Önnek huszonöt nem fogadott hívása van.  

Percek óta gúnyolódott rajtam ez a mondat. A hideg átjárta a testemet, beférkőzött a kabátom alá, és elgörbítette az ujjaimat is. Nem nyitottam meg a hívásnaplómat, mert nem akartam tudni, pontosan hányszor és ki keresett. 

Az udvari padon ücsörögtem egyedül. Az egész akadémián a személyzeten kívül két ember tartózkodott. Sebastian Reynolds és én. Nem akartam összefutni vele az épületben, ezért azt a padot választottam, amiről belátni az egész udvart. Finom hópelyhek borították be az eget, és vékony réteget képeztek a műfüvön, valamint az a körül húzódó futópályán. Az egész hely totál halott volt.

Megcsörrent a telefonom. Claire keresett. Talán eszébe jutottam a húgomnak karácsonykor? Minden esetre, a zöld ikont húztam el a képernyőn.

- Igen? - szóltam bele értetlenül.

- Boldog karácsonyt. - teljesen biztos voltam benne, hogy csak azért hívott fel, mert anya büntetéssel fenyegette őt. 

- Neked is. - sóhajtottam. Sosem volt különösebb problémám azzal, hogy középső gyerek vagyok. Tudtam, hogy sosem nőhetek fel a nővéremhez, és a húgom is gond nélkül lehagyott engem, minden értelemben. Nem alakult ki köztünk szorosabb viszony, ezt pedig mindig is a különcségemnek tudtam be. Annak, hogy számomra fontosabb volt a tánc bármiféle kötöttségnél. Fontosabb volt, hogy balettozzak péntek esténként, mint hogy idióta bulikra járjak, ahol a velem egykorúak leisszák magukat, és ettől olyan hihetetlenül menőnek tűnnek. A tánc a barlangom volt, az a hely, ahonnan senki sem taszított ki, ahol nem kellett megfelelnem senkinek, és ahol önmagam lehettem. Ajtócsapódást hallottam a háttérből, majd egy jókora lélegzetvételt.

- El sem hiszem, hogy ezt mondom, Milena, de, asszem, hiányzol. - láttam magam előtt, ahogy Claire a homlokát dörzsöli. Mindig ezt csinálta, amikor zavarban volt. A kijelentése meglepett. Még hogy hiányzom? A húgomnak? Eszembe jutott, hogy ellenőrzöm, pontosan kivel is beszélek, mert ezt nehéz volt elképzelni. Hümmögtem egy darabig, de értelmes hang nem jött ki a számon. - Főleg most, karácsonykor. Hiányzik, hogy te ébressz fel, és lerángass a földszintre omlettet reggelizni, és az utolsó pillanatban megvenni a fát apával, veled, és Rosie-val. - a tavalyi karácsony ugrott be. Anya sajtos omlettet készített reggelire, és miután megettük, elindultunk fát venni. Anya otthon maradt, és feldíszítette a házat, mi pedig, négyen, válogattunk a városi favásáron. Rosie a legsűrűbb levelűt, Claire a legzöldebbet, én meg a legalacsonyabbat kerestük, így végül apa szava döntött. Egy olyan fát talált, ami sűrű, vakítóan zöld levelű volt, és kicsi. Tökéletes. Én pedig lemondtam minderről egy olyan fiú miatt, aki sosem hitt bennem. Lehunytam a szemem, és igyekeztem nem elsírni magam úgy, hogy Claire a vonalban volt. 

- Megvettétek már a fát? - préseltem ki magamból a lehető legnyugodtabb hangomat. 

- Igen, és imádnád. - mondta. - Egy kicsit magasabb, mint tavaly, de tuti tetszene neked. 

- Biztos vagyok benne. - keserű mosoly költözött a szám sarkába. 

- Milli... - Claire hangja tétovázó volt.

- Igen?

