A Nemzeti Sportakadémia nem spórol, ha az Évnyitóról van szó.

A sulink kibérelte ugyanis a londoni olimpiai stadiont, ahol az összes sportág versenye megrendezésre kerül, a táncról már nem is beszélve, ami a Royal Opera Hous-ban kapott helyet. A zsűri elnöke Miss Schwartz volt, de ott ült mellette egy Royal Balett-es szakértő, és a fiúk tánctanára is. 

Josh nem engedte el a kezemet, amíg arra vártunk, hogy színpadra lépjünk. Celine segített kiválasztani a ruhát, és elkészíteni a sminket, de érezte rajtam, mennyire ideges vagyok. Tudta jól, hogy nem a fellépés miatt aggódom, sokkal inkább a következmények miatt. 

- Ne felejtsd el a végén az arabeszket. - súgta oda Josh, mire bólintottam. Fejben folyamatosan a koreográfiánkat táncoltam, és játszottam hozzá a zenét is. Amikor az előttünk lévő osztálytársunk levonult a színpadról, bemondták, hogy a mi produkciónk következik. Mivel én kezdem a táncot, megszorítottam Josh kezét, vetettem rá egy biztató mosolyt, és bevonultam. Felvettem a kezdőpozíciót, és vártam, hogy a fények kialudjanak, és a zene felcsendüljön. Óvatosan a színpaddal szembeni zsűriasztal felé pillantottam. Miss Schwartz kritikus arccal várt, én pedig elhatároztam, hogy most életem legjobb teljesítményét kell nyújtanom. Nem azért, hogy nyerjünk, vagy hogy Josh ne csalódjon bennem. Azért, hogy megmutassam a tánctanáromnak, igenis alkalmas vagyok arra, hogy az akadémián tanuljak. A koreográfia első negyede tökéletesre sikeredett, nem rontottam el egyetlen mozdulatot sem. Amikor felvettem az első arabeszket, és vártam, hogy Josh belépjen, nyugalom árasztott el. Valahogy a jelenléte biztonságot adott, azt éreztem, hogy most már nem történhet semmi. Josh eltáncolta a szóló részét, és kitárta a karjait, hogy odatipegjek, és felemeljen. Amikor szembe kerültünk egymással, mosolygott. Megfogta a derekamat, magához húzott, és olyan könnyedséggel, olyan magabiztossággal emelt a levegőbe, hogy egy cseppnyi kétségem sem volt afelől, mennyire hibátlanra sikeredett a mozdulat. Josh óvatosan visszaeresztett a földre, én pedig hátrahajoltam, úgy, hogy a kezem megérintse a padlót. Kinyitottam a szemem, és bár minden fejjel lefelé volt, kiszúrtam, hogy Maggie és Sebastian egymás mellett ülnek az első sorban. Míg a barátnőm a kezeit tördelve szurkolt értünk, vidám vigyorral az arcán, addig a bátyja teljesen összezavarva bámult minket. Arckifejezésén keveredett a csodálkozás, az utálat, és, azt hiszem, az elvarázsoltság is. Napok óta nem volt sem időm, sem kedvem Sebastian-nal foglalkozni, még Maggie-vel sem beszéltem róla, és, őszintén szólva, nem hiányzott az életemből még egy kérdőjel. Valamennyire sikerült tisztáznom a dolgokat saját magamban, és elhatároztam, hogy ezentúl csakis a táncnak fogok élni. Elvégzem az akadémiát, és keresek valami élhető munkát ezzel kapcsolatban. Nem szabad, hogy bárki vagy bármi elvonja a figyelmemet, Miss Schwartz pedig megpukkadhat, ha azt hiszi, az ostoba kis játékaival bárkinek is jót tesz. 

Josh kivonult, megcsináltam a fouette-et, ami a szám lassú részénél jön, majd vártam, hogy Josh azzal a bizonyos ballonnal visszatérjen. A térdem remegett, annyira izgultam, hogy sikerüljön. Egy tonnányi kő gördült le a szívemről, amikor Josh tökéletesen, pontosan, profikat meghazudtolón hajtotta végre a mozdulatot, mögém lépett, megfogta a kezemet, és szép lassan elhalkult a zene. A fények lekapcsolódtak, és a nézők tapsviharban törtek ki. 

- Megcsináltuk. - suttogta a fülembe lihegve. Megszorítottam a kezét, meghajoltunk, és kivonultunk a színpadról. Boldogan ugrottam a párom nyakába a színfalak mögött.

- Túl vagyunk rajta, Josh, el sem hiszem! - fúrtam a fejem a vállába. Josh felkapott, megpörgetett a levegőben, majd óvatosan letett. 

