Az, hogy nem pazarlok túl sok szót Sebastian Reynolds-ra, nem jelenti azt, hogy a közösen felfedezett helyünket is kitörölném a memóriámból.

A lábamat a folyó fölé lógatva ülök a torony tetején. Ügyeltem rá, hogy a táskám ne kerüljön túl kívülre, mert ha leesik, benne a telefonommal és a cipőmmel, menten szörnyet halok, és utánazuhanok én is. A vasbeton miatt nagyon fázott a hátsóm, de eszem ágában sem volt felállni, annak a tudatában sem, hogy akár fel is fázhatok. Csak ültem, figyeltem a lábam alatt hömpölygő Temzét, és azon gondolkoztam, hogy a mai táncórán pontosan mit is csináltam olyan piszok jól, amiért miss Schwartz azt mondta, hogy rendben vagyok. Végül is, csak azt táncoltam, amit kiadott, nagyon figyelve arra, hogy a lábaim a helyükön maradjanak, ahogy a csípőm is. 

Szerettem ezt a helyet. Nem csak a folyó iszonyatos sebességével szembesülhettem, hanem azzal is, hogy mekkora ostobaság volt beleugrani Sebastian kedvéért. Meg is halhattam volna. A meder tele van sziklákkal és éles kövekkel, simán belecsapódhattam volna úgy a vízbe, hogy a fejem rázuhan egy olyanra, és akkor aztán tényleg bajban lett volna a kiskirály. 

Maggie szerint a testvére depressziós lett, mert nagyon hiányzik neki a vívás, de a legkevésbé sem szeretné meghazudtolni önmagát azzal, hogy bejár az edzésekre, és egy-két versenyre. A szülei nem szólnak hozzá, Kat pedig önkívületi állapotban van, mert hétvégén meghallgatásra megy Olaszországba, hogy azonnali hatállyal felvegyék a milánói Társulatba. Celine ennek különösen örül, mert ha sikerül Kat felvételije, hivatalosan is ő lesz a No.1 táncos a lánycsapatban. 

Amióta Benett elment Londonból, semmit sem hallottam felőle. Nem adott magáról életjelet, és még a hírekben sem szerepelt. Tegnap délután nem bírtam magammal, és két táncóra között belekukkantottam a vízilabda-versenynaptárba. Jövő héten Ausztria ellen játszik a válogatott, Bécsben, így tuti, hogy arra a meccsre készül. Felesleges őt olyan abszurd dolgokkal zargatnom, hogy hiányzik nekem, vagy ilyesmi. Mert ezt még magam sem hiszem el különösebben, attól függetlenül, hogy az érzés szinte szétszaggat. 

- Nem kéne meglepődnöm, hogy itt talállak. - ismerős hang ütötte meg a fülemet a hátam mögül. Odafordultam, és Sebastian-t láttam közeledni. A világon semmi kedvem nem volt beszélgetni, sem vele, sem mással. Letelepedett mellém, és alálógatta a lábát, hozzám hasonlóan. - Örülök, hogy felfedeztük ezt a helyet. - mondta, mintha mi sem történt volna. Mintha nem hagyott volna itt hetekkel korábban, és nem menekült volna haza. Mintha nem törte volna össze a szívemet. Felálltam, a vállamra vettem a táskámat, és a vasajtó felé indultam. - Milli! - megtorpantam a nevem hallatán, de nem fordultam hátra. - Nem kell, hogy elmenj. Amúgy is szerettem volna beszélgetni veled.

- Dolgom van. - közöltem. 

- Tudom, hogy nincs órád.  - hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Mennem kell. - feleltem, és megragadtam a hűvös kilincset.

- Patthelyzetbe kerültem, Milli! - szólt utánam ismét. Szavai felszították bennem a düh lángjait, ezért nagy hévvel perdültem felé. 

- És mégis kit hibáztathatsz érte, Sebastian? - kérdeztem, annyira erősen szorítva a kilincset, hogy belefehéredtek az ujjaim. - Csak magadnak köszönheted! Az, hogy állj ki magadért és csináld azt, ami boldoggá tesz, nem azt jelenti, hogy futamodj meg! - visszhangzottak a szavaim, így olyan volt, mintha egész London ezt hallgatná. Nem kizárt, hogy így volt, de ott, akkor, ezzel akartam a legkevésbé foglalkozni. 

- Miről beszélsz? - felhúzta a lábait, és felállt. Az ő szemében is harag csillant. - Végre-valahára nem azt teszem, amit mások elvárnak tőlem! 

