- Akarom tudni, hogy mit kerestél éjjel fél kettőkor, egy szál fehérneműben az utcán, Sebastian Reynolds társaságában, úgy, hogy ma döntőt táncolsz az Évnyitón? - kérdezte Celine, egyből, miután kinyitottam a szemem, és nyöszörögve a fal felé fordultam.

- Ebből minden stimmelt, a döntő kivételével. - feleltem. - És nem, nem akarod tudni. - tettem hozzá.

- Hogy érted ezt? - Celine hangja gyanakvó volt. - Összevesztél a pöcsfejjel, vagy mi? - sejtettem, hogy a pöcsfej alatt Josh-t érti, de nem volt kedvem a védelmére kelni.

- Miss Schwartz látta a cikket. Felfüggesztett egész hétre, és kizárt a döntőből. - magyaráztam. Celine egy művészies káromkodás után megragadta a takaróm alját, és egy mozdulattal lerántotta rólam. - Ne már, ha egyszer kizártak, had aludjak addig, ameddig akarok. - kaptam a paplan után. 

- Tisztában vagy azzal, hogy még három hete sincs, hogy itt vagy, és máris több galiba volt veled, mint sokakkal két év alatt? - térdelt fel az ágyamra. A hátamra gördültem, és kíváncsian vártam, mit akar kihozni ebből. - Milli, ne csináld. Tényleg ilyen könnyen fel akarod adni? - tárta szét a karjait.

- Miért győzködsz? - könyököltem fel. - Neked eggyel kevesebb probléma, ha nem indulunk.

- Ha nekem eggyel kevesebb, akkor Kat Reynolds-nak is. És inkább bevállallak titeket, minthogy ő elveszítse a lehetőségét az ellenetek való versenyzésnek. - vigyorodott el. Hűha, nem szívesen lennék rosszban Celine-nel. 

- Miss Schwartz sosem engedné, hogy fellépjünk. - csóváltam a fejem. - Ismered őt. Az igazgatóval együtt közölték velem a jó hírt. - csak akkor vettem észre, hogy Celine már fel volt öltözve, amikor leugrott az ágyamról. Az akadémia hivatalos melegítőnadrágja volt rajta, és az íróasztalán heverő táskájában a versenyzős ruhája volt. Az éjjeliszekrényen lévő telefonomért nyúltam, hogy ellenőrizzem az időt. Hét negyvenkilenc. Na, ez megmagyarázza a folyosóról beszűrődő hangokat. 

- Öltözz! - utasított Celine. - Döntőt táncolsz ma, Milena! 

Az ujjaimat tördelve álltam egyik lábamról a másikra a Királyi Operaház előtt. A vállamon ott volt a táskám, ami a ruhámat rejtette, és várakozás közben néha-néha megpróbálkoztam egy spicc-cel is. Ment. Ezek szerint, a tegnapi őrült éjszakánk alkalmával nem veszítettem el mindent, a fejemen kívül persze. Ó, te jó ég, ha belegondolok, mit műveltünk Sebastian-nal, egyszerre önt el a hihetetlen boldogság, a gyomorgörcs, és a félelem. Mi van, ha Miss Schwartz valahonnan megtudja, hogy mi történt? Ha a toronyőr valahogy rájön, kik voltunk? Elvégre ott hagytuk a ruháinkat. Abból akármit ki lehet deríteni, tele van DNS-sel! Idegesen nyújtogattam a nyakam, Josh után kutatva. Sehol nem volt. 

- Milli! - a hang irányába fordultam. Sophie, teljes táncos öltözetben állt az Operaház ajtajában. - Be kell jönnöd, kezdődik a döntő! - figyelmeztetett. 

- Csak még két percet kérek. - haraptam be az ajkaimat. Sophie a fejét rázta.

- Nem lehet. Már az utolsó csengő is lement. - az előadások előtt mindig három csengőt szólaltatnak meg, figyelmeztetve ezzel a nézőket. - Muszáj jönnöd. Be fog találni, hidd el. - szélesebbre tárta az ajtót, és megvárta, míg felszaladok a hatmillió lépcsőfokon. Sophie egyből az öltözőbe sietett, hogy még egyszer, utoljára átbeszéljenek mindent Nina-val és Celine-nel, míg én a díszletek mögött várakoztam. Néhány takarító még rendbe hozta a színpadot, a nézők halkan beszélgetve várták a kezdést. Miss Schwartz a másik oldalról lépett fel a színpadra, miután a takarítók végeztek. Egy fekete kosztüm volt rajta, ezúttal egy térdig érő ceruzaszoknyával. Igazán divatos. 

- Szeretettel köszöntök minden kedves résztvevőt az idei Évnyitó táncdöntőjén! - mondta be ünnepélyesen a mikrofonba. A nézőtér felmorajlott, hangos tapsvihar és füttykoncert tört ki. Lehunytam a szemem. Itt lenne a helyem. Táncolnom kéne. Bejutottam a döntőbe, Josh Bart-tal együtt. Megdolgoztam ezért, a francba is, jogom van táncolni! Berontottam Celine-ék öltözőjébe. A három lány egy körben ült, és épp Nina magyarázott valamit, amikor rájuk törtem.