- Fantasztikusak voltatok! - rohant oda hozzánk Maggie. Egyszerre ölelt át mindkettőnket. Josh megveregette a vállát, én azonban magamhoz szorítottam a barátnőmet. Amint eltávolodtunk egymástól, észrevettem Sebastian-t, ahogy a falat támasztja, pár lépéssel odébb. Mint mindig, most sem volt panasz a külsejére. A haja kifogástalanul volt beállítva, a szürke pulóver pedig kiemelte szemei szépségét. A tekintetünk találkozott, amit Maggie konstatált is. Kézen ragadta Josh-t, és a folyosó másik irányába cipelte, olyan hülye indokkal, hogy "mutassa meg a WC-t". Pár percig álltunk ott némán, méterekre egymástól. Mindketten zavarban voltunk, és bár nekem kedvem lett volna rendesen kiosztani őt, vagy csak úgy ott hagyni, valahogy nem ment. Nem tudom, hogy a felfokozott idegi állapotom, vagy a túltermelődő adrenalin okozta-e ezt, de az biztos, hogy Sebastian jelnek vette, mert ő volt az, aki megtörte a csendet.

- Gratulálok. Tudtam, hogy jók vagytok, de nem gondoltam volna, hogy ennyire... - ellökte magát a faltól, és tett egy lépést felém. Nem tudtam eldönteni, hogy hátráljak-e, vagy se. Éreztem, hogy a hátamon szép lassan folyik le az izzadság. Ugyan miért most jön ki rajtam az idegesség?

- Mit keresel itt? Nem edzened kéne, vagy ilyesmi? - kérdeztem hirtelen. Sebastian zsebre vágta a kezeit.

- Holnap lesz a csoportköröm, viszonylag könnyű ellenfelekkel. Ezen a héten csak az Évnyitóról szól minden. - vonta meg a vállát.

- Miért olyan lényeges ez? - nyeltem egy nagyot. Az ugyan már kiderült, hogy Miss Schwartz a Royal Balett látogatói miatt nem szerette volna, hogy színpadra lépjünk Josh-sal, Kat azonban még mindig nem került bele a képbe. Tud ő egyáltalán a szerződésről? És Miss Schwartz miért akarja ennyire, hogy ne mi kapjuk meg a helyet a társulatban? Biztos, hogy van valami a dolog mögött, én pedig ki fogom deríteni, hogy mi az.

- Az Évnyitó az akadémia legfontosabb eseménye. Felméri, hogy a diákok hol állnak, mennyi esélyük van később a világ- és Európa-bajnokságokon, meg természetesen az olimpián. A sulink tenyészti a sportolókat, Milli, és már te is ennek a mókuskeréknek a része vagy. - közölte Sebastian. Ökölbe szorítottam a kezemet.

- Miért érzem úgy mindig, hogy te nem szereted a sportot? - kérdeztem, összeszorított fogakkal. Sebastian lesütötte a szemét, de a száját apró mosolyra húzta.

- Ebben a kicseszett iskolában mindenki azt hiszi, hogy olyan rohadt jól ismer engem, ezt azonban még senki nem szúrta ki. - felemelte a fejét, és arra a bizonyos csábos mosolyra húzta a száját. Nem tudtam eldönteni, hogy helyénvaló-e vonzónak találni ezt. Pár percnyi némaság telepedett ránk, de végül ismét ő volt az, aki megszólalt. - Eljössz holnap a versenyre?

- Holnap lesz a döntő kör, ha továbbjutunk. - emlékeztettem. A pontszámaink csak a teljes kör lezárultával kerülnek nyilvánosságra, és onnan az induló 24 pár közül nyolc kerül be a döntőbe. Az Évnyitón az első-második, valamint a harmadik-negyedik évfolyam van egy korcsoportban, így igazán nagy teljesítmény lenne, ha sikerülne a nyolc közé jutnunk. 

- Akkor nem jöttök. - jelentette ki egyszerűen Sebastian.

- Nehéz a negyedikesek közül bekerülni. - feleltem. Sebastian elmosolyodott, és a hátam mögötti falra szerelt kijelző felé bökött. Megfordultam, és kis híján egy olyan hangos sikoly szakadt fel belőlem, amekkora még sosem. A tábla piros betűkkel jelezte, hogy Josh és én az ötödik helyen jutottunk be a döntőbe, 8,6 ponttal.  

