Wei Wuxian rájött, hogy az Álomvilágnak sokkal varázslatosabb részei is voltak annál, mint amit Vidám Lan Zhan „zuhanyzó"-nak hívott. Volt egy lift nevű apró szoba, amivel leteleportáltak egy alagsorba, ahol vasszekerek jártak. Vidám Lan Zhan vele együtt ült be egy fekete vasszekérbe, ami elvitte őket egy másik helyre. A szekér olyan gyorsan mozgott, mint egy repülő kard, és olyan zenét játszott, amilyet Wei Wuxian soha nem hallott még. Vidám Lan Zhanról úgy tűnt, hogy kedveli ezt a fajta zenét. Olyan hangokból állt, amiket ő fel sem tudott fogni, mint „eoeo", „yeah", „oh-oh-váó-váó"... Olyanokból, amiket normális emberek nem adnak ki magukból.

Vidám Lan Zhanról szólva, ebben a világban őt Wang Yibónak hívták, abból ítélve, amit a vasszekér vezetője mondott. Wei Wuxiant maga pedig a Xiao Zhan nevet viselte ebben az Álomvilágban. Mindketten ugyanarra a helyre igyekeztek most, „forgatni". Wei Wuxiannek ötlete sem volt, hogy ez mit jelenthet. Csak amiatt aggódott, hogy alulöltözött. Úgy tűnt, hogy ebben a világban az emberek csak két, legfeljebb három réteg ruhát viseltek. A ruháik rövidebbek, vékonyabbak és furcsán szabottak voltak. Nagyon kényelmetlenül érezte magát, amiért a saját értékrendje szerinti alsóruhában ment emberek közé, de Wang Yibo biztosította róla, hogy jól néz ki. Wei Wuxian tartott tőle, hogy Vidám Lan Zhan csak szórakozik vele, de látva, hogy ő is hasonló ruhákat viselt, nem vitatkozott.

Amint megérkeztek, Wei Wuxiant több ismeretlen ember üdvözölte – bár úgy tűnt, hogy ők ismerik őt. A kocsin kívül várakozó hölgyek tömege azonnal ujjongani kezdett, amint meglátták, sikoltoztak érte, sőt, volt, aki rögtön feleségül akart menni hozzá. Wei Wuxian halálra rémült, de azért megpróbálta álcázni a rettegését.

Ezek a lányok... szinte félmeztelenek voltak! Hogyan mutogathatják a lábukat? Bár néhányan hosszú nadrágot viseltek, azok a nadrágok borzasztóan szűknek tűntek, és mindenki elé tárták a derekuk és fenekük görbületeit! Még olyanok is voltak köztük, akik nem takarták el tökéletesen a mellkasukat és a vállukat. Botrányos! Valami négyzet alakú dolgot tartottak a kezükben, ami fényeket bocsátott ki magából, hasonló tárgyat, mint amit Yibónál is látott ma reggel. Valami különös oknál fogva úgy tűnt, hogy ezen a világon mindenki ragaszkodik ehhez a négyzet alakú készülékhez.

Egy pár, „The Untamed" feliratú fekete egyenpólós férfi üdvözölte őket, majd megmutatta nekik a szobát, ahol várakozhatnak.

– Hé, Xiao Laoshi! Jól aludtatok tegnap éjjel?

Wei Wuxian pislogott. Megdörgölte a szemét. Wen Ning?

Ez tényleg Wen Ning! Szóval Wen Ning is átjött az Álomvilágba! Örömmel üdvözölte őt.

– Szia, Wen Ning!

A szokásosnál egy kicsit sápadtabbnak tűnt, és a hosszú haja is kócosabb volt... és... hamis? Egyúttal egy pohár forró italt tartott a kezében, és a szokásos viselkedéséhez képest egy kicsit túlságosan kiegyensúlyozottnak tűnt.

– Ide hallgass, Yu Bin! Zhan Ge ma reggel azt kérte tőlem, hogy tusoljam le! El tudod ezt képzelni? – nyafogta Yibo.

Wei Wuxian köhögött. Az igazi Lan Zhan nem pletykálna. Ez a Lan Zhan pedig már abban a pillanatban panaszkodott Wen Ningnek, hogy találkoztak! Mi történt Felhőzug háromezer szabályával?

