Két hét telt el. 

Két elcseszett, eseménytelen hét az Évnyitó óta.

Szóval már négy hete tart az álmom, ami, valamilyen okból kifolyólag rémálommá vált.

A hétvégén otthon voltam. Az egész borzalmasan kezdődött, a vonatom ugyanis másfél órát késett. Egy részeg fazon téblábolt mellettem, a totál kihalt állomáson, én pedig gyomorgörccsel agyaltam azon, hogy vajon hol vannak ilyenkor az emberek? Péntek este fél kilenckor sokaknak kellett volna London második számú vasútállomásán tengődni, nem? Én meg csak azzal a részeggel, és egy félig alvó hajléktalannal voltam összezárva a váróban. Kimentem a peronok mellé, miközben úgy szorítottam a sporttáskámat, amibe néhány ruhámat tettem, mintha az életem lenne. Minden izmom összerándult, amikor meghallottam a hatalmas ajtó csapódását. A férfi másodpercekkel később már ott ólálkodott körülöttem. Egy vodkás üveg volt a kezében, de olyan instabilan sétálgatott, hogy simán beeshetett volna a sínek közé. Lehunytam a szemem, nehogy véletlenül fel tudja velem venni a szemkontaktust, amikor megcsörrent a telefonom. A pasi összerezzent, én pedig átkoztam magam, hogy nem némítottam le. Most már tudja, hogy van mit tőlem ellopnia. Maggie neve villogott a kijelzőn.

- Milli? Minden rendben? Elindultál már? - csicseregte jókedvűen a barátnőm. Az Évnyitó női kard egyéni számát végül ő nyerte, így minden héten csütörtökön és pénteken van egy plusz edzése. Sebastian és én is irtó büszkék voltunk rá, bár az edző leginkább úgy könyvelte el a győzelmét, mint a Reynolds-család megmentett becsületét. 

- Nem egészen. - feleltem, remélve, hogy Maggie anélkül is megérti majd, hogy a faszi füle hallatára kelljen kimondanom.

- Nem egészen indultál el, vagy nincs egészen minden rendben? - érkezett a döbbent válasz.

- A második. - nyeltem egy nagyot. 

- Ne mozdulj. Vagy ha kell, akkor menekülj. Pár perc, és ott vagyunk. - ígérte, majd bontotta is a vonalat. Remegő térddel várakoztam, amíg a férfi fel-alá sétálgatott előttem, énekelgetett, és folyamatosan engem bámult. A telefonomat a táskám aljára mélyesztettem, hogy ne tudja kitépni a kezemből, bár, ha a táskát viszi, akkor mindegy. Az üveg lassan kezdett kiürülni, és azt vizsgálgatta, hogy hová tudja eldobni, amikor kivágódott a váróteremből kifelé vezető ajtó, és megjelentek a Reynolds-testvérek. No, persze nem mind. Sebastian és Maggie odarohantak hozzám, és körbeálltak, mint valami védőfal. 

- Jól vagy, Milli? - kérdezte Sebastian, résnyire összehúzott szemekkel bámulva a fazont, aki kidobta az üvegét az egyik közeli kukába. Vetett még felénk egy utolsó, hosszú pillantást, majd kitámolygott a vasútállomásról. 

- Nem kellett volna idejönnötök. - préseltem ki magamból. A megkönnyebbülés cunamiként sodort végig rajtam, ezzel lebénítva a beszélőkémet is. Csoda, hogy ennyit ki tudtam nyögni. 