- Tényleg? - kiabáltam. - Tudod mit gondolok, Sebastian? - közelebb léptem hozzá, bár a térdem annyira remegett, mintha fél intenzív órán keresztül folyamatos spiccben álltam volna, a másik lábamat szigorúan a fejem felett tartva. - Szerintem annyi időt töltöttél azzal, hogy másoknak megfelelj, hogy az ő elvárásaik rád is rád ragadtak. Azért vagy magad alatt, mert tudod, mi lenne a helyes, de ha azt tennéd, olyan lenne, mintha nem állnál ki a saját véleményed és döntésed mellett. Mert valójában te is ugyanazt akarod, amit elvárnak tőled, ez a hisztéria meg csak arra volt jó, hogy tüskét szúrj az apádba. - közöltem vele, a vártnál jóval higgadtabban. Sebastian tátott szájjal meredt rám. 

- Ezt vond vissza. - szűrte a fogai között. 

- Eszem ágában sincs. Megtanultam, hogyan kell őrülten makacsul viselkedni. - vetettem oda neki, majd sarkon fordultam, és kettesével véve a lépcsőfokokat, még elértem az utolsó buszt az akadémia utcája felé. 

A szobánkban Celine és Maggie ücsörögtek, banánt ettek, és kakaót ittak. Elfintorodtam a sok banánhéj láttán, amik a fűtés miatt aszottá és folyóssá váltak. Ledobtam a táskámat az ágyamra, és lerogytam rá. Nem hatott meg különösebben a szóváltásom Sebastian-nal, eljutottam ugyanis arra a szintre, amikor már egyszerűen nem tud olyasvalaki megbántani, aki túl sokszor tette meg. Azt hiszem, immúnissá váltam Sebastian-ra emiatt. 

- Jó voltál ma a táncórán, csajszi. - kortyolt bele a kakaójába Celine. Megrémített a "csajszi" szó használata. Biztosra vettem, hogy a jókedvének tudható be, amiért Kat minden bizonnyal elhúz innen Olaszországba a jövő héten. 

- Köszi. - törökülésbe húztam a lábamat. - Miért esztek banánt? - fintorodtam el. A banán elmegy tavasszal és ősszel, akkor, amikor nincs se túl meleg, se túl hideg, na de télen, amikor odakint mínusz ezer fok van, idebent meg plusz száz a fűtés miatt? Nem, úgy nem bírom elviselni.

- A hétvégén versenyem van, és kell a vitamin! - emelte a magasba a félig megevett banánját Maggie. 

- Neked nem kellene a tesód miatt búsulnod? - ráncoltam a homlokomat.

- Sebastian miatt? - elnevette magát. - Ugyan. Mindig is egy idióta volt, ha kesergek rajta, attól nem terem a fejében hirtelen agy, vagy valami olyasmi. - vonogatta a vállát.

- Én Kat-re gondoltam. - magyaráztam. - Tudod, elképzelhető, hogy a jövő héttől egy másik országban fog élni...

- Szívem, attól tartok, kettőnknek még Európa is túl kicsi. - röhögte el magát Maggie. - Nemhogy egy akadémia. 

- Szerintem ha az ember nem látna titeket, akkor el sem hinné, hogy testvérek vagytok. - Celine a hasára gördült, és a lábát kezdte lóbálni. - A babaarcotokon kívül semmi sem hasonlít rajtatok. 

- Még a lábujjkörmünk is egyforma alakú! - ellenkezett Maggie. 

- Ja, csak neki mindig rózsaszín, neked meg fekete. - röhögte el magát Celine. Maggie vállat vont. 

- Harcos vagyok, nem tütüs kislány. 

- Hé! - Celine hozzávágott egy párnát Maggie-hez, mire mindannyian felnevettünk. A ricsajban alig hallottam meg, hogy csipogott a telefonom. SMS-em érkezett. Biztosan valamelyik tesóm az, vagy anya. A készülék kis híján kiesett a kezemből, mikor elolvastam a feladót.

Benett: Nem akarom a szívrohamot rád hozni, így előre szólok, hogy percek kérdése, és újra Londonban leszek. 

Percek kérdése? London? Benett? Mi a fene? Celine és Maggie ahelyett, hogy faggatni kezdtek volna, odaugrottak mellém, és elolvasták az üzenetet. 

- Válaszolj! - üvöltött rám Maggie. 

- De mit? - kérdeztem remegő hangon. Esküszöm, mint egy cincogó kisegér. 

- Hogy várod! - vágta rá Maggie. Bepötyögtem a választ.

Én: A szobámban leszek.

