Némán araszoltak a leginkább gyéren ködfedte nyírfásban. Cleo-nak kettőt kellett lépnie, míg Sup Joy-nak egy hosszút. Ő a kezét zsebre vágta és unottan fütyült, csak úgy random. 

  Cleo inkább futólépésre váltott.

   - És... pontosan hol is laksz?

  Mintha a fiú meg se hallotta volna. Cleo mosolya lehervadt. 

   - Rendben, megértem. Nem tudhatunk a másik életéről semmit.

  Nyomott üvöltést hallott. A fiúra pillantott, aki már nem is volt ott. A fák árnyékában valami mozgolódott.

   - Joy!

           ************************************************************************************

  Cleo sokszor beleakadt a bokrokra. De némán követte őket. Mikor megreccsent egy ág, belevetette magát a korán hullott levélavarba, még azelőtt, mielőtt a támadó megfordult volna szemlélődni.

  Fekete-sötétszürke öltözéke félelmetes volt Cleo számára (bár ő is ilyen színekben pompázott). És a szomja-éhsége is kezdett nőni neki. Mikor az illető eltűnt, felállt és lassan utánaeredt. Már a torkát annyira dörzsölgette, hogy a körmeinek hegei mentén vér buggyant elő.

  Összeszorította szemét-fogát. Igaz, bűnös az az ember, de attól még nem akarta felfalni. Már alig bírta megemelni a lábát. Végül előrebukott. 

Álom

 Valamiért újra látta az addigi életének egynéhány percét. Ott állt és bámulta azt a törékeny kislányt, aki a föld alatti barlangszerűségben volt egymaga, ahol a népe élt. 

  Sötét fürtjei kócosan meredeztek a fején, arca és tenyerei kormos volt, a háta tiszta seb. Egymagában ült egy szikla tövében, az se zavarta, hogy egy nyíláson át süti őt a napfény. Csak Őrá tudott gondolni.

  Még jobban összegömbölyödött és nyögve behunyta a szemét. Csak az ő hibája lesz, ha nem sikerül neki...! Az anyja megölése után kinyitották a börtönajtót...

  Akkor is így nézett, de ott felállt, ellökte az őrök egyikét és szaladt a térre. Senki sem tartóztatta fel. És ahogy felmászott a lépcsőn, megállt. Ott volt az anyja hamuból kirakva, amit most a szél - mintha csak arra várt volna, hogy megpillantsa - elsodorta az apró részecskéket egymástól.

  De az már 3 napja történt, mégis... Annál a kőnél kuporgott minden naplementénél, nappal pedig az utcákat rótta, messze elkerülve a főteret. Nem kopogtatott a házakba, mégis az ajtókba néha-néha beállt egy-egy valaki, aki megsajnálta az árvát és gránátalmát adtak neki. 

  Akkor fogadta meg, hogy csak azt a gyümölcsöt fogyaszt, nem bántja, ha még bűnös is, lelkeket.

                    **********************************************************************

  Zihálva nyitotta ki a szemét. Ott volt azon az úton, de nem volt ott a fiú. Kétségbeesetten megpördült a tengelye körül, majd futásnak eredt. És azt kihasználva a ravaszka sors, reccsent alatta a levelekkel letakart erőtlen gallyak tömege, ő pedig kapálózva beleveszett a sötétségbe.

  Nagy puffanással esett az élezett kőmaratonra. Tudta, most kell feladnia. Néhány percig mozdulatlan volt.

Látomás?

  A fény hatására kinyitotta a szemét. Körülötte minden fehér volt. És nem messze egy nő volt. Mogyoróbarna, gyűrt derékig érő haj, vérvörös szemek, lazacszínű hálóköntös. 

   - Anya? ... Anya!

  Ösztönösen futni kezdett, de mintha csak egy helyben szaladt volna. Ugyanannyi távolság maradt köztük... És akkor odament ő is, a kicsi énje... Akkor bubifrizuráján a tincsei már kissé túlnőttek, de a mosolya ugyanolyan maradt.

   - Mi a gond-baj, kis pestisem? - Az anyja hangja irtó távolinak tűnt és visszhangzott.

  A kicsi-Cleo a hátratett kezeit most az anyja felé nyújtotta, amiben egy apró fehér virág bontakozott ki. 

   - Mama, te miben hiszel?

   - Én mindenben hiszek.

   - Akkor én is! - Azzal az anyja karjai közé ugrott, a kezéből gyökerestől hullott ki a kis növény, ami most a fehérségben fogott földet. A két személy eltűnt, a növény pedig pillanatok alatt hatalmasra nőtt.

   - Cleo, vérszívócskám, nyisd ki a szemed. - Az anyja a vállára tette a kezét. - Még élned kell. Meg kell találnod a nagy Ő-t, boldognak kell lenned!

   - És ha... nincs értelme? Mindent elvesztek magam körül?

  Az anya elmosolyodott.

   - Én mindig ott leszek melletted... Vagy netán talán elfelejtetted ezt?

  Cleo megrázta a fejét.

   - Nem. Minden egyes közös pillanatunkra, szavadra, tekintetedre, mozdulatodra emlékszem. 

   - És ez nagyobb kincs, mint hinnéd. 

   - De... - Cleo tétovázott. - De hisz most már meghaltam, így tényleg együtt maradhatunk!

  Át akarta ölelni az anyját, de az szembe fordította magával.

   - Ezt csak te gondolod így. - Hangja rideggé vált, mint pillantása. - Te adtad fel - minden egyes szónál finoman megrázta Cleo-t.

  Kongás. Visszhangzik.

   - Most mennem kell, de SOSE ADD FEL!

                      ***********************************************************

  Cleo pillái felcsapódtak a helyükről. Nyögve felemelte a felsőtestét. Tiszta seb volt, mégsem érdekelte ez. A lábára ült és kábán körülnézett. 

   - Öno... Hol vagyok?

  Csábító illatot árasztott az azáleák rengetege. A fejét kezdte el dörzsölni. Az előbb még nem abban a veremben volt? És ezüstből készült fakarók... Csak nem a klánja... tette oda? 

   - HÉ! Adod vissza! Jazz!

   - Há-há, aki kapja, marja!

   - Ez nem fair, adod vissza, JAAAAAAZ!

  Cleo felállt, majd felmasírozott a dombon. A lesoványodott fa árnyékában rácsodálkozott a lenti világra és ugyanakkor vesztette eszméletét. Ismét.