- El sem köszöntél tőlem. - tette fel a kezét Maggie lebiggyesztett ajkakkal. Közelebb léptem hozzá, és átöleltem őt. Az elmúlt héten minden egyes délutáni edzést, vagyis ami nem konkrétan az órarend része, Sebastian kihagyott. Maggie a csillagos eget is lehazudta az edzőnek, hogy ne jöjjön rá, az olimpiai reménységben bizony komoly kétségek merültek fel a sporttal, és az az iránt való elköteleződéssel kapcsolatban. Sajnos ezeknek a délutánoknak csak ez elenyésző részét tudtam vele tölteni, hiszen nekem ugyanolyan keményen kellett dolgoznom a táncórákon, mint korábban, sőt, egy kicsit talán még keményebben is. Meg sem próbálkoztam a párcserével, Miss Schwartz a fejemet leharapva valószínűleg újból megfenyegetne, Celine ajánlatát pedig, miszerint ő majd jól kiheréli Josh-t tánc közben, én meg majd elleszek Kyle-lal, az ő párjával, nem fogadhattam el, mert így kapásból négyen kerültünk volna bajba. Amennyire csak lehetett, kerültem Josh-sal az érintkezést, a rendes tanórák alkalmával teljes erőbedobással koncentráltam a tananyagra, és figyelmen kívül hagytam a bizonyos időközönként a bordáim közé álló tollat, valamint a "Beszélnünk kell!" firkákat a füzeteim sarkában. Amikor bekopogott a szobánkba, Celine elküldte melegebb éghajlatokra, a páros órák idejére pedig némasági fogadalmat tettem, és ugyanúgy nem foglalkoztam Josh könyörgő hangjával, mint Miss Schwartz engem, és a technikámat minősítő szövegelésével. A szabadidőm nagy részét Celine-nel és Maggie-vel töltöttem, de párszor Nina és Sophie is eljöttek velünk moziba, vagy nézelődni a városba. Élveztem ezeket az órákat, olyankor érezhettem, ki akartam lenni annyi éven keresztül, az előző gimimben. Olyan barátaim voltak, akikre mindig is vágytam, akik értették a balettos vicceket és a spiccben való sétálást. Nem kellett eljátszanom, mennyire érdekel egy-két szuperdivatos ruhadarab, mert ők, hozzám hasonlóan csak azt nézik a pólóknál és nadrágoknál, hogy mennyire lehet kényelmetlen benne a tánc. Amikor azonban Sebastian-nal voltam, a valódi önmagam lehettem. Megijesztett, hogy élveztem, ahogy a családomról és a régi életemről faggat. Ő volt az első ember, akinek szívesen ecseteltem a nővérem barátainak viselkedését, és örömmel hallgattam a nevetését, miután elmeséltem neki, hogyan próbálkozott meg a kishúgom a nővérem utánzásával. Sebastian Reynolds mellett csupán Milena Larson voltam, a kisvárosi táncoslány, aki tökéletesen elégedett az életével, és nem vágyik sehova, ahol olyan emberek veszik őt körül, mint Kat Reynolds, vagy Josh Bart. Csak én voltam. Sebastian-nak ez elég volt, ez pedig arra sarkallt engem, hogy nekem is elég legyen.

Összeszoruló gyomorral vettem tudomásul, hogy a nővérem raktárt csinált a szobámból. Nem viccelek. Rosie az összes kinőtt ruháját felpolcolta az ágyamra, Claire pedig, hogy biztosan ne maradjon le, egy rakat régi játékot hordott át hozzám. A régi Milli összegörnyedve fogott volna hozzá az egész estén át tartó síráshoz, miközben ő elpakolt volna a testvérei helyett. De a régi Milli-nek nem voltak odaadó barátai, akik megtanították arra, hogy kiálljon magáért. Még ha nem is mindig a legfinomabb eszközökkel, nem is mindig a legodaadóbb barátok. De megtanítottak. 

- Két éjszakát fogok itt tölteni, Rosie. - böktem az ágyam felé nyugodt arccal, a szobaajtómban állva. Ledobtam a táskámat a fal mellé, miközben kontyba fogtam a hajamat. - Kettőt. Utána, remélhetőleg megint csak hetek múlva jövök haza újra. Megtennéd, hogy amíg meglátogatom az egyetlen embert, akit anyáékon kívül érdekeltem korábban, elpakolod őket onnan? Köszi. - veregettem meg a vállát, mielőtt válaszolhatott volna. Mindegy, az arckifejezése mindent megért. 

- Te... - úgy szólt utánam, mintha, mondjuk, lekövéreztem volna. - Te ki a fene vagy, és mégis hová tetted a nyámnyila húgomat? - figyelmen kívül hagytam a beszólását, és letrappoltam a lépcsőn. Mrs. Moor, az előző tánctanárom javasolta anyáéknak a Nemzeti Sportakadémiát, amikor látta, mennyire nem tudok beilleszkedni az itteni korombeliek közé. Nem kecsegtetett semmivel, előre szólt, hogy kőkemény évek várnak rám, és hogy a balettórák Londonban közel sem abból állnak, amiből a mi foglalkozásaink. Szerettem Mrs. Moor-t, ő tanította meg az első alaplépéseimet, és ő biztatott, amikor magam alatt voltam. A héten találkozott anyával, aki említette neki, hogy hazajövök a hétvégére. Mrs. Moor ugyan szombaton elutazik, de ragaszkodott hozzá, hogy péntek este, akármilyen későn is érek haza, menjek át hozzá, és szépen soroljam el, milyen életem van a fővárosban, az egyik legnívósabb táncképzőben. Apa elvitt kocsival, és megígérte, hogy el is hoz, ezért nyugodtan beszélgettem végig, tulajdonképpen a fél éjszakát a volt tánctanárommal. Csodálkozva hallgatta végig az Évnyitó történetét, és nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy a lehetőségek Londonban talán szélesebb körűek, az emberek azonban határozottan törtetőbbek. 

