Csendben ültünk a félhomályban.

Én gyűlöltem magam, Josh pedig valószínűleg engem. 

A kezében egy üveg bor volt, amit órák óta nézegetett, de még csak fel sem bontott. A szobatársa már elmúlt tizennyolc, így ő szabadon vehetett alkoholt, és megszánta ezzel Josh-t, amikor látta, hogy maga alatt van. 

A sportpálya négy sarkában hatalmas reflektorok álltak, de csak esti meccsek alkalmával kapcsolták fel őket, így csupán az épületből kiszűrődő fény világította meg a Nemzeti Sportakadémia udvarát. 

Egyikünk sem szólalt meg, csak ültünk a betonon, és tűrtük, ahogy egy-egy apró kavics véresre kezdi ki a tenyerünket. Az enyémet legalábbis biztosan. Josh egy ideje nem szól hozzám. 

- Haragszol, ugye? - törtem meg a csendet végül, amikor már kezdett kínossá válni. Josh újra a kezében tartott üvegre pillantott, majd letette maga mellé. - Haragszol. - ismételtem, immár kijelentő módban. Ennél egyértelműbb választ nem is adhatott volna. - Sajnálom, Josh. - hunytam le szemem.

- Ettől még nem kerülünk vissza a versenybe. - mondta halkan. Az első alkalom, hogy megszólalt, mióta Miss Schwartz közölte a hírt. Istenem, bár ne mart volna kapásból a lelkembe! 

- Tudom, és hidd el, ha változtathatnék ezen, megtenném, gondolkodás nélkül. - csóváltam a fejem. - Utálom magam, és megértem, ha te is utálsz engem.

- Ötödikként jutottunk tovább, Milli, ötödikként! Tudod, ez mit jelent? Lett volna esélyünk a dobogóra! Talán Kat Reynolds-ot is megelőzhettük volna, ha kicsit összeszedjük magunkat. Végzősöket nyomtunk le! - közölte velem kegyetlenül. Tudom, mit jelent ez az egész, és hogy mit veszítettünk. Az, hogy Josh a képembe vágta mindezt, nem tett jót sem a lelkemnek, sem az önbecsülésemnek. A könnyek apró cseppekben kezdtek el lefolyni az arcomon. 

- Ne haragudj rám, Josh! Kérlek! - suttogtam elhaló hangon. Josh káromkodott egy jó hangosat, majd felállt, belerúgott a borosüvegbe, ami ettől átrepült a sportpályán, és a szemben lévő oldalon, hangos csapódással ért földet, valószínűleg darabokra törve. Josh elcsörtetett onnan, a kollégiumajtót olyan hévvel csapta be, hogy féltem, az egész épületet porrá zúzza vele. Felhúztam a térdeimet, átkaroltam őket, és némán sírdogáltam tovább. Abból tudtam, hogy igazán nagy probléma van, hogy még csak eszembe sem jutott, mennyire jól esne egy kis táncolás. Nem volt kedvem fouette-ekhez, piruett-ekhez, és más ízületgyilkos lépésekhez. Nem éreztem úgy, hogy a zene ritmusától, és a mozgástól egyből rendbe jöhetek. Nem volt szükségem az oxigénként funkcionáló balett-re. És ez nagyon megrémített. 

- Kérlek, mondd, hogy most nem zuhansz mély depresszióba. - telepedett le mellém valaki. A stílusból ítélve akár Celine is lehetett volna ez a bizonyos idegen, de a hang határozottan fiúhoz tartozott, így a kíváncsiságom nem hagyta, hogy továbbra is lehunyt szemmel, mélyeket sóhajtozva, csendben sajnáljam magam. Bár sötét volt, és alig láttam a könnyeimen keresztül, Sebastian Reynolds-ot hamar felismertem. - Ne már, Milli. - mosolyodott el halványan, próbálva kipuhatolni, mennyire vagyok magam alatt. Nagyon ott voltam. - Ez csak egy ostoba újságcikk, nem kell ekkora dobra verni.

