Majdnem leestem a lépcsőn. De komolyan. Ha Maggie nem áll előttem, lezuhanok, és kitöröm a...nos, valamimet biztosan.

- Milli, jól vagy? - fordult hátra Maggie, amint észrevette, hogy rá tehénkedem. Megigazítottam a hülye cipőt, amit Celine erőltetett rám, és ami miatt felbuktam, majd felegyenesedtem.

- Igen, bocsi. - lesöpörtem a felsőmet. - Mi ez az egész? A királynő jött látogatóba? - nyújtogattam a nyakam. Az akadémia földszintje dugig volt. A bejárattól a recepcióig, és minden egyes lépcsőház felé is a terep minden négyzetmilliméterén nyolc ember nyomorgott. A hangzavar óriási volt. Ahogy a tömeg is. Ez a Benett Carson ekkora sztár lenne?

- Megmondtam. - ordította a fülembe Celine. - Ez a srác egy isten.

- Hiszem, ha látom. - üvöltöttem neki vissza. Celine megragadta a csuklómat, és rángatni kezdett. Az instabil cipő miatt amúgy is elég nehezen mozogtam, úgy meg pláne, hogy az akaratos szobatársam cipelt át egy felbőszült tinilányokból álló csoportosuláson, akik mind ugyanazt akarták: Benett Carson-t, ha nem tévedek. Celine félretolt volna két lányt, de azok hátrafordultak, mielőtt elhagyhattuk volna őket. Celine felhorkant, ahogy meglátta az egyiküket.

- Jézusom, te mindenhol ott vagy? - kérdezte elborzadva Kat-től Celine. A lány gonoszul elvigyorodott.

- Csak ahol helyem van. - felelte. - Kíváncsiak vagytok Benett-re? Sajnos, ma este nem ér rá. Lebeszélt találkája van velem.

- Ez az, Kathrina! - tapsolt kettőt Celine, elismerést tettetve. - Bizonyítsd be, hogy valóban olyan vagy, amilyennek mindenki hisz.

- Mire célzol? - harag villant Kat szemében.

- Egyszer használatos, eldobható ribanc. - válaszolta szemrebbenés nélkül Celine. Hűha. Nem lenne előnyös az ellenfelének lenni.

- Inkább vagyok ilyen, mint hozzád hasonló. - vágta rá csípőből Kat. Celine összefonta maga előtt a karjait. - Olyan, akihez pálcikával se nyúlnának hozzá. - Celine épp kontrázott volna egyet, csakhogy egy nagydarab biztonsági őr jelent meg, utat törve a szupersztárnak.

- Kislányok, ne itt bonyolítsátok le a cicaharcot. - kérte higgadtan a pasas.

- Semmi gond, Benett ismer engem. - villantott meg egy ezerpontos mosolyt Kat. A szóban forgó, imádat tárgyát sokaknál képező srác pedig befutott. Őszintén szólva, igen, pontosan ugyanolyan tökéletesen festett élőben, mint azon a képen. Napszemüveget viselt, farmert, fehér pólót és bőrdzsekit. Többen mögöttem szerelmetes sóhajtásokat eresztettek el, de volt olyan, aki fennhangon kérte, hogy vegye őt feleségül, nagyjából most. Benett megeresztett a tömeg felé egy "tisztában vagyok vele, mennyire tökéletes vagyok" féle mosolyt, és a biztonsági őrt követve eltűnt a liftben, amit kizárólag a sérültek használhatnak, hiszen a beindításához kód szükséges.

- Megmondtam. - suttogta Celine, ügyelve arra, hogy Kat ne hallja meg.

- Na, utat. Készülődnöm kell. - taszított arrébb néhány rajongót Kat, egyenesen a "D" szárny felé tartva. Percekig még ácsorogtunk ott, a recepció mellett, de aztán a tömeg oszladozni kezdett. A világsztár elvonult, a bulinak vége.