Benett: Ez azt jelenti, hogy nem bánod, ha felmegyek? 

A reakció csak annyi ideig tartott, amíg minden bizonnyal beírta a szöveget. 

Én: Szívesen meghallgatnám a magyarázatodat. 

Benett: Tudom, már le is írtam egy papírra minden mentségemet, hogy biztosan ne felejtsek ki semmit, mielőtt behúzol nekem egy akkorát, hogy leszédüljek az emeletről, és a Nemzeti Sportakadémia előtti betonplaccon haljak szörnyet. Ironikus lenne, nemde? Egy sztársportoló, amint a jövő nemzedékének kiképző sulija előtt purcan ki...

Hatszor olvastam végig a válaszát. Hatszor. És ez is kevésnek bizonyult. A szívem, ami hideg jégkamrává változott azóta, hogy mindhárom fiú, aki fontos volt nekem, olyan gyorsan, amilyen gyorsan jöttek, ki is sétáltak az életemből, felolvadni látszott. 

Én: A pofont borítékolhatod is, de ezt a meghalós-sztorit szerintem mulaszd el egy kicsit. Biztosan lesz még pár lány, akiket ilyen mesterien akarsz átvágni. Majd figyelek, hogy ne állj háttal az ablaknak, amikor rád támadok. 

A fejemre olyan vigyor ült ki, amit a legtöbb lányon eddig utáltam. Olyan, mintha ezzel akarnák bizonyítani, hogy ők boldogok, sokkal boldogabbak, mint én. 

Benett: Csak olyan lányokkal szeretnék különösebb kapcsolatba bonyolódni, akiknek Milena Larson a neve, a londoni Nemzeti Sportakadémia táncszakos diákja, piszkosul makacs, de ennek ellenére is könnyedén az ujja köré csavar bárkit a lehengerlő mosolyával és szokatlan humorával. 

Oké, ezt az üzenetet már nem hatszor olvastam végig. Hanem százszor. Vagy kétszázszor, ki tudja. Maggie a vállam felett lesett bele a szövegbe, és amint a végére írt, felsikoltott. 

- Szivi, ez egy szerelmi vallomás! - bökött a képernyő felé. Elolvastam még egyszer. Basszus. Igaza van. 

- Dehogy. - ráztam a fejem. Celine is odasomfordált, és kikapta a kezemből a telefont.

- Nyálas. - fintorgott. - Azt hittem, jobb pasi. - vont vállat Celine, és visszamászott az ágyára.

- Miért, te mégis mit vársz egy fiútól? Hogy trágár szavakkal közölje, amit érez irántad? - ráncolta a homlokát Maggie. 

- Mutassa ki, ne kelljen elmondania. - Celine elhelyezkedett a saját ágyán, és folytatta a kakaója ivását. 

Benett: Oké, visszaolvasva ez így szörnyen nyálas. :D

Elmosolyodtam. 

Én: Celine épp azt ecseteli, mennyire gáz, amit írtál. :D

Benett: MI VAN? Te megmutattad neki????

Én: Elolvasta. Itt ült mögöttem. 

Oké, ez így nem teljesen igaz, de ha elárulom neki, hogy ő az egyik központi témánk, visszafordulna Glasgow felé. 

Én: Meg ne sértődj. :D

Benett: Eszem ágában sincs. Már itt vagyok az utcában. 

- Az utcában van. - közöltem a lányokkal remegő hangon. 

- Oké, oké. - emelte fel a kezeit Maggie. Felállt a szőnyegről, és felvette a megmaradt banánokat. - Gyere, Cel, megnézzük az én szobámat. 

- Ne már. - nyöszörgött Celine. - Bírom a sajátomat. 

- Ajj, emeld már fel a táncos kis seggedet! - sóhajtotta Maggie. - Nem akarok itt lenni, amikor nekiesnek egymásnak. - forgatta a szemét. Celine morogva gurult le az ágyáról, és a banánhéjakat útközben kidobta a kukába. 

- Nem kaptok sok időt, Milli! - szólt szigorúan Celine, majd becsukta maga mögött az ajtót. 

Én: Várlak. Készítsd a papírt. 

Benett: Azt szorongattam egész úton, és próbáltam memorizálni.