- Mondd ezt Miss Schwartz-nak. - forgattam a szemeimet. Sebastian értetlenül pillantott rám. 

- Kirúgott? - kérdezte döbbenten.

- Felfüggesztett erre a hétre, és kizártak minket az Évnyitóról. - vázoltam a helyzetet. Kimondva még sokkal rosszabb volt.

- Kizárt a versenyből? - tátotta el a száját. Erőtlenül bólintottam. - Basszus. - igen, nekem is pont ez jutott eszembe. - Sajnálom. Ott van a helyetek.

- Köszi. - motyogtam. - Ráadásul Josh is gyűlöl. Bár, megértem. Én is így vagyok ezzel. - hajtottam le a fejemet. Sebastian a háta mögött támaszkodott meg a kezeivel, és a bal térdét felhúzta. 

- Ez olyan fura. - mondta halkan. Nem kérdeztem semmit, csak felé fordítottam a fejem, és vártam, hogy folytassa. - Korábban azt hittem, hasonlítok arra a srácra. 

- Mégis mi hasonlóság lenne közted és Josh között? - a nevetésem vihogássá torzult, bármennyire is próbálkoztam. Sebastian elmosolyodott, és a csillagos eget fürkészve válaszolt. 

- Elvégre, mindketten ugyanazért vagyunk itt. 

- Ez alapján mindenkire hasonlítasz, Sebastian. - feleltem értetlenül.

- Nem, úgy értem, a családi háttér miatt. - javított ki. Egy percre még a nevemet is elfelejtettem. Sebastian tud arról, hogy ki Josh anyukája? - Ne nézz már így. - nevette el magát. - Nem nagy cucc. - vonta meg a vállát. 

- Te...te tudod? - kérdeztem döbbenten.

- Tavaly láttam őt vele. Mivel a húgom és az anyám is megszállott táncos, felismertem Claire Boston-t. - magyarázta. - Josh megkért, hogy ne szóljak senkinek. 

- Miért fél ennyire mások véleményétől? 

- Nem a véleményektől fél, hanem a következményektől. - válaszolta Sebastian. - Ami érthető. Ha kiderülne, hogy ki az anyukája, máshogyan néznének rá. Többet várnának el tőle. Tudom, milyen ez, és hidd el, ő csinálja jól. 

- Hogy érted, hogy tudod, milyen ez? - kerekedtek ki a szemeim. Ha most közli velem, hogy az ő szülei is valami nagy sportolók, padlót fogok.

- Apám a vívó válogatott edzője. - sóhajtotta. Oké, kész, végem van. Válogatott edző? Az apja? Te jó ég. Tényleg én vagyok a suli legnagyobb vesztese. Eltátottam a számat, mire Sebastian elröhögte magát. - A legtöbben szemforgatással, vagy ugrándozással reagálnak. Eddig csak ezzel a két szélsőséges megmozdulással találkoztam. 

- Ezért lett belőled és Maggie-ből is vívó? Apukátok miatt? - érdeklődtem, miután felocsúdtam. 

- Mondhatni. - bólintott. - Én próbálkoztam kézilabdával, de az edző finoman közölte, hogy egy bot is jobban céloz, mint én. - vigyorgott. - Maggie-t először táncsuliba íratták be, mert Kat nem akart egyedül menni, de az első óra alkalmával lerángatta magáról a cipőt, földhöz vágta, és leszedte a gyerek gyakorlórudat, majd megkergette vele Kat-et, amiért elcipelte egy olyan borzasztó helyre. Azóta utálják egymást. - a történet hallatán kénytelen voltam hangos nevetésben kitörni. Bár Maggie az egyik legközelebbi barátnőm, egyáltalán nem zavart, milyen rossz véleménnyel van a balett-ről. Különösen tetszett, hogy nem bánt kesztyűs kézzel a ribanc nővérével. - Aztán apa levitt minket a terembe, és a tesómmal egyből beleszerettünk a vívásba. 