- Jutottál valamire? - rontott be a szobánkba Josh, egy halom papírt lengetve maga előtt. - Egy órán át kutattam a könyvtárban, de szinte semmit nem találtam Allyson McGregor életrajzáról. - az ágyamon ültem, előttem tengernyi kinyomtatott oldal, tánctörténeti könyv, és a készülő beadandóm hevert. Celine lement gyakorolni a hétvégi Évnyitóra Nina-val és Sophie-val, Maggie-nek edzése volt, így teljesen magamra maradtam. Felmarkoltam egy kupac papírt, és Josh mellkasához nyomtam.

- Itt van. Tudod, létezik olyan, hogy internet. - motyogtam, megállás nélkül írva a legutóbbi évad nézői mutatóit. Josh elvette tőlem az oldalakat, a térdére fektette a saját dolgozatát, és írni kezdett.

- Ha végeztünk, lemegyünk táncolni? Lefoglaltam a termet nyolctól. - mondta.

- Lemehetünk. - egyeztem bele. - Csak kérlek, még csak meg se közelítsük az úszócsarnokot. - pillantottam fel. Josh értetlenül meredt rám. - Benett Carson ma edzéseket tart a vízilabdacsapatnak. - Josh hallatott egy halk "ahaaa"-t, majd folytatta a munkát.

- Reggel megyek bejelentkezni az Évnyitóra. - törte meg a rövid csendet.

- Oké. - nyugtáztam, minden erőmmel a beadandóra koncentrálva.

- Ez totál nem igazság. - vágta földhöz a papírjait Josh. - Maggie sem volt bent az előadáson, neki miért nem kell szenvednie?

- Mert Maggie nem tánc szakos, és az ő jegyét nem az akadémia fizette. - sóhajtottam. A földön heverő papírokra mutattam. - Folytasd.

- Olyan vagy, mint egy rabszolgahajcsár. - jelentette ki, miközben lehajolt, és felkaparta a munkáját. - Rohadtul semmi kedvem hozzá.

- És ahhoz mennyire lenne kedved, ha nem lennénk kész a feladattal, és Schwartz nem csak az Évnyitóról, de talán még az akadémiáról is kiszórna minket? - tártam szét a karjaimat. Josh grimaszolt egyet. - Na ugye. Írj. - parancsoltam rá. Josh halk nyöszörgések közepette folytatta az életrajz kiírását. Ezután egyikőnk sem szólalt meg.

Josh lehalkította, majd teljesen leállította a zenét. Épp egy bonyolult mozdulat közepénél tartottam, ezért ledermedve figyeltem, ahogy Josh lenyomja a STOP gombot a szürke távirányítón.

- Mi van? - kérdeztem, miután felegyenesedtem, és csípőre tettem a kezeimet.

- Vendéged van. - biccentett az ablak felé. Tekintetemmel egyből követtem a mozdulatát. A próbaterem hatalmas üvegablakánál Sebastian Reynolds szobrozott, egyfolytában engem szuggerálva. Gondolom, azt akarta, hogy menjek ki. Haha. Nem. Odasétáltam az ablakhoz, vetettem Sebastian-ra egy lesajnáló vigyort, majd megnyomtam a falra szerelt gombot, mire a fehér redőny leeresztett, eltakarva ezzel a belátást a próbaterem felé. Visszafordultam Josh-hoz, aki a hangfal mellett állva, kezében a távirányítóval kísérte végig a jelenetet.

- Kapcsold be! - kértem, kissé hisztérikusan. Josh összeráncolt homlokkal indította be újra a zenét, és visszaállt a kezdő pozícióba. Épp elkezdtem volna a koreográfiát, amikor Josh abbahagyta a saját részét, és megint megállította a zenét.

- Oké, ez nekem nem megy. - rázta a fejét.

- Mi bajod? - kérdeztem türelmetlenül.

- Érzem, ahogy figyel. - vakarta meg a tarkóját. Alig hittem a fülemnek.

- Josh, nem először táncolsz majd közönség előtt, az Isten szerelmére! Különben sem lát be! - böktem az ablak felé.