- Milli! - rohant felénk a folyosón Josh, ragyogó vigyorral az arcán. Lendületből ugrott a nyakamba, felkapott, és megpörgetett a levegőben. - Továbbjutottunk, hallod? Ötödikként! - üvöltötte a fülembe. Csak ekkor vettem észre a körülöttünk tobzódó tömeget, a párok vagy boldogan borultak egymás nyakába, ahogy elolvasták a kijelzőn az eredményeket, vagy szomorúan lehajtották a fejüket, és csalódottan sétáltak el. Ez a tánc azon része, amikor mindenkiből valamilyen érzelem felszabadul. Amikor mindenki megmutathatja, mi az, amiért a színpadon küzd-vagy éppen, ami ellen. Celine vigyorogva ölelgette Nina-t és Sophie-t, ők elsőként kerültek be a döntőbe, 9,7-es pontszámmal. Kat és a csapata másodikként, 9,5 ponttal jutottak tovább. Ők mérgelődve beszélgettek a sarokban, Kat hevesen mutogatott, valószínűleg azt magyarázta, a többiek mit és hol rontottak el. Az elődöntőben a harmadik helyen egy negyedikes pár végzett, ahogy a negyediken is. Igazából mindegy is, a lényeg, hogy bent vagyunk a döntőben. 

- Gratulálok. - veregette meg a hátamat Sebastian. Csupán ekkora jöttem rá, hogy azóta is Josh nyaka köré fontam a karjaimat, ő pedig nem vette le a derekamról a kezét, úgy böngészte az eredményjelzőt. Sebastian hangjára azonban feleszméltem, és eltávolodtam a fiútól. 

- Köszönjük. - biccentettem. 

- Majd találkozunk. - intett, és a tömeg közepette megpróbálta kiverekedni magát az épületből. 

- Sebastian! - kiáltottam utána, mielőtt átgondolhattam volna, mit is művelek pontosan. Sebastian megtorpant, és visszanézett. - Köszönöm, hogy eljöttél. - mondtam, mire ő elmosolyodott, és megfordult, hogy folytassa az útját. Az egyik táncoslány azonban elé ugrott, kisírt szemekkel (valószínűleg ő nem került be az első nyolc közé), és faggatni kezdte arról, hogy látta-e őt, mi volt a véleménye, és hogy segítene-e neki fejleszteni a hajlékonyságát (?). Nos, igen. Ez a probléma a Sebastian Reynolds-féle srácokkal. Lehetnek akármilyen hűséges típusúak, mindig lesz valaki, aki képes megtörni a saját magában felállított fogadalmát. Ha nem ez a lány, akkor majd a következő, akinek egy kicsit szebb az arca. És ha nem az, akkor majd a másik, akinek nagyobbak a mellei. Sebastian Reynolds nem egy életbiztosítás kapcsolat-téren, és, azt hiszem, hálás is lehetek  Kelly-nek, Sebastian barátnőjének, amiért még a lehetőséget is elragadja tőlem, hogy Mr. Reynolds összetörje a szívemet. 

- Elismerem, jók voltatok. - tette fel Celine a kezeit védekezőn. A vallomása részben a kiürült poharának volt köszönhető, ami korábban vodkanaranccsal volt megtöltve. London egyik eldugott kis utcájában ültünk, Celine, Maggie, Nina, Sophie és én. Mivel Sophie halasztott egy évet, és már betöltötte a tizennyolcat, minden alkoholos italt kiadtak neki. Nem terveztünk nagyon berúgni, elvégre a holnapi nap mindannyink számára fontos lesz, Maggie csak délután kezdi a csoportköreit, úgyhogy fontos, hogy két lábon menjünk haza. Abban azonban biztos voltam, hogy Celine önszántából sosem mondana ilyet, főleg úgy nem, hogy ennyien itt ülnek körülötte. 

- A bátyám érdeklődött felőled. - rágcsálta a rózsaszín szívószálát Maggie. Értetlenül pillantottam felé.

- Mégis mit akarna tőlem a te bátyád? Barátnője van. - ráncoltam a homlokomat. 

- Kelly? - rakta le a poharát Maggie, majd hátradőlt a kényelmes széken. - Ugyan. Egyszer dugtak, és kábé ennyi. Azt hittem, hosszabb kimenetelű lesz a dolog, de a távolság azért sokszor meghatározó. 

- Mi a halálról beszélsz te? - grimaszolt Celine Maggie felé.