Yu Bin felnevetett.

– Komolyan? Most ezzel a módszerrel zaklatod őt, Xiao Laoshi?

Wei Wuxian elpirult.

– Miféle zaklatás...

– Látod? Mindig ilyen: piszkál, visszaél azzal, hogy hat évvel idősebb nálam, de csak a kamerák előtt dicsér meg – Yibo színpadiasan sóhajtott. – Zhan Ge reggel óta furcsán viselkedik. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy kell megnyitni a csapot, hogy kell használni a hajszárítót, hogy kell felvenni egy inget, és a WC... uhh...

Yu Bin megforgatta a szemét.

– Egyértelműen azt szeretné, ha kényeztetnéd egy kicsit, Wang Laoshi. Talán élőznötök kellene egyet közösen ma este. Adjatok némi csámcsognivalót a mocskos fancsajoknak, és el ne felejtsétek reklámozni a filmet!

– Ha már csámcsognivalóról beszélünk, befejezted már a könyvet, Zhan Ge? Azt mondtad, hogy újra tanulmányozni akarod a regényt, nem?

Regényt? Fancsajok?

Yibo egy kisméretű könyvet adott a kezébe. Wei Wuxian szeme kikerekedett. A könyv címe A démoni kultiváció nagymestere volt. A címlapon egy fekete-vörös ruhás, fuvolán játszó fiatal férfi rajzát látta, valamint egy másik, a Gusu Lan fehér ruháiba öltözött, guqinen zenélő férfiét.

Ez a rajz borzalmasan emlékeztette őt két bizonyos emberre.

– Xiao Laoshi! – egy nagyon kedvesnek tűnő fiú üdvözölte. Ő is a Gusu Lan klán fehér ruháit és fejpántját viselte. – Biztosan sokat dolgoztál. Gou Chenggel valamelyik nap megnéztük az új filmedet.

– Ó, a Jáde Dinasztiát? Azt én is láttam – mondta Yu Bin. – Remek film, de a miénk még jobb lesz, nem igaz, A-Yuan?

Zheng Fanxing nevetve bólogatott.

– Ó, Xiao Laoshi, a sminkes lány téged keres... azt a könyvet olvasod?

Yibo elvigyorodott.

– Tudod, az extra fejezeteket olvassa.

Fanxing arca rögvest kipirult.

– Ó... hát, az utolsó néhány fejezet lesz a filmben, úgyhogy gondolom, el kell olvasnod. Később beszélünk, Xiao Laoshi.

Azzal otthagyta a döbbent Wei Wuxiant.

Smink? Miért lenne neki szüksége sminkre?

Egyáltalán, mit is kellene neki csinálnia itt?

Yibo kézen fogta, és egy fekete székre ültette egy hatalmas tükörrel szemben. Egy csapat lány egy tálca sminkkel és két hosszú parókával érkezett. Kezdetnek krémet és púdert kentek az arcára, és feltették rá a parókát.

Wei Wuxian kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett. Mivel a kedves Gusu-srác említette, hogy az utolsó néhány fejezet fontos lesz, úgy döntött, hogy először az utolsó néhány fejezetet olvassa el.

Öt perccel később már érezte, hogy lángol az arca.

Mi volt ez a borzalom? Miféle szörnyeteg írt efféle módon Lan Zhanról és róla? Naná, ő bevallottan szégyentelen volt, de hogy a példás nevelésben részesült Lan Zhant valaki ilyen kielégíthetetlen, piszkos fantáziájú férfinak állítsa be... és a regénybeli önmaga nemcsak mohón fogadta, de boldogan tette szét a lábát Lan Zhannak, és kérte, hogy tegye bele teljesen... ó, egek!!! Mégis, ki merészelte őt és Lan Zhant egy melegregény szereplőinek beállítani?

Ettől eltekintve a karakterek ábrázolása meglehetősen pontosnak tűnt, bár Wei Wuxian nem ismert fel néhány nevet, például Lan Sizhuit, Lan Jingyit vagy Jin Linget. A sminkes lány ránézett a kipirult arcára, és felnevetett.

– Azt hiszem, elég lesz, ha csak a forgatókönyvet olvasod el, Xiao Laoshi, ha ez zavarba hoz.