- Nem, úgy értem, érzem, ahogy téged figyel. - magyarázatképpen pedig az ajtó felé biccentett, ami nyitva volt, és Sebastian az ajtófélfának dőlve, maga előtt összefont karokkal, aggodalmas arccal bámult befelé. Dobbantottam egy hatalmasat, és fújtatva csörtettem oda a fiúhoz.

- Húzzál már el innen! - kiáltottam rá. - Épp dolgozni próbálunk, de te mindkettőnket őrülten zavarsz! - üvöltöttem az arcába. Csöppet felfokozott idegi állapotban voltam. Csöppet.

- Szeretem nézni, ahogy táncolsz. - felelte csendesen, apró mosolyra húzva a száját.

- Leszarom! - kiabáltam. - Nézzed a barátnődet! - a folyosó irányába mutattam, de Sebastian-t nem hatotta meg mindez.

- Maggie mondta, hogy itt leszel. - nagyszerű, tehát már a saját húgát is képes beköpni. Szép kis testvér, mondhatom. Vettem pár mély levegőt, csak azért, hogy ne üssem meg. Legalábbis, ne úgy, hogy a folyosóról simán végig lehet nézni. Hozzá hasonlóan én is összefontam magam előtt a karjaimat, és elkaptam a tekintetem, amibe belefúrta az övét. Nem voltam kíváncsi azokra a meseszép, kék szemekre.

- Mit akarsz, Sebastian? - tettem fel a kérdést, ami kábé a buli óta fogalmazódik bennem, amikor a kezembe nyomta azt a nyavalyás zsebkendőt.

- Nézni, ahogy táncolsz. - válaszolta vállvonogatva.

- Nem. - ráztam a fejem. Sikerült lehalkítanom a hangomat. - Igazából mit akarsz? Miért keresel engem? Miért élvezed, hogy összezavarhattál? És egyáltalán, miért nem tőled tudtam meg azt, ami történt? Tudod mit? - emeltem fel a kezem, amikor válaszra nyitotta a száját. - Valójában már nem számít. Csak azt akarom, Sebastian, hogy mindketten elfelejtsük azt a randit. Ezentúl számomra te csupán a legjobb barátnőm bátyja leszel. - fájt kimondani mindezt, de örültem, hogy megtettem. Végre olyasvalakin vezethettem le a dühömet, aki tényleg megérdemli.

- Milli... - suttogta Sebastian lesütött szemekkel, mielőtt azonban folytathatta volna, cipőkopogást és hangos nevetést hallottunk a folyosóról. Éreztem, hogy Josh odasettenkedik a hátam mögé, de megtartotta azt a távolságot, amiből nem tűnik úgy, mintha hallgatózna. Pedig pontosan azt csinálta.

- Jaj, Benett, te olyan vicces vagy! - Kat idegesítő vihogása. Sejtettem. Sebastian felemelte a fejét, és egy fájdalmasan hosszú pillanat múlva el is kapta rólam a tekintetét. A húga és a szupersztár pont ekkorra értek oda a próbaterem ajtajához. - Seba, te mit keresel itt? - kérdezte értetlenül Kat. Meglöktem az ajtót, ami kifelé nyílt, remélve, hogy egy kicsit orrba találom a lányt. Az ajtó neki is ütközött valaminek, én pedig magamban már örültem, hogy Celine nevében is bosszút állhattam, de amikor egy férfi kezdett szitkozódni, megijedtem. Az ajtó kinyílásától láthatóvá váltam Kat számára, no meg persze annak is, akire rácsaptam az ajtót. Benett Carson az orrát masszírozta, miközben Kat lábujjhegyre állva simogatta az arcát. - Uramisten, Benett, jól vagy? Hívjak mentőt? - rebegte Kat.

- Basszus, csak egy ajtó találta orrba, nem egy meteor. - dünnyögte Sebastian, majd zsebre vágta a kezeit, és elsétált.

- Milena! Már az elejétől kezdve tudtam, hogy te balszerencsét hozol mindenkire! - rivallt rám Kat. Josh a sarokban a földön fetrengett a röhögéstől. Köszi. Kiléptem a folyosóra, és szembe fordítottam magammal Benett-et. Magamat is megleptem a közvetlenségemmel, amivel hozzáértem a fiúhoz, de, azt hiszem, őt még jobban. Kat-et egy diszkrét mozdulattal arrébb taszítottam, a lány pedig egy hangos horkantással jelezte nemtetszését. Óvatosan lefejtettem Benett kezét az orráról, és jobban szemügyre vettem.

- Műteni kell? Életveszélyben vagyok? Meg fogok halni? - kérdezte orrhangon a fiú. Odabentről kihallatszott Josh önfeledt röhögése.

- Semmi komoly. - feleltem, továbbra is Benett Carson...khm...orrát pásztázva. - De azért menj el a mosdóba, és töröld le a vért. - tanácsoltam neki, majd hátráltam egy lépést.

- Vér? - sápadt el teljesen Benett. - Vér. - ismételte, kissé elhalva. A szupersztár vízilabdás megszédült, és csak a fal mellett álló padnak volt köszönhető, hogy nem a földre zuhant.

- Benett! - sikoltott fel Kat, és egyből a pad mellé pattant. Én is odaléptem mellé, és gyanakodva fürkésztem a fiút. - Milena! Hozz már valami vizes ruhát, vagy ilyesmit! - üvöltött rám Kat. Na. Velem aztán ne üvöltsön!

- Mit sipákolsz? - ordítottam vissza rá. - Nem halt meg, majd szól, ha látja a fényt. - böktem a továbbra is a padon fetrengő fiú felé.

- Lányok! Hahó! - szólalt meg Benett, jóval élénkebben ahhoz képest, hogy az imént "elájult". - Összeestem. - mutatott végig magán. - Nem zavar senkit, hogy a nemzeti vízilabda válogatott legértékesebb játékosa egy folyosói padon fekve küzd az életéért? - tette fel a költői kérdést. Sejtettem. Nincs itt szó semmiféle vériszonyról. A srác csak élvezi, hogy foglalkoznak vele. Na de könyörgöm, nem unta még meg ekkora dózisban? Kat odapattant a pad mellé, letérdelt, és simogatni kezdte Benett fejét.

- Engem zavar! - lihegte Kat, mint valami pincsikutya. Visszamentem a próbaterembe, és felkapartam Josh-t a földről. Ő a könnyeit törölgetve röhögött.

- Ez óriási volt! - csapkodta a vállamat. - Esküszöm, le kellett volna videóznom.

- Oltári. - morogtam. - Folytassuk. - tapsoltam kettőt, mire Josh kissé megemberelte magát, bár továbbra is kuncogott. Beindította a zenét, és elölről kezdtük a koreográfiát. Megint csak a feléig jutottunk el, amikor is kinyílt a próbaterem ajtaja.

- Milena! - Kat olyan undorral ejtette ki a száján a nevemet, hogy még én kezdtem rosszul érezni magam. Josh óvatosan letett a földre, és megállította a zenét.

- Mi a franc van már megint? - tártam szét a karjaimat lihegve. Észveszejtő, hogy már háromnegyed órája itt vagyunk Josh-sal, de egyszer sem sikerült végigtáncolnunk a koreográfiát.

- Benett hív. - biccentett a folyosó felé. Elképzelésem sem volt, mit akarhat tőlem a sztárocska, úgyhogy kíváncsian mentem ki. Benett a padon ült, és egy zsebkendőt tartott az orra alá.

- Á, szia. - köszöntött, amint kiléptem a folyosóra. A hangja eltorzult a zsepitől, meg attól, hogy az orrát szorította. - Megnéznéd, hogy vérzik-e még? - kérte.

- Kat nem látja? - mutattam a morcosan ácsorgó lány felé.

- Vériszonyos. - vonta meg a vállát Benett. Gyanakodva pillantottam Kat-re. Ő az ajkait harapdálva fürkészte a próbaterem ajtajára kiakasztott órarendet. Kat nem volt vériszonyos. Az elég fura lenne egy táncostól. Nem akartam ellentmondani a sztárnak, ráadásul kellemetlenül is éreztem magam, hiszen tulajdonképpen én vágtam orrba az ajtóval, ezért letelepedtem mellé, és magam felé fordítottam az arcát. Elvette az orra alól a kezét. Természetesen semmi komoly sérülése nem volt, néhány csepp vér díszelgett az orra aljánál, és ennyi. Kivettem a kezéből a zsebkendőt, és letöröltem a vért a bőréről.

- Kész. - adtam vissza neki a véres zsepit, és már álltam is volna fel, ha nem szól utánam.

- Orvoshoz nem kell mennem? - a kérdésétől rám jött a röhöghetnék, ezért szinte visszarogytam a padra. Amolyan "ezt most komolyan gondoltad?" stílusú pillantással jutalmaztam meg.

- Kicsit kivérzett az orrod, mert megütött egy ajtó. Máskor is eltaláltak már, például labdával, nem? - ráncoltam a homlokomat. Kis gondolkozás után végül bólintott. - Nagyszerű. Ebben az esetben, biztos vagyok benne, hogy maradandó sérülések nélkül éled túl. - veregettem meg a vállát, majd ott hagytam a folyosón őt, és az állítólag vériszonytól szenvedő Kat-et.

Szerda reggel az első utam Miss Schwartz irodájába vezetett. Akaratlanul is eszembe jutott az első napom, amikor is Sebastian igazított útba, ezért fejben gondosan követtem az akkori utasításait. Az irodacsoport, ahol Miss Schwartz is helyet kapott, dugig volt diákokkal. Mind a hétvégi Évnyitóra adták le a nevezésüket, tudtam, hogy Josh is ezt fogja tenni, amint kidobja az ágy. Bekopogtam Miss Schwartz ajtaján, miután átverekedtem magam a tömegen, és egy szigorú "szabad" volt a reakció. Benyitottam, kezemben a beadandót szorongatva.

- Jó reggelt. - köszöntem, arcomra varázsolva a legtökéletesebb mosolyt, amit csak tudtam. Miss Schwartz levette a szemüvegét, és annak szárait tördelve figyelte, ahogy beljebb lépek, és leteszem az asztalára a házi dolgozatomat. - Itt van a beadandó, amit kért. - a tanárnő egy megvető pillantásra méltatta a munkámat, végül biccentett egyet, és visszavette a szemüvegét, ezzel jelezve, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést. Nekem sem volt több mondanivalóm, ezért az ajtó felé indultam. A küszöbnél jutott eszembe valami. - Miss Schwartz! - a tanárnő sóhajtva nézett fel a papírjaiból, erősen "ajj, mi van még?" stílusban. - Aki megnyeri az Évnyitót, nagyobb esélye van bekerülni a Royal Balett-be, mint az osztály többi tagjának? - tudtam, hogy ezt Celine-nel kéne megbeszélnem, de valamiért úgy éreztem, ebben a témában Miss Schwartz jóval felvilágosultabb, mint a barátnőm. A tanárnő megint levette a szemüvegét, és megköszörülte a torkát.

- Igazi tétje csak jövőre lesz az Évnyitónak. A verseny mindig a végzősök között a legkiélezettebb. Idén csakis Kathrina nyerhet, mert neki komoly esélye van már a tavasszal bekerülni a Társulatba. - magyarázta hűvösen. - De egyáltalán miért érdekli ez magát?

- Josh és én is indulunk. - feleltem. - Csak kíváncsi voltam. - vontam meg a vállam. Miss Schwartz végigvezette rajtam a tekintetét, visszavette a szemüvegét, és figyelmét ismét a papírjaira fordította. Épp kiléptem volna az irodájából, amikor hozzáfűzte, hogy:

- A táncos világban jobb a szemünket és a fülünket becsukva dolgozni. A kíváncsisága a legtöbb gond forrása, Miss Larson. - fel sem pillantott az előtte heverő munkából, ahogy ezt mondta, és akkor sem, amikor kiléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót.