- Kelly és Sebastian nincsenek együtt. Tegnap délután ő jött át hozzám, hogy menjek el vele megnézni Josh-t és Milli-t, mert az nem olyan feltűnő, mintha egyedül állítana be oda. Útközben elmondta, hogy szakított Kelly-vel, mert elege lett abból, hogy ő folyton magával foglalkozik, és Sebastian csak arra kell neki, hogy megmondja a webkamera képe alapján, hogy melyik ruha áll neki jobban. - hát, ennyit arról, hogy Kelly miatt a lehetősége sincs meg annak, hogy Sebastian összetöri a szívemet. No nem mintha most azért kéne aggódnom, mert hirtelen közli velem, hogy szerelmes belém, és feleségül akarna venni. 

- Milena, még csak eszedbe se jusson! - rázogatta meg előttem a mutatóujját Celine. 

- Miről beszélsz? - kérdeztem értetlenül.

- Tudom, mire gondoltál. - jelentette ki határozottan. - Fogadok, már az esküvőnél jártál! - te jó ég, nekem miért nem voltak korábban barátaim? Mégis hogyan jött erre rá? Elvörösödtem, és lejjebb csúsztam a székemen. Celine rosszallóan rázta a fejét.

- Sebastian? - kapkodta a fejét köztünk Nina. - Most ti nem Josh-sal jártok? - kérdezte totál ledöbbenve. Na, ekkor került rám a sor, hogy elcsodálkozzak. Josh és én? Még viccnek is gyenge. Ezt azonban csak én gondoltam így, Maggie és Celine ugyanis összepacsiztak (?). 

- Hé! - böktem a barátnőim felé. - Mi volt ez? - vontam őket kérdőre.

- Tudtuk, hogy előbb vagy utóbb ezt fogja hinni valaki. - magyarázta egyszerűen Celine.

- Nem mindenki jön össze a pas de deux-partnerével. - fontam össze magam előtt a karjaimat sértődötten. 

- Josh jó pasi. - közölte az italát kortyolgatva Sophie. - Senki sem hibáztatna ezért. 

- Ti nem vagytok normálisak. - röhögtem el magam. Felálltam, és magamra aggattam a kabátomat. - Aztán nem berúgni. - figyelmeztettem őket, majd elköszöntem mindannyiuktól, Celine-t kivéve, mert hát vele úgyis találkozom. Megbeszéltük Josh-sal, hogy este még egyszer elpróbáljuk a darabot a holnapi döntőre, úgyhogy az akadémia irányába indultam. Éreztem, hogy a szembejövők egy kicsit hosszabban néznek rám az illedelmesnél, de nem foglalkoztam vele. Amikor azonban egy bácsi konkrétan megbámult, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a dolgot. Elértem egy újságos bódét, amit amúgy sosem veszek észre, most azonban kiszúrtam, az egyik újság miatt. Egy sportmagazin volt az, a címlapon Benett-tel. Magam sem tudom, miért, de a zsebembe nyúltam, kiraktam a pultra annyi aprót, amennyibe az újság került, és levettem a polcról. 

Az egész brit társadalom értetlenül áll a hétfői vízilabda-meccs előtt. Válogatottunk a gyenge csapatként ismert kazah társasággal játszott, a győzelem szinte a kezünkben volt. Az első két negyedet kisebb-nagyobb hibákkal ugyan, de hozta együttesünk, a játék második felére azonban szétesett a csapat, és két góllal, nyolc-tízre elveszítette a meccset. A szövetségi kapitány csalódottan nyilatkozta a meccs után, hogy ezzel a vereséggel nagyot zuhant a brit vízilabda megítélése Európában és a világon egyaránt. A csapat sztárjátékosa, Benett Carson egy hetet a Nemzeti Sportakadémián vendégeskedett, és edzéseket tartott a végzős vízilabda-szakos évfolyamnak. Ebben az időszakban kapták őt lencsevégre London egyik éttermében, amint egy lánnyal tölti az idejét. Azt rebesgetik, hogy a vereségnek köze lehet ehhez a titokzatos lányhoz, és ahhoz, hogy Carson egyetlen gólt sem lőtt a kazahok elleni találkozón. A csapat többi játékosa szerint Benett az utóbbi edzéseken egyáltalán nem járt ott fejben, látszott rajta, hogy mennyire nem tud koncentrálni. A szövetségi kapitány rosszallja a népszerű játékos hibáztatását, azt hangoztatja, hogy ez egy csapat, amiben Benett Carson nem egyedül játszik. Kérdés, hogy a válogatott rendelkezik-e olyan lelki erővel, hogy egy ilyen váratlan vereség után képes legyen talpra állni, és a magasba repíteni a britek vízilabdáját.  

Tátott szájjal meredtem a cikk mellett szereplő képre. Én voltam rajta, Benett-tel, abban a nyomorult étteremben. Azt hiszem, a pechsorozatom kezdetét vette.