- Ugye, te nem haragszol ránk? Rosie-ra és rám. - a kérdése meglepett. Sosem gondoltam, hogy észrevette volna, mennyire kirekesztettnek érzem magam köztük.

- Miért haragudnék? - összébb húztam magamon a kabátot.

- Amiért nem akartunk közelebb kerülni hozzád. - érkezett a válasz. Claire komolyan gondolta ezt. Különbséget tudtam tenni a komoly, és az érzelmes hangszíne között. Ez határozottan komoly volt.

- Féltem tőletek. - sóhajtottam egy hatalmasat. - Mindketten olyanok vagytok, akikért mindenki odavan, a legnépszerűbb arcok a suliban. Én pedig csak a testvéretek voltam. Sőt, akadt olyan, akinek fogalma sem volt arról, hogy rokonok lennénk. Ez nem baj. Nem vágytam figyelemre. Tudjátok, hogy nekem a tánc volt a legfontosabb, és most, hogy itt balettozhatok Londonban, már nem kell attól tartanom, hogy valaki általatok ítél meg. - nem is tudom, miért, de úgy éreztem, megnyugodott a szívem egy része azzal, hogy ezt őszintén elmondtam a húgomnak. Sosem voltam vele még ennyire egyenes, sőt, azt hiszem, nem is beszélgettem még vele igazán komolyan. Ő mindig Rosie-ra nézett fel, az ő társaságát kereste, és az ő melltartóit lopkodta el. 

- Boldog karácsonyt, Milli. - egyből felismertem a nővérem hangját. Beharaptam az ajkamat. Az ajtócsapódás ezek szerint az volt, amikor Claire bevonult Rosie szobájába, és kihangosította a telefont. Csodás. 

- Neked is, Rose. - feleltem gyorsan. - Mondd csak, mennyit... - próbálkoztam be, a nővérem azonban félbeszakított.

- Ó, mindent. - mondta. - Sosem gondoltam volna, hogy így érzel. - folytatta. - Sajnálom. - alig hittem el, amit hallok. Egy hang sem jött ki a torkomon. - Milli? 

- Itt vagyok. - válaszoltam, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. - Ne haragudjatok! - szabadkoztam. - Otthon lenne most a helyem.

- Miattunk nem akartál hazajönni? - kérdezte Claire. - Mert elnyomva érezted magad? 

- Nem. - még a fejemet is ráztam, annak ellenére, hogy nem láthatják ezt. - Van... vagyis, talán csak volt egy barátom, és nem akartam itt hagyni őt két hétre. - vallottam be. Benett arca jelent meg előttem, és elborított az érzés, hogy mennyire hiányzik. Megmarkoltam a pad szélét. Ellentétes érzelmek kavarogtak bennem, egyrészt, szerettem őt, és látni akartam, magamhoz ölelni, és megcsókolni. Másfelől viszont, ott lebegett a szemem előtt, hogy nem hisz bennem, hogy nem hisz nekem. És hogy miatta nem utaztam haza a családomhoz a szünetre. 

- Mármint, pasid? - érkezett Claire izgatott hangja. Nem volt irigy, vagy hitetlen, egyszerűen csak kíváncsi. 

- Pasim. - bólintottam. - Tegnap vesztünk össze. - sóhajtottam. 

- Ugyan min? - ugrott rögtön Rosie. 

- Ez egy nagyon hosszú történet. - ráztam a fejem. 

- Tényleg? - Claire mosolygós hangja szólt a vonal túloldaláról. - Azt hiszem, bőven itt van az ideje, hogy beszélgessünk kicsit, nővérkém. 

- Karácsony van. Töltsétek anyával és apával. Szilveszter előtt megpróbálok hazamenni, rendben? És akkor mindent elmesélek. - ajánlottam fel.

- Sajnos anyáék nincsenek itt. - mondta Rosie. - Otthon maradtak. - kezdtem elveszíteni a fonalat.

- Hogyhogy? Hol vagytok? - ráncoltam a homlokomat.