Ezen a héten elkezdtünk egy koreográfiát megtanulni, amivel, egyelőre nem tudjuk, mi a célja Miss Schwartz-nak. Sajnos a páros részek dominálnak benne, így alig várom a hétfői és szerdai órákat, amikor a fiúk és a lányok külön edzenek. 

Celine a mellettem lévő helyet foglalta el, amikor letelepedtünk a padlóra, átcserélni a cipőinket. Az előző szünetet Sebastian-nal töltöttem, mert neki is most lenne edzése, de ezúttal sem tervezi a részvételt, ezért váratlanul felbukkant annál a teremnél, ahol töri óránk volt. Kicsöngő után, ahogy azt már az elmúlt héten megszoktam, felkaptam a táskámat, és a füzetemet magamhoz szorítva vágtattam kifelé, nehogy Josh elkapjon, és megpróbálja belém sulykolni, hogy a történtek mégsem az ő hibái. A probléma valójában azzal kezdődik, hogy túl naiv vagyok, és lazán elhinnék neki mindent, amit mond. Sebastian a falnak dőlve várt, de ahogy kiléptem az ajtón, ellökte magát tőle, és odasietett hozzám. Mosolyogva érdeklődött a további programom felől, engem pedig elöntött a jól ismert érzés, ami mindig az uralma alá kerít Sebastian közelében. A nyugalom. A természetesség. 

- Milli... - köszörülte meg a torkát mellettünk Josh. Napok óta vannak ehhez hasonló, gyenge próbálkozásai, amiket gond nélkül hárítok. 

- Nem ér rá. - válaszolt helyettem Sebastian, morcosan. Az osztálytársaim, és a többi sportoló is úgy kerülgetett minket, mint a bójákat. 

- Nem téged kérdeztelek. - vetett Sebastian-ra egy lesajnáló pillantást Josh. Ezt nem kellett volna. Tényleg nem. Sebastian ellépett előlem, és belebökött Josh mellkasába, annyira, hogy ő hátratántorodott, egész a falig.

- Jól figyelj, Bart, mert csak egyszer mondom el! - kezdte fenyegetően. Odaléptem mögé, és óvatosan Sebastian vállára tettem a kezem, azt suttogva neki, hogy hagyja, nem éri meg az egész, hogy még nagyobb bajba kerüljön. Mondanom sem kell, hogy az iskolavezetőség nem nézi túl jó szemmel a hatalmas csillaguk fényének halványulását. - Táncikálj vele, vezesd a koreográfiában, és meresztgesd rá a szemed úgy, ahogy eddig tetted, nem érdekel. De ha még egyszer átvered és megalázod őt, akkor nem csak beszélgetni fogok veled, világos voltam? - szűrte a szavakat a fogai között. Josh arca nem volt riadt, még csak nem is vette magára Sebastian szavait. Közömbösen figyelte, ahogy Sebastian visszasorol mellém, és elsétál velem. 

- Mi volt az töri után? - zökkentett ki Celine a nosztalgiázásomból cipőcsere közben. 

- Mire gondolsz? - játszottam az idiótát. Celine masnira kötötte a bokáján a spicc cipő selyemszalagját. 

- Mindenkinek szemet szúrt a kapcsolatod Sebastian-nal. - közölte. - És sok embert zavar.

- Nincs köztünk semmi. Csak barátok vagyunk. - mondtam, mintha ezt én magam is elhinném. Konkrét okom ugyan nem volt azt gondolni, hogy Sebastian többet érez irántam, hiszen a Kelly-incidens óta egy fikarcnyi jelet sem adott arra vonatkozóan, hogy tetszenék neki, én azért szerettem elmerengeni a gyönyörű kék szemeit és az izmos felsőtestét magam elé képzelve. De ez nem jelenti azt, hogy lenne köztünk bármi is. 

- Persze, tudom. - legyintett Celine. Üvöltött róla, hogy nem hisz nekem, és meg van győződve a dolog ellenkezőjéről. - De azért - feltápászkodott, és a nyitