtást kellett volna elkövetnie. Ölj, vagy téged ölnek-helyzet volt.

Azon az estén Xiao Zhan egyedül ment fel a hegyre, és csendesen játszotta a legjobb gyakorlódallamot a fuvolán, amire emlékezett. Felsóhajtott. Se egy holttest, se semmi. El voltak átkozva. A történet ezúttal Wen Ruohan elsöprő győzelmével fog végződni, csak mert a főszereplőt kicserélték egy nulla harci képességgel megáldott színészre. Az istenségek igazán küldhették volna Bruce Lee-t, Jackie Chant vagy Jet Lit, de helyettük pont őt választották. Nem, az nem érdekelte, hogy Bruce Lee már meghalt. Egy halott Bruce Lee is sokkal hasznosabb lenne nála ezen a ponton.

– Wei Ying – hallotta meg, ahogy egy ismerős hang szólította a nevén.

Xiao Zhan elmosolyodott. Csak egyvalaki szólítaná ilyen természetes módon a gyerekkori nevén Wei Wuxiant, még ha az arcán egyetlen érzelem sem látszott – csak a vizsgálódás, természetesen.

Lan Zhan leült mellé. A homlokát ráncolta a fuvola láttán.

– Wei Ying, a kultivációs módszered...

– Tudom, hogy ártalmas. De győzelemre vihet minket – mondta Xiao Zhan. Már ha tudna egyáltalán játszani rajta, persze. Felsóhajtott. Egek, hogy lehet valaki olyan tiszta és olyan gondoskodó, mint Lan Wangji? Láthatóan aggódott Wei Wuxian állapotáért. Milyen kár, hogy ez a bolond kölyök képtelen volt megérteni a jeleket. Pedig az arrogáns felszín alatt ő is csak egy ingatag lélek volt.

– Wei Ying...

– ... mondd csak, Lan Zhan... – Xiao Zhan eltöprengett egy pillanatra. Sokat gondolkodott már ezen, napokon keresztül, amióta megérkezett erre a világra. – Van egy titkom. Meghallgatod, és... megígéred, hogy nem adod tovább?

Lan Wangji szeme egy kicsit kikerekedett.

Xiao Zhan eldöntötte, hogy ha mást nem is, de szeretne életben maradni. Képtelen volt holtak seregét megidézni, nem tudta használni a qi-t, nem tudott kardon repülni, úgyhogy az egyetlen dolog, amire támaszkodhatott, az volt, ha valaki megvédi, és ki más lenne erre a legalkalmasabb jelölt, mint az ő (mármint Wei Wuxian) igaz szerelme? Egyedül csak Lan Zhanban bízhatott. Lehet, hogy ez nem tűnt fairnek, és tudta, hogy épp visszaél Lan Wangji Wei Wuxian iránti vonzalmával, ugyanakkor az ő felelőssége volt, hogy Wei Wuxiant mindenáron életben tartsa.

– Lan Zhan... – hallgatott el.

A másik csendben figyelt. Xiao Zhan megfogta a kezét, és a saját hasára tette. Lan Wangji megmerevedett.

– Érzed? – kérdezte.

Lan Wangji összevonta a szemöldökét. Az arca a mélységes zavarodottságról hamarosan mélységes döbbenetre váltott.

– Igazad van, ha nem érzel semmit. Már nincs meg az aranymagom – vallotta be Xiao Zhan. – Amikor a Wenek elől menekültünk, miután megtámadták Lótuszrévet...

– ... Wen Zhuliu?

Xiao Zhan hezitált. Úgy tűnt, hogy Lan Wangji úgy értette, hogy Wen Zhuliu saját kezűleg pusztította el a magját, ahogy Jiang Chengéval tette. Végül is, legalább nem lesznek bonyolult érzelmei Jiang Cheng irányában. Biztos Wei Wuxian is szeretné, ha a bátyja és a jövendőbeli férje kijönnének egymással, nem igaz?

– Igazából saját magamnak köszönhetem, de mondhatjuk, hogy Wen Zhuliu keze van benne – mondta Xiao Zhan. Nem fedte fel a teljes igazságot, de nem is hazudott igazán. – Most nincs más választásom a túléléshez, csak a démoni kultiváció.

Lan Wangji megszorította a kezét. Gyönyörű szeme szomorúan csillogott.

„Ohó, igazán hálás lehetsz nekem, Wei Wuxian, ha egyszer visszajössz... igazából légyszi, gyere vissza. Nem a legjobb errefelé a higiénia. Hiányzik a vízöblítéses WC és a forró zuhany. Hiányzik a telefonom és a laptopom. És hiányoznak a barátaim, családom, a macskám... És bár nagyon szeretném, ha Lan Wangji és te nem várnátok egy évtizedet az érzelmeitek kultiválásával, azért nem szeretnék helyetted fetrengeni vele a bokorban! Szegény szűzies énem képtelen lenne elbírni a BL regény férfi főszereplőjének hatalmas terheit!"

– De igazad van, ez a kultiváció nem tesz jót az egészségemnek. Abban sem vagyok biztos, hogy képes leszek harcolni – tette hozzá.

Lan Wangji továbbra is fogta a kezét.

– Megvédelek.

– He?

– Megvédelek, Wei Ying. Maradj mellettem.

Xiao Zhan önkéntelenül is elpirult. Ez a Lan Zhan nem tett jót a szívének! Francba is, Wang Yibo elég menőn nézett ki a képernyőn, de az igazi Lan Zhan még nála is menőbb volt!

„Ó, Wei Wuxian, mekkora mázlid van, hogy épp Lan Wangji a lelki társad! De attól még sokat szenvedtél. Ne aggódj, megpróbálom megváltoztatni a sorsodat, amennyire csak tudom."

– Lan Zhan... holnap lopózzunk be a Wenek táborába, csak mi ketten – javasolta.

– Ez veszélyes.

– Tudom, hogyan juthatunk be észrevétlenül. Nem megyünk be igazából a táborba – mondta. Eddig az épületek és a tájak tökéletesen úgy néztek ki, mint a sorozatban. – Tudsz róla, hogy van egy dallam, ami képes összezavarni a kultivátorok qi-jét?

Nem játszott jól a fuvolán, de azért emlékezett néhány dallamra, amit a sorozat miatt gyakorolt. Az egyik a Nie Mingjue vesztét okozó dal volt a Zűrzavar gyűjteményéből.

Nem kockáztathatta, hogy hamisan játssza a közepes fuvolatudásával, úgyhogy inkább elfütyülte a dallamot. Elmagyarázta, hogy ez a dal hogyan képes összezavarni a Wen kultivátorok qijét, ami elég sok bajtól mentheti meg őket. Csak az volt a gond, hogy nem hagyhatták, hogy az ő oldalukon álló kultivátorok is hasonló hatást szenvedjenek el, úgyhogy még azelőtt kellett lépniük, hogy elkezdődött volna a csata.

– De hogyan...?

– Css, css, hallgass meg, Lan Zhan. Itt jön a képbe a zsenialitásom. Nem hiába töltöttem tizenkét évet iskolapadban és még négyet az egyetemen.

– Egye... min? Wei Ying, még csak tizenhét éves vagy.

– Részletek, Lan Zhan. Most, ha lennél olyan kedves, és segítenél összeszedni pár dolgot...

Mivel Meng Yao, hamarosan Jin Guangyao mindent megtett, hogy beszivárogjon a Wen klánba, Xiao Zhan gyanította, hogy a ravasz rókának volt egy B-terve is Wen Ruohan megölésére az ő segítsége nélkül is.

Persze ez a B-terv lehetett akár az is, hogy végképp a Wenek mellé áll, úgyhogy Xiao Zhannak biztosra kellett mennie, hogy legalább motivációja legyen elárulni a Weneket, és erre az volt az egyetlen módszer, ha Jin Guangyao látja, hogy a Wenek vesztésre állnak.

Óvatos férfi volt, bonyolult tervekkel. Nem választaná a vesztes oldalt. Ezúttal, ha a kultivátorvilág Jin Guangyaóra koncentrálna Wei Wuxian helyett, akkor talán őt elfelejtenék? Nem szerzi meg a félelmetes hírnevét, de Xiao Zhan biztos volt benne, hogy a főszereplő jobban fog örülni egy élő nővérnek és sógornak, mint egy haszontalan, félelmetes hírnévnek.

És persze a szerelmének. Lehet, hogy Xiao Zhan nem volt zseniális kultivátor, de talán Wei Wuxiannál jobban fogja tudni az ujja köré csavarni a Lan klán bölcseit.