- Mindig is ezt akartad csinálni? A Nemzeti Sportakadémia leghíresebb, legígéretesebb növendéke akartál lenni, akinek a neve hallatán a lányok a bugyijukhoz kapnak? - hihetetlenül jó érzés volt, hogy Sebastian elfeledtette velem a pocsék helyzetet, amibe csöppentem. Élveztem, hogy önfeledten merem őt faggatni, hogy nem befolyásol sem a Kelly-incidens, sem Josh, sem az újságcikk, vagy az, hogy nem táncolhatok a holnapi döntőn. Imádtam, hogy Sebastian akkor bukkant fel, amikor a legnagyobb szükségem volt egy barátra. 

- Vívni akartam, igen. De abszolút megelégedtem volna egy kis egyesülettel, ami mellett normális suliba járok. Mikor tizenöt lettem, az edzőm nem hagyta, hogy átlagos gimiben tanuljak tovább. Nem volt választásom, el kellett jönnöm ide. Aztán már nem is volt kérdés, hogy a húgaim is követnek. 

- Tudod, néha úgy érzem, nem magad miatt vagy itt. - mondtam halkan. Semmi esetre sem akartam megbántani őt, vagy elüldözni. Én is ugyanolyan őszinte akartam vele lenni, amilyen ő volt velem. 

- Mert nem így van. - nevette el magát. - Az emberek ezt várják el tőlem. Azt, hogy ne hagyjak ki egyetlen edzést sem, arannyal térjek vissza minden versenyről, nyerjem meg az Évnyitót, vegyek különórákat, és a jövő évi olimpián döntőt vívjak. - sorolta. - Az senkit nem érdekel, hogy én mit szeretnék. - tette hozzá, lesütött szemmel.

- Miért, te mit szeretnél? - nem akartam belegondolni abba, hogy a szívem őrült tempót kezdett diktálni. 

- Én? - emelte a fejét az ég felé. - Bulizni akarok. Utazgatni. Eljutni olyan helyekre, amikről még sosem hallottak az emberek. Szeretnék szerelmes lenni, és meggondolatlanságokat tenni. Olyan tizennyolc éves akarok lenni, aki élvezi az életet. De kezdetnek akár az is megtenné, hogy azt eszem, amit szeretek, és nem azt a borzalmat, amit előírnak a hülye sporttanácsadók. - forgatta a szemeit. Megbabonázva hallgattam őt. Sejtettem, hogy Sebastian Reynolds különleges, hogy nem olyan, mint a legtöbb vele egykorú, de hogy ennyire más legyen? Ennyi önálló, komoly gondolata legyen? És hogy ennyire ne érezze magát szabadnak? Nem, erre nem gondoltam. Tudtam, hogy mindketten úgy érezzük, hogy egy ostoba ketrecbe zártak minket, ahonnan képtelenség megszabadulni, de azzal is tisztában voltam, hogy megvan a lehetőségünk arra, hogy legalább egyszer önmagunk legyünk. És erre jobb társaságot nem is találhattunk volna egymásnál. Felálltam, leporoltam a nadrágomat, és felé nyújtottam a kezemet. 

- Gyere. - kértem. Sebastian értetlen arcot vágott ugyan, de megragadta a kezemet, és hagyta, hogy felhúzzam a betonról. A magasságkülönbség egyből az ő javára dőlt el, vagy másfél fejjel nyúlt fölém.- Te is magad alatt vagy, és én is. Ez itt London, Sebastian! - tártam ki a karjaimat. - Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, minden adott. A kérdés, hogy élsz-e az orrod elé tolt lehetőségekkel, vagy hagyod, hogy mások irányítsanak téged. - elmosolyodtam, hátat fordítottam neki, és az ajtó felé indultam. Átvágtattam a folyosón, és a hátsó kijáraton át kijutottam a városba. Az ajtó mellett vártam egy-két percet, és Sebastian már meg is jelent. 

- Ez őrültség. - mondta vigyorogva. - Mit akarsz csinálni ilyen későn? - kérdezte.

- Elsőként, elmegyünk, és megeszünk egy zsírban tocsogó, olajos, undorító hamburgert, majd leöblítjük egy kis kólával. - közöltem, mire Sebastian-ból kiszakadt egy jó hangos nevetés. Legnagyobb meglepetésemre az utca vége felé biccentett, és megszólalt.

- Tudok egy jó helyet. - balra kezdtünk sétálni. Igyekeznem kellett, hogy tartsam vele a tempót, hiszen ő a méteres lábaival egy lépés megtételével engem hatszor hagyott le, de megérte, amikor ugyanis odaértem mellé, óvatosan, mégis egy magabiztos mozdulattal megfogta a kezemet. A szívem egyből nyolcmilliót vert másodpercenként, és attól féltem, hogy a heves dobogása látszik a mellkasomon. Pár saroknyit sétáltunk csendben, amikor egy ocsmány neoncsövekkel kivilágított éjjel-nappali kajáldához értünk. Sebastian kinyitotta előttem az ajtót, és betessékelt rajta. Már a bent lévő szagtól felfordult a gyomrom, a levegő ugyanis újrahasznált olajtól, és odaégett hústól bűzlött. Sebastian-t azonban ez láthatóan nem zavarta, gondtalanul sétált oda a ragacsos pulthoz, ami mögött egy igencsak testes eladónő, unott arccal ácsorgott. - Jó estét. Két duplahúsos hamburgert kérnék, extrazsíros sajttal, fél liter kólával. - a nő bólintott, majd elfordult, és elkezdte elkészíteni a rendelésünket. Odaálltam Sebastian mellé, akinek széles vigyor terült szét az arcán. - Évek óta a legzsírosabb kaja, amit ettem, zsírszegény trappista sajt volt. - mondta. 

- Én azért néha bűnöztem némi sült krumplival. - vallottam be nevetve. A nő két percen belül elénk tolt két zsíros papírtányért, rajta akkora hamburgerekkel, mint egy tízemeletes ház. Kirakta még oda a kólákat is, Sebastian fizetett, majd felmarkoltuk a roppant egészséges vacsoránkat. A helyiségben magasított, kerek asztalok voltak, amihez az ember csak úgy odaáll. Az egyik ilyenhez léptünk oda, ami viszonylag közel esett az ablakhoz. 

- Jesszus, már el is felejtettem, hogy kell az ilyet enni. - méregette a kajáját Sebastian. 

- Valahogy így. - átfogtam a hamburgert, és felemeltem, aminek hatására hátul a fele cucc ki akart csúszni, de még idejében megfordítottam, és leharaptam a kritikus részt. Sebastian röhögve próbálta megenni a hamburgerét.

- Sosem ettem még ilyen finomat. - emelte a plafon felé a fejét, miközben jóízűen beleharapott a kajába. 

- Tudom. Ezt kihagyni... - csóváltam a fejem. Miután befejeztem a késői, és meglehetősen egészségtelen vacsorámat, összegyűrtem a papírtányért, és mindössze két kortyra kiittam a kólásüveg tartalmát is. 

- Van itt egy kis... - mutatott Sebastian a saját szája sarka felé. Basszus. Összekentem magam...Nagyszerű. Odanyúltam, és végighúztam ott az ujjamat. Sebastian elmosolyodott, és átnyúlt az asztal felett. - A másik oldalon. - mondta halkan. Amit a következő pillanatban tett, az teljességgel megbénított. A tenyerét az arcomra tette, és miután a hüvelykujját végighúzta a szám sarkán, a fülem mögé igazította az egyik elszabadult hajtincsemet, miközben végig a szemembe nézett azzal a csodálatosan kék szempárral. A gyomrom megremegett, a térdem kocsonyává változott. Lassan vette el a kezét, és kibontotta a kóláját. - Szóval? Mi a terved még ma estére, kihágó-királynő? - kérdezte mosolyogva.