Kopogtattak. Úgy ugrottam ki az ágyamból, mintha meggyújtották volna alattam. Kilőttem, majdhogynem nekicsapódtam az ajtónak, amit azon nyomban feltéptem. És ott volt. Farmert viselt egy fekete bőrdzsekivel, sötét haja a szemébe lógott. Kisfiús mosoly terült szét az arcán, ahogy a telefonját a farzsebébe csúsztatta. A felismerés úgy csapott fejbe, mintha egy tonnás betontömböt vágtak volna hozzám. Itt állt előttem Benett Carson, a srác, akihez az ismertségünk eleje óta nem mindennapi kapcsolat fűzött. Az, aki miatt egy sportmagazin címlapjára kerültem, aki miatt felfüggesztettek, és nem engedték, hogy induljak az Évnyitón. A srác, akitől mindig is féltem, mert képtelen voltam elhinni, hogy olyasvalaki, mint ő, érdeklődhet egy magamfajta iránt. És mégis így van. Elutasítottam őt, mert könnyebbnek láttam a táncolásra fogni azt, hogy rettegtem tőle, attól, hogy az emberek elítélnek, és hogy milliók céltáblájává válok. Ketté kellett szakadnom ahhoz, hogy rájöjjek, kit is akarok igazán. Aztán, az egyik felem elporladt, elsorvasztotta az önsajnálat és a fájdalom, amit Benett távozása után éreztem. És most, ahogy itt áll előttem, ezzel az imádni való mosolyával, a sötét, csaknem fekete szemeivel, és olyan szempillákkal, amikért sok nő ölni tudna, eszem ágában sincs elutasítani őt. Sem most, sem soha többé ebben az életben. 

- Szia. - ezt a három betűt olyannyira remegő hangon préseltem ki magamból, hogy féltem, menten kiugrik a szívem a helyéről. 

- Szia. - köszöntött ő is, jóval nyugodtabban, mint én. - Bemehetek? - biccentett a szoba felé. Biztosan észrevette, hogy egyedül vagyok, vagy esetleg találkozott a lányokkal a folyosón. Szélesebbre tártam az ajtót,  ő pedig besétált. 

- Hétfőn Bécsben játszol. - csúszott ki a számon. Benett vigyorogva fordult felém.

- Szóval hiányoztam? - közelebb lépett hozzám, a gyomrom pedig öklömnyi méretűre zsugorodott. A cipőink orra már összeért, én pedig az ájulás határára kerültem. 

- Ezt nem mondtam. - feleltem. Kényszerítettem magam a nyugalomra. Ez csak Benett, milliószor volt már ilyen közel hozzám... Na persze nem úgy, hogy világos volt előttem, hogy mit akarok. Benett felemelte a kezét, és óvatosan kisimított egy tincset a szememből. Felpillantottam rá; mosolygott. 

- Nem is kell. - tehetetlenül ácsorogtam ott vele szemben, és már arra készültem, hogy én csókolom meg őt, ha ő nem képes rá, ekkor azonban megtörte a csendet. - Mit tennél, ha megcsókolnálak? - kérdése, az előbbi vicceskedéstől függetlenül komoly volt. Nem azért volt erre kíváncsi, hogy ne járjon megint úgy, hogy elutasítom, hanem mert nem akart kellemetlen helyzetbe hozni. Fontos volt neki az, hogy nekem jó legyen, ez pedig csak megerősített abban, amit érzek.

- Visszacsókolnálak. Talán még át is ölelnélek. - tettem hozzá, felbátorodva kicsit. Benett nem vette el a kezét az arcomról, helyette lehajolt, és a másik kezét a derekamra helyezte. Még sosem csókolóztam. Hülyén hangozhat, hogy már betöltöttem a tizenhetet, és a legtöbb lány az én koromban már nem is szűz, engem pedig még csak meg sem csókoltak, de így van. Ennek azonban most Benett véget vetett. Finoman csókolt meg, először csak kipuhatolta, hogy mi az, ami tetszik nekem, és mi az, ami nem. Amikor érezte, hogy valóban viszonozom a csókját, szorosabban ölelt magához. Határozottabban csókolt, férfiasabban. A kezeim önkéntelenül is a derekára siklottak, sőt, az egyik még a tarkójáig is felkúszott, és óvatosan beletúrtam a hajába. Benett belemosolygott a csókba, amitől a térdeim elgyengültek. Amikor elváltak egymástól az ajkaink, Benett a homlokát az enyémnek támasztotta. 

- Te hiányoztál nekem. - suttogta, és finom csókot nyomott a szám sarkába. Beleborzongtam.

- Egy kicsit azért te is nekem. - feleltem, virulva, mint egy vadalma. Nem volt kérdés. Menthetetlenül, véglegesen beleszerettem Benett Carson-ba. És, életemben először, nem bántam ezt, és nem is próbáltam ellenállni az egyre erősödő érzelmeimnek.