Cleo nyögve pillantott körbe. Vajon hol lehet? Mi történt? Rabságban van egyáltalán? A tudatába belehasított a fiú és kiabálva ült fel, a nevét kiabálta.

     - Hol?! - visította a szende lányhang.

  Cleo arrébb ugrott. Egy szőke lány térdelt az ágya mellett, szemei vöröst szín titulálva és rég elhalt remény csillogott a szemeiben. Hogy ezt honnan tudta? Hisz ismerte már, mint jó öreg barátját... Mégis, valami fura illatot árasztott.

  A lány kerülve a pillantását felállt és arrébb csoszogott. Talán azt akarja, hogy én is felálljak - gondolta, így csúszni kezdett az ágy széle felé.

     - Ne mozdulj! - állt be védekező pózba.

  Nos, igaz, hogy már keményre edzette a lelkét, de ez igenis is szíven is ütötte. Ledermedt. Ez a szag... Csak nem...?

  De! - vágta rá egy hang a fejében.

     - Fogd-be - szűrte ki a fogai közt Cleo.

     - Mi van?! - ráncolta a homlokát az idegen lány. - Akarom mondani... Pardon?

     - Azt hiszed, tudok franciául?

     - Hát, azt olvastam egy tanlény könyvben, hogy ti... szóval, tudod, tudtok.

  Kínos csönd állt be. Mindketten meredten bámulták egymást.

     - Nos, ez khm, ez kissé helytelenül közölted - vetette oda Cleo.

  Az idegen egyre jobban vörösödve bólintott aprót. Majd felszegte állát.

     - Hódi vagyok. - Közölte ezt, úgy, mintha csak azt mondaná: Anya, apa, tudjátok, a fiúkhoz vonzódok, ez van.

  Cleo ezen gondolkodva majdnem elvinnyogta magát.

  Mielőtt válaszolhatott volna, az ajtó kivágódott és egy csiszolt tőr szelte át a levegőt...

 Bocsánat a fél évi késéssel, a 3. bekezdés után, nem tudtam, hogyan folytassam. Majd jön a kövi rész!