Zsófi szemszögéből

Az hogy a szüleim pont leszarjak a szülinapom meg a bátyámat iszonyatosan feldühített. De az ahogy Csabi ott volt. Valahogy megnyugtatott.  Csak ott volt ès ez pont elég volt. Amikor megölelt èreztem valami furcsa bizsergest. Nagyon puha bőre volt ès ez valahogy kényszerített hogy maradjak a védelmező karjai között.
Az igazgató telefonhívásból nem maradt még sok bennem csak annyi hogy ènekelnem kell. Az egész iskola előtt. Ráadásul Csabival. Miaz hogy ènekelnem kell? Ez ez ez ilyen nincs.

Majd Csabi kitalált valamit amivel elvileg mégtud majd nyugtatni.

-Gyere tudom hogy mit kell csinálnunk ahhoz hogy ne kelljen fèlned.-mondta nyugtató hangon.
-Megöljük a dirit-kèrdeztem hisztérikus hangon.
-Neeem-nevetett fel- kiválasztjuk melyik dalt ènekeljük. Ès a többiek előtt előadjuk.
-Na azt már nem!-mondtam neki de Ő csak röhögött.
-Hallod nem megyek!-makacsoltam meg magam ès megtorpantam a lépcső tetején.
-Ha te nem jössz akkor majd èn megyek.-azzal felkapott a vállára.
-Tegyel le. CSABI! GÁTI CSABA AZONNAL TEGYÈL LE!- csapjodtam a hátát. De már lent voltunk a nappaliba.