- Milena! - ismeretlen hang kiabálja a nevemet. Nem, talán nem kéne megállni. Beletömtem a számba egy marék kekszet, és tovább folytattam az utamat, keresztül a focipályán, aminek a szélén minden sportoló pihegve fetrengett. Most lett vége az edzésüknek. - Milena! - a hang tulajdonosa nem adta fel. Még egy adag keksz a szájba, hogy ráköphessem, ha megtámadna. Gyorsabbra vettem a lépteimet, és reméltem, hogy idejében beérek az épületbe. - Hé! - valaki megragadta a karomat, és maga felé fordított. - Milena a neved, nem? - kérdezte kerek szemekkel...Benett Carson. Istenem, mekkora szerencse, hogy a legtöbb lány most épp órán csücsül! Különben kinyírtak volna, elvégre Benett Carson hozzáért a csuklómhoz! Ereklye lesz belőle. Teli szájjal bólintottam. Benett elvette a kezét, és farmerja zsebeibe mélyesztette. Ugyanolyan jól nézett ki, ahogy a képeken. Nem, nem arról van szó, hogy titokban rágugliztam volna, főleg nem a képkeresőbe... Mindegy is, ez csak egy nagyarcú, fellengzős barom. Sötétbarna hajáról látszott, hogy nem mostanában volt edzésen, mert tökéletesen állt. Fekete bőrdzsekit és edzőcipőt viselt. Az ezerpontos mosolya meg ott virított azon a hibátlan arcán. Tehetetlenségembe felé nyújtottam a kekszes zacskót. Megrázta a fejét. - Nem lehet. Az edzőm szigorúan előírja az étrendet, ha megszegem, egyből rájön.

- Miért? - nyeltem le egyszerre vagy huszonöt, megrágott kekszet. - Székletmintát vesz, vagy mi?

- Hajlamos rá. - bólintott Benett. Ahha...Hát jó. Megfordultam, hogy folytassam az utamat a szobám felé, csakhogy Benett nem tekintette lezártnak a beszélgetésünket, és mellém szegődve sétált velem a folyosón. Amikor meguntam, hogy némán gyalogol mellettem, megtorpantam, és szembefordultam vele.

- Segíthetek még valamiben? - kérdeztem, kissé hisztérikusan.

- Bocs, tegnap orrba vágtál egy ajtóval, gondoltam, most kárpótolsz érte, vagy ilyesmi... - vonta meg a vállát. Ez teljesen megbolondult?

- Mi a frászról beszélsz? - hőköltem hátra.

- Tudod. Kiszolgálsz, meg hasonlók. Hozol nekem vizet, összeállítod az edzéstervet, elkísérsz oda is... - magyarázta, hevesen mutogatva. Úgy meredtem rá, mintha most derült volna ki, hogy szerelmes egy macskába.

- Mégis mi a halálért csinálnék én ilyet? - kérdeztem értetlenül.

- Mert orrba vágtál egy ajtóval! Meg is hallhattam volna! - Benett a szívére tette a kezét. Egy kicsit túljátszotta a szerepét. Egy kicsit.

- Hogyne! - bólogattam bőszen. Kikerültem őt, majd továbbmentem. A srác persze ezt nem értelmezte ilyen egyszerűen.

- Legalább kérj bocsánatot! - loholt utánam.

- Sajnálom. - motyogtam, hátra sem nézve.

- Ne már. - sóhajtotta. - Tudsz te ennél jobbat is. - kezdett nagyon felbosszantani. Lefékeztem, és úgy fordultam hátra, hogy a sporttáskámmal térden találtam. Ő a fájó ponthoz kapta a kezét, és szinte összecsuklott. Felvont szemöldökkel néztem, ahogy a földön vonaglik, csupán azért, mert eltaláltam a térdét egy nyavalyás sporttáskával.

- Gyakorold még egy kicsit a színészkedést, Carson. - vetettem oda neki, és már tovább is igyekeztem. Még hallottam a háttérben felhangzó "Benett! Úristen, Benett, jól vagy?" kiáltásokat. Lesz, aki ápolja.