- Esetleg elmehetnénk a Temze-partra, és ugrálhatnánk a vízbe. - vetettem fel. Sebastian arcán perverz vigyor terült szét.

- Ha mindketten meztelenre vetkőzünk, benne vagyok. - röhögve vágtam hozzá a kiürült kólásüveget.

- Eleget meztelenkedsz te Kelly-vel. - közöltem kíméletlenül. Sebastian arcára fagyott a mosoly. Semmi esetre sem akartam elrontani az esténket, de meg kellett ragadnom az első adandó alkalmat arra, hogy felhozzam a témát. Tudnom kellett, hogy mi van, mi volt, és hogy mi lesz köztük. 

- Nézd, Milli, szeretném megmagyarázni. - sóhajtotta. Bár korábban többször próbálkozott vele, annyira el voltam foglalva azzal, hogy haragudtam rá, hogy folyton elhajtottam, holott mindvégig furdalta az oldalamat a kíváncsiság. - Nem tudom, hogy Maggie mit mesélt neked, de az csak egy félreértés volt. Amikor megérkeztek a szüleink, nem számítottam Penny-re. 

- Kelly. - javítottam ki.

- Tök mindegy. - legyintett. - Rég találkoztunk, és ő ragaszkodott hozzá, hogy elmenjünk meginni valamit, és beszélgessünk kicsit. A sporttanácsadó az alkoholfogyasztást is tiltja, de úgy voltam vele, hogy legközelebb pár nap múlva lesz verseny, és úgyis hétvége jön. Belementem a kis játékába, és vele együtt lerészegedtem. Természetesen az ágyban kötöttünk ki, és csak a földön lévő használt óvszer...

- Sebastian. - emeltem fel a kezemet. - Ennyire részletesen nem vagyok rá kíváncsi. 

- Szóval csak abból sejtettük, hogy mi történt. Kelly azt akarta, hogy legalább a hétvégén viselkedjünk egy párként. Az előadásra el sem akartam menni, de Maggie mondta, hogy te is ott leszel, és Kelly csak az utolsó pillanatban csatlakozott... Sajnálom, Milli. A legkevésbé sem akartalak megbántani, és hidd el,  a randink életem egyik legjobbja volt. - a szavai hallatán a szívem kis híján kiesett a helyéről. Meg kellett markolnom az asztal szélét, hogy nehogy elájuljak. Mély levegőket vettem, és közben arra koncentráltam, amit mondott. Miattam jött el az előadásra. Kelly ragaszkodott ahhoz, hogy egy párként viselkedjenek. Az egész egy félreértés volt. A tonnányi kő, ami nyomta a szívemet, legördült onnan. Sebastian szabad. Sosem jártak valójában Kelly-vel. Kissé elkalandoztam, ezért megráztam a fejem, remélve, hogy a gondolatok az esküvőnkről és a közös gyerekeinkről gyorsan kiürülnek a fejemből. A sarokban álló szemetesbe hajítottam a papírtányért és a kólásüveget, majd az ajtó felé indultam. Sebastian egyből követett. 

- Na, mi lesz a Temzés ötletemmel? - kacsintottam egyet Sebastian-ra, mire ő elvigyorodott, és a folyó irányába kanyarodott. 

- Csak ugorj be! Csukd be a szemed, még sikíthatsz is! - kiáltotta a vízből Sebastian. A torony, aminek a tetején álltam, a város szélén volt, és egy óriási lámpa volt az oldalába építve. A cicanadrág és a spagettipántos felső, amiben Josh-sal próbáltam, még rajtam volt, Sebastian ruhái azonban az érdes fémaljzaton hevertek, mellettem. Amikor felfedeztük ezt a helyet, egyből felmásztunk a tetejére, Sebastian pedig gondolkodás nélkül bújt ki a pólójából és a farmeréből, majd beleugrott a folyóba. A sodrás ezen a részen nem túl erős, és a víz legalább három méter mély. Az ugrás önmagában nem lenne halálos, persze, ha nem tudnám, mekkora őrültség ez. A fejemet elöntötte az adrenalin, és a gondolat, hogy a félmeztelen Sebastian Reynolds mellett pancsolhatnék, arra késztetett, hogy én is megszabaduljak a ruháimtól. 

- Nem hideg a víz? - üvöltöttem le, olyan szorosan markolva a fehérre festett korlátot, hogy az ujjaim véraláfutásosak lettek.

- Nem, pont jó! Gyere már, Milli, minden rendben lesz! Fantasztikus érzés! - biztatott. Lássuk csak. Életem eddig tizenhét évét azzal töltöttem, hogy végignéztem, kik, mennyire, és épp miért imádják a tesóimat. Mindig is a saját világomban éltem, ahová senkit sem eresztettem be. Most pedig, idejöttem, részese lettem valaminek, ami néha kínoz, néha boldoggá tesz, és nap mint nap az orrom elé tolja a lehetőségét annak, hogy megszerezzek magamnak olyan fiúkat, akikről korábban még álmodni sem mertem. Itt állok London egyik tornyának a tetején, ami egyenesen a Temzébe vezet, és odalent a világ legszexisebb pasija vár rám, mégpedig félmeztelenül, csakúgy, mellékesen megemlítve. Vettem egy mély levegőt, és kibújtam a felsőmből. Sebastian kupacára hajítottam, és levettem a nadrágomat is. Megigazítottam a sportmelltartómat, és a bugyimat, valamint kihúztam a hajgumit a hajamból, amitől a konty szétbomlott. Lazítottam a korlát szorításán, és léptem egyet, annyira, hogy a lábujjam alatt már ne legyen semmi. Lenéztem. Sebastian ott evickélt a vízben, már-már nyakgörcsöt kapva, annyira felfelé pislogott. A város fényei táncot jártak a folyó felszínén, egy-egy elhaladó autó reflektora pedig engem világított meg. Behunytam a szemem, eleresztettem a korlátot, és elrugaszkodtam. Az érzés emberfeletti volt. Szabadesésben zuhantam bele a Temzébe, ennyire önállónak, ennyire felelőtlennek még sosem éreztem magam. A becsapódás volt a kritikus pillanat, egyből megéreztem a víz sodrását, de egy kéz azonnal körülfonta a csuklómat, és magához húzott. Levegőre volt szükségem, ezért a víz felszínére törtem, és kinyitottam a szemem. Csak ekkor vettem észre, hogy a felsőtestem Sebastian-éhoz préselődik, a lábaival pedig körbefogja az enyéimet, nehogy a víz elvigyen. A hajam a szemembe hullott, ezért Sebastian finoman odanyúlt, és kisimította a rakoncátlan tincseimet onnan. - Büszke vagyok rád. - mosolygott rám. Éreztem, ahogy a hűvös vízcseppek végigfolynak rajtam, és hogy a bugyim a melltartómmal egyetemben átázik, és átlátszóvá válik.

- Hé! - hallottunk egy idegen hangot a torony felől. Felpillantottunk, és egy egyenruhába öltözött, zseblámpával minket fürkésző őrt láttunk meg. - Mit műveltek ti ott? Megőrültetek? Itt tilos fürödni! Azonnal gyertek ki a folyóból! - üvöltött ránk. Villámgyorsan kiúsztunk a partra, Sebastian mászott ki elsőként, majd engem is kisegített. 

- Gyere. - húzott maga után Sebastian.

- Ott maradtak a ruháink! - biccentettem a torony felé.

- Azt akarod, hogy lecsukjanak minket? - kérdezte, azon erőlködve, nehogy elröhögje magát. Megráztam a fejem. - Akkor gyere már! - nos, így történt, hogy mezítláb, átázott fehérneműben, a félmeztelen Sebastian Reynolds-sal kézen fogva rohantam át Londonon. Mert nekem már úgyis mindegy.