– He?

Egy fehér kötésű könyvre mutatott az asztalon. Wei Wuxian magához ragadta, és párbeszédeket talált benne, a karakterek neveivel és instrukciókkal.

Ó. Hát ez sokkal... családbarátabbnak tűnt.

Azon töprengett, hogy miért létezik ebben az Álomvilágban egy könyv, amit róla és Lan Zhanról írtak. Bár ez a fehér könyv valamivel szelídebb volt, mint az a regény, amit az imént olvasott, ez is úgy kezelte őt és Lan Zhant, mint kultivátor társakat. Ha ez a világ egy Álomvilág, és az Álomvilágok a vágyainkat szokták megmutatni, akkor... akkor...

Ez nem azt jelentené, hogy a szíve mélyén szerelmes Lan Zhanba?

Wei Wuxian ismét elpirult. Persze, szerette volna látni Lan Zhan mosolyát, szerette volna boldognak látni Lan Zhant, de az az ötlet, hogy szerelmes lenne, és hogy valaki viszont szeretné, idegen volt. Ugyanakkor a szívverése felgyorsult tőle.

Wei Wuxian tekintete félénken Wang Yibóra rebbent, aki a mellette lévő székben várta, hogy elkészüljön a sminkje.

Yibo észrevette, hogy őt nézi, és felnevetett.

– Ne kerülj bele túlságosan a karakterbe, Zhan Ge. Össze fogod törni szegény fiatal szívemet, amint kilépsz belőle.

Wei Wuxian megforgatta a szemét.

– Biztos vagyok benne, hogy rengeteg választási lehetőséged van rajtam kívül is.

– Á, de ki lenne jobb, mint Zhan Ge? Jóképű vagy, jó énekes, tudsz főzni, nincs semmi, amire ne lennél képes... Kivéve arra, hogy egy kicsit több időt tölt szegény didivel.

Soha nem képzelte volna, hogy ilyen szavakat hall Lan Zhantól.

– Hülyeség. Te sokkal szebb vagy, mint bárki, akit ismerek.

– És ehhez képest egyetlen képemet se tartottad meg, amit küldtem neked, mert úgy tűnik, hogy csak feleslegesen foglalnám a mobilod memóriáját.

Mob... memó... mi? Mi a francról beszélt?

A két sminkes kuncogott.

– Xiao Laoshi, Wang Laoshi, addig bókoltok egymásnak, amíg zavarba nem jöttök, aztán úgy verekedtek, mint a gyerekek.

– Hm, de az utolsó szóig igaz, amit Zhan Ge-ról mondtam. Tényleg tökéletes színész, remek énekes, és folyton a táncomat emlegetve hárítja a bókjaimat.

– Wang Laoshi nagyszerű táncos – értett egyet a sminkes lány. – De Xiao Laoshi sem rossz.

– Éveken keresztül volt énekes bálvány, már hogy lenne rossz? – nevetett Yibo. – Énekes bálvány, színész, grafikus... semmi sincs, amire Zhan Ge ne lenne képes!

Énekes... színész?

Wei Wuxian lassan összerakta a rejtvény darabjait, és következtetésre jutott.

Szóval evilági önmaga olyasmi volt, mint egy színházi előadó. Valami oknál fogva az ő, Wei Wuxian élete történetét regényben rögzítették, és most éppen ezt a történetet játszották újra – csakúgy, mint ahogy az előadók szokták játszani a népi legendákat vagy régi históriákat, szórakoztatás céljából. Csakhogy ők valahogy elferdítették a tényeket, és pont Lan Wangjiból és belőle szerelmespárt csináltak.

...

Ez az újrajátszás vajon musical vagy színpadi játék lesz? Mert lehet, hogy Xiao Zhant jó énekesnek ismerték, de Wei Wuxian biztosan nem volt az.

Az egyetlen dolog, amivel lenyűgözte a többieket eddig az volt, hogy egymaga könnyedén magára öltötte a ruháit. Wei Wuxian azon jobban meglepődött, hogy Wang Yibónak segítség kellett az öltözéshez, de aztán eszébe jutott, hogy ő is megkérdezte Yibót, hogy hogyan kell felvenni a gombos inget és a farmert.

Hát jó.