- Ha azt mondom, hogy eltévedtünk két öltöző között, rájössz? - nevette el magát a húgom. Azonnal felpattantam. 

- Öltözők? - körbefordultam, mintha lenne egy öltöző is az udvaron.

- Az bizony. - válaszolta vidáman Rosie. - Izmos sportoló pasik azonban nincsenek erre. 

- Hé, az ott... - hallottam Claire hangját. - Bocsi, ne haragudj! - lábak dobogása. Ha tényleg itt vannak, és látnak egy embert, akit simán letegeznek, akkor az nem lehet más, csak...

- Igen? - Sebastian Reynolds.

- Meg tudnád mondani, hogy merre találjuk Milena Larson szobáját? - kérdezte mézesmázos hangon a húgom. 

- Ti vagytok a... - Sebastian-nak nem kellett sok idő, hogy leessen neki a tantusz, én azonban továbbra sem voltam magamnál. - Forduljatok jobbra, ott lesz egy lépcső, és a második emeleten, baloldalt, a huszonhármas ajtó. - magyarázta. Fantasztikus. Ha két bérgyilkos kérte volna el a szobaszámomat, vajon azt is megadta volna ez az áruló? 

- Nagyon köszönjük. - rebegte Rosie. - Készülj, húgi, percek múlva érkezünk! - és bontotta a vonalat. A zsebembe csúsztattam a készüléket, és remegő térdekkel rohantam fel a szobámig. A testvéreim eljöttek miattam Londonba, karácsonykor? Ezt nem hiszem el. Ilyen nincs. Berohantam az épületbe, és meg sem álltam a "D" szárnyig. Végigfutottam a folyosón, aminek már az elejéről felfedeztem két alakot. A mi szobánk ajtaja előtt tébláboltak, erősen figyelve a kirakott névtáblákat, amik azt jelezték, hogy melyik szobában ki lakik. Odarohantam hozzájuk, a lábdobogásomra felfigyeltek. Elmosolyodtak, és hagyták, hogy lendületből a nyakukba ugorjak. Hála táncos mivoltomnak, sikerült idejében lefékeznem annyira, hogy ne essünk el. Tizenhét vagyok, de még sosem ölelkeztem így a testvéreimmel. 

- Milli, megfulladok. - nevetett Claire. Eltávolodtam tőlük, és alaposan végigmértem őket, megbizonyosodva róla, hogy valóban itt vannak, teljes élet nagyságukban. 

- Hiányoztál. - ölelt át újra Rosie. Elvigyorodtam. Jó volt ezt hallani tőle. Csak most éreztem, amikor itt álltak, velem szemben, hogy mennyire hiányoztak az elmúlt hónapokban. 

- Szóval, azt akarod mondani, hogy az osztályfőnököd csalt a minősítéseknél, mert lefizették, azért, hogy az a puccsos ribi kapjon szerződést bármelyik társulattól, majd, amikor látta, hogy Josh és te veszélyt jelentetek arra a pozícióra, és a ti minősítésetek nem tükrözi a valóságot, megragadta az első adandó alkalmat, hogy kizárjon téged a versenyből, majd a pasit azzal a csókos kurvával táncoltatta meg, akik emiatt megkapták a szerződést, és a csaj el is fogadta, de a barátod csak érettségi után kezd? - hadarta el egy szuszra Claire. Alig tudtam követni a mondókáját a gyorsasága miatt, de végül bólintottam, mert minden lényeges elhangzott benne, amiről az elmúlt három órában beszélgettünk. Elmondtam nekik mindent, azt, hogy a Reynolds szülők megkenték miss Schwarz-ot, hogy Kat kapjon szerződést, hogy Josh végül vele táncolt az Évnyitón, és hogy Kat már át is cuccolt Olaszországba, mert felvette a római társulat, Josh azonban csak másfél év múlva érvényesíti a szerződését. Claire és Rosie is nem túl szép szavakkal illették mind a tanáromat, mind Kat-et, és, azon túl, hogy abszolút egyet értettem velük, magamnak is el kellett ismernem, hogy mennyire jól esik az, hogy kiállnak mellettem, értem. 

- Oké. Ez mind borzasztó, de engem az a bizonyos pasi érdekel. - Rosie Celine ágyát foglalta el, míg Claire a földön ült, én pedig a saját ágyamon. 

- Benett Carson az. - sóhajtottam.

- Ismerős a neve. - gondolkodott el Rosie.

- Persze, mert ő a vízilabda válogatott sztárjátékosa. - dőltem neki a falnak. A tesóim elkerekedett szemekkel pattantak fel, és támadtak meg engem. Levetették magukat az ágyamra, és sikoltozva kezdtek faggatózni.

- Ezt nem mondod komolyan. - visította Claire.

- Az a pasi egy álom! Egy rakat barátnőm szerelmes belé, akik még csak azt sem tudják, hogy létezik a vízilabda! - folytatta Rosie.

- Mutass róla képet! - követelte Claire, és az íróasztalomon heverő telefonom után nyúlt. Mielőtt átadta volna nekem, véletlenül megnyomta rajta a feloldó-gombot, így megjelent a lezárt billentyűzetem, a jelszót kérve. A húgomnak megakadt a kijelzőn a tekintete, de nem a háttérkép miatt, sokkal inkább a jelzett harmincnégy nem fogadott hívás végett. Benett ezek szerint nem unatkozott az elmúlt órákban.- Azta! - kerekedtek el Claire szemei. - Milli, ha mind a harmincnégyszer ő keresett, minimum hívd vissza! - a nővérem a másik oldalamon hevesen bólogatott. Elvettem Clair-től a telefonomat, és feloldottam. A hátterem természetesen egy közös kép volt Benett-tel, amint az ágyban fekve vágunk idióta fejeket. Rosie a szája elé kapta a kezét, ahogy meglátta.

- Istenem, Milli, ez egy félisten! - igen, sajnos még hódfejet vágva is az. Remegő ujjal böktem rá a hívásnaplóra. Megszámolni sem volt kedvem, hogy valóban harmincnégy-e az a sok nem fogadott hívás, amik egytől egyig, mind Benett-től származtak. Illetve, nem. Maggie és Celine is keresett egyszer-egyszer. Tehát, összesen harminckét alkalommal próbált meg beszélni velem. 

- Hívd vissza! - utasított Claire. 

- Nem tőle van az összes hívás. - húztam el a számat. Claire olyan szemeket meresztett rám, amit csak akkor vet be, amikor az utolsó szelet sütit akarja elvenni tőle valaki. 

- Egyáltalán min rágtál be ennyire? - tárta szét a karjait Rosie.

- Elmondtam neki ugyanazt, amit az előbb nektek is. - magyaráztam. - De nem hitt nekem. Azt mondta, hogy Sebastian hazudott, mert fasírtban van a szüleivel. 

- És ez azért ekkora baj, mert... - próbálkozott Claire.

- Mert nem hisz bennem. - vetettem felé egy gyors pillantást. - Mintha nem hinné el, hogy én is képes lennék bekerülni egy társulatba.

- Ez baromság. - jelentette ki Rosie. - Ő ismeri Sebastian szüleit, nem? - bólintottam. - Csak azt nem akarja elhinni, hogy ők képesek ilyesmire. Ez nem rólad szól, szívem. - simított végig a felkaromon a nővérem. Életemben nem hívott még engem "szívem"-nek. Önkéntelen mosolyra húzódott a szám. 

- Félek. - vallottam be. Claire a homlokát ráncolta.

- Milli. - legurult az ágyamról, és a földre térdelt, pontosan velem szembe. A térdemre tette a kezét, úgy kezdett bele a védőbeszédébe. - Szereted őt? Őszintén.

- Igen. - úgy vágtam rá, mintha az életem múlna rajta. 

- Nem szégyen harcolni valakiért, akit szeretsz. - folytatta a húgom. - Rosie és én is félretettük a büszkeségünket, és karácsonykor elutaztunk miattad Londonba. Van fogalmad róla, mennyire borzalmas volt eljutni a pályaudvartól idáig? - mutatott körbe Claire. - De megtettük, mert látni akartunk téged. Mert hiányzol nekünk, és mert szeretünk. Ez nem szégyen. Nem kell félned tőle, Milli. Sem Benett-től, sem a helyzettől. Szar az, ami történt, de túl vagy rajta. Josh nem hagyott cserben téged, nem lép le hamarabb, Kat-ben pedig biztosan nem csalódtál, hiszen sosem bíztál meg benne. Miss Schwartz feldughatja magának a minősítéseit, mert tutira te vagy az egyik legtehetségesebb, legjobb diákja. Minden rendben van az életedben, Milli, hagynád, hogy épp egy félreértés miatt ne legyen boldog a magánéleted is? Benett nyilván azért keresett ennyiszer, mert mondani akar valamit. Valami fontosat.

- Amikor legutóbb valami fontosat akartak nekem mondani, a feje tetejére állt az életem. - gyűrögettem az ágytakarómat. Rosei meglökte a vállamat. 

- Ide figyelj, Milena! - kezdte szigorú hangon. - Nem azért másztunk el idáig, hogy végignézzük, ahogy elcseszed! Fogd szépen a formás seggedet, és vonszold oda magad Benett Carson-hoz! Béküljetek ki, és találkozzunk az esti vonatnál! Anya és apa is biztosan odáig lenne, ha megismerhetné a pasidat. - vettem egy mély levegőt, és lassan végigpörgettem magamban az eseményeket. Előttem a döntés lehetősége. Meghallgatom Benett mondanivalóját, és bocsánatot kérek tőle, amiért hátat fordítottam neki, mielőtt megmagyarázhatta volna a reakcióját, vagy hagyom, hogy újra az a jégkirálynő legyek, akinek csak Celine és Maggie volt. Benett olyan életet kínált nekem, amiben nem kellett kettészakadnom, nem kellett eldöntenem, hogy a táncot, vagy a szerelmet válasszam. Tetszett az az élet, és szerettem volna újra belevetni magam, ráadásul úgy, hogy a testvéreim is mellettem állnak. Claire-nek tökéletesen igaza volt. Az életem rendben van. Kat nincs itt többé, hogy megkeserítse a napjaimat, miss Schwartz ellen pedig olyan információim voltak, amiket ha bedobok az igazgatóságnak, repül, így az ő nyomása alól is felszabadultam. Nem hagyhatom, hogy Benett csak úgy kisétáljon az életemből.

Felugrottam, és a fürdőbe szaladtam, hogy rendbe hozzam valamennyire a fejemet. Hallottam, hogy Claire és Rosie pacsiznak. Istenem, nem hiszem el, hogy tizenhét évet elpazaroltam az önsajnálatra azért, mert a testvéreim nem törődnek velem! Csak az ő hibájuknak tekintettem ezt, holott az érmének mindig két oldala van. Nekem ugyanúgy közelednem kellett volna feléjük. 

- Az esti vonatnál találkozunk! A szobakulcsot hozzátok magatokkal, és ne fújkáljátok ki Celine parfümjét, mert mindig ellenőrzi a mennyiségét, és egyből kiszúrná! - intettem kutyafuttában a tesóimnak, majd villámsebességre kapcsolva rohantam kifelé. A főbejáratot választottam, mert az épület azon feléről hamarabb odaérhetek Benett lakásához. Ahogy elértem a földszintet, nekicsapódtam valakinek. Nagyokat pislogva távolodtam el tőle, és már kerültem is volna ki, meg sem nézve, hogy ki az, ha nem ragadja meg a csuklómat, és állít meg.

- Ennyire félsz a testvéreidtől? - kérdezte nevetve Sebastian. Kirántottam a csuklómat az ujjai közül. Egészen otthon érezte magát, ugyanis egy szál zokniban, melegítőben, és pólóban flangált a folyosón. 

- Dolgom van. - feleltem, és már folytattam is volna az utamat, de ő megint elém állt. 

- Nem mondtál semmit tegnap. - vetette ellen.

- Nem volt mit. - sóhajtottam. 

- Kettőnkről sem. - sütötte le a szemét. Haha. Arra aztán várhat.

- Ezt a kérdést te jóval korábban eldöntötted. - fontam össze magam előtt a karjaimat. 

- Össze voltam zavarodva. Túl sok minden történt akkor, Milli. - csóválta a fejét.

- Igazad van. - bólogattam cinikusan. - De már túl késő. 

- Őt választod. - konstatálta keserű mosollyal Sebastian.

- Pont egymillióval kevesebb alkalommal bántott meg, mint te. - mondtam szigorúan.

- Sosem akartalak bántani téged. Fontos vagy nekem. - motyogta.

- Te is az voltál nekem. Sőt, annál egy kicsit talán még több is. - a kabátom ujját húzogattam, de nem voltam zavarban. Már nem érdekelt. Sebastian a fejét rázta.

- Végleg elcsesztem? - nézett mélyen a szemembe. 

- Elengedtél, Sebastian. - mondtam. - És szenvedtem. De már tudom, hogy mit akarok. - jelentettem ki határozottan. Kikerültem őt, ezúttal meg sem próbált hátráltatni. Kirontottam a kétszárnyú üvegajtón, és egyből megcsapott a jéghideg londoni levegő. Hangos nevetés tört ki belőlem. Éreztetek már olyat, amit a filmek főszereplői szoktak, mikor hihetetlenül megkönnyebbülnek? Na, pontosan azt éreztem. Rohanni kezdtem Benett lakása felé, miközben megállíthatatlanul nevettem. A süvítő szél kavarodott a könnyeimmel is, amik a felszabadultságom ellenére is feltörtek belőlem. Büszke voltam magamra. Megmondtam Sebastian Reynolds-nak azt, amit hónapokkal ezelőtt, akkor kellett volna, amikor azon az előadáson Kelly-vel jelent meg. Megszabadítottam a szívemet egy rakat felesleges tehertől, ami állandó nyomást gyakorolt rám. Többé már nem volt tényező Sebastian Reynolds. 

Benett lakásajtaja előtt vettem két mély levegőt, és bekopogtam. Alig kellett egy perc, hogy a barátom ajtót nyisson. Tudtam, hogy ő az, akire vártam, akire szükségem van, mert ahogy a küszöbön állva, fekete melegítőben és elnyűtt pólóban megpillantottuk egymást, egyszerre mosolyodtunk el. Ahelyett, hogy megpróbáltam volna szavakba önteni azt, amit érzek, azt, hogy mennyire sajnálom, inkább a nyakába vetettem magam. Átöleltem őt, és belepusziltam a nyakába, miközben az ő keze fel-alá járt a derekamon, sőt, felemelt a földről, és megpörgetett.

- Egy pöcsfej voltam. - suttogta, miután letett. - Nagyon sajnálom! Sosem hittem azt, hogy nem vagy elég jó ide. Csak nehéz volt belegondolni, hogy Sebastian szülei mire képesek. De hiszek neked. Hiszek benned, Milli. - egy hajtincset a fülem mögé igazított, és adott egy puszit az arcomra. Beleborzongtam az érzésbe, és ajkamat az övére tapasztottam. 

- Szeretlek. - most először mondtam ki hangosan, érthetően. Benett lehunyta a szemét, és elmosolyodott. Homlokát az enyémnek támasztotta, és kezét a tarkómra csúsztatta.

- Én is szeretlek.