- Megérkezett? - csillant fel Sophie szeme. Megráztam a fejem.

- Utolsóként fogunk színpadra lépni. Meglepetésként. - jelentettem be izgatottan. - Addig biztosan megjön. - kibújtam a pólómból és a nadrágomból, majd felvettem azt a fekete tütüt és fehér topot, amiben tegnap is táncoltam. A sminkkel és a frizurával most nem foglalkoztam, egy egyszerű kontyba tűztem össze a hajamat, és azért imádkoztam, hogy Josh észhez térjen, méghozzá időben. Telefonon elérni már meg sem próbáltam, pár órával ezelőtt ugyanis kikapcsolta a készülékét. Bíztam a csodában. Nina, Sophie és Celine kiléptek az öltözőből, mert ők voltak a második fellépők, én pedig követtem őket. Azt hittem, rosszul látok, amikor Josh megjelent velem szemben, fekete táncosnadrágban, és fehér pólóban, tökéletesen beállított hajjal. Láthatóan ő is meglepődött, de nem tudott semmit mondani, Miss Schwartz ugyanis őt szólította a színpadra. Pillanat. HOGY MI? Jól hallottam?

- Most pedig, köszöntsék versenyünk első résztvevőjét, Josh Bart-ot! - Josh lesütötte a szemét, de nem mozdult. Celine először felém fordult, majd Josh-ra nézett, de mikor nem kapott választ a kimondatlan kérdésére, egyszerűen fogta magát, és lekevert egy taslit Josh-nak. 

- Normális vagy? Milli nélkül akarsz táncolni? - dobbantott egyet dühösen Celine.

- Csak őt függesztették fel. - motyogta Josh. A szívem hevesebben kezdett dobogni, a vérnyomásom meg valahová ezer és egymillió közé volt tehető.  

- Órák óta kergetlek, kerestelek vagy egy milliószor, és azért rimánkodom, hogy idetold a képedet, és kitaláljunk valamit azért, hogy együtt léphessünk fel, erre te hátba támadsz? - üvöltöttem. Josh a fejét rázta.

- Hidd el, Milli, én nagyon sajnálom... 

- Kend a hajadra a sajnálatodat. - vetette oda neki Celine, majd megragadta a karomat. - Gyerünk. - biccentett a színpad felé. - Menj, és táncolj! - kirántottam Celine ujjai közül a kezemet.

- Nem. - mondtam, mélyen Josh szemeibe nézve. - Én nem vagyok olyan, mint ő. - a könnyeimmel küszködve fordultam meg, és rohantam ki az épületből. Nem bírtam sokáig, a főbejárat előtti lépcsőknél rogytam össze. Leültem a jéghideg kőre, felhúztam és átöleltem a térdeimet, miközben vigasztalhatatlanul bőgtem. Hogy tehette ezt? Ő papol nekem az igaz barátságról? Arról, hogy egymás mellett kell állnunk? Hogy egy csapat vagyunk, mi ketten együtt alkotunk egy egészet? Mégis hogy képes ilyesmire? Az, hogy kizártak minket, még véletlenül sem az én szánt szándékkal elkövetett hibám, akkor meg miért engem büntet? Rázott a hideg, pocsékul éreztem magam, és a hülye sírás sem akart elmúlni. Ráadásként egy óriási viharfelhő is megjelent a város felett, ami hangos égzengéssel kecsegtetett. 

- Milli! - szaladt fel hozzám valaki a lépcsőn. - Mi történt? - Maggie kibújt a kabátjából, és a hátamra terítette azt. Elképesztően hálás voltam neki. Átöleltem, és folytattam a zokogást. 

- Josh... - csuklottam. - Egyedül...

- Mi? - tolt el magától Maggie, annyira, hogy a szám szabaddá váljon, és normálisan tudjam elmondani, ami történt. Hát, egyáltalán nem az ölelés miatt nem tudtam beszélni. 

- Egyedül... Lép...Fel... - nyögtem ki nagy nehezen. Maggie ökölbe szorította a kezét, és tágra nyílt szemekkel kérte, hogy ezt ismételjem meg. Nem ment. 

- Azt akarod mondani, hogy te betáncoltattad őt a döntőbe, amit végül egyedül szándékozik megnyerni? - kérdezte döbbenten. Bólintottam. 

- Őt nem zárták ki sehonnan. - mondtam, megint csak kis híján belefulladva a saját könnyeimbe. Maggie ismételten magához húzott. - De te mit keresel itt? - ezúttal én toltam el magamtól. - Neked nem most van a versenyed? 

- Nem, az enyém délután lesz. - felelte. - Most Sebastian-é van, de sehol nincs. Gondoltam, hátha téged választott a saját versenye helyett. - értetlenül meredtem a barátnőmre.

- Sebastian nincs itt. 

- Hát, a Stadionban sincs. - rázta a fejét. - Nem veszi fel a telefont, nem válaszol az SMS-ekre, egyszerűen, mintha elnyelte volna a Föld. - nagyszerű. Akkor küzdjünk meg összetört szívvel egy különleges fiú eltűnésével is. Nem lepődnék meg, ha azért is mindenki engem hibáztatna. Pechsorozat, harmadik fejezet.