Kora reggel. Rengeteg. Dunsztos hely nincs.

  Luta nem értette, mi történt tegnap este. Arra ébredt, hogy nem az ágyában, hanem egy kiszáradt fatönkön pihent a feje, alatta avar. Körülnézett. A klánjának tagjai egytől-egyig ott voltak, kivéve...

   - Sup Joy! - üvöltötte torka szakadtából, mire a többiek felébredtek.

  Yoosa ráeszmélt, hogy a párnája voltaképp Hódi feneke volt. Azonnal fintorogva elhúzódott. A vezérnő konkrétan egy saras bokor nyújtott neki szállást.

  Luta feltápászkodott, de azon nyomban visszaesett, mivel a jobb bokája kificamodott. Mindenki szemébe nézett, mélyen:

   - Hol van a barátom?

  Hódi megrázta a fejét, a szeme vörös volt a könnyektől.

   - Nem láttuk, hogy megölték, de az se biztos, hogy életben van.

   - Életben van - jelentette ki Luta erőszakosan és félelmet nem ismerően.

  Tudta, vagyis gondolta... inkább remélte, hogy igaz az állítása. Visszaemlékezett a fiú csilingelő kacagására, vidám szemeire és huncut arcára, amire minden iskolai tanár ezt mondta volna: meg ne próbáld! Mindig bohóckodott, amit Luta nem igazán kedvelt, de most hatalmas űr volt a szívében és nagyon örült volna, ha még egyszer hallja, csak egy pillanatra, a hangját.

  Hódi idegesen beszívta az ajkát, pedig nem is igazán állt közel a fiúhoz. De akkor miért volt ilyen ideges a hiányától?

  A vezér felállt és körbenézett. Fülelt.

   - Gyertek. Keressünk egy nem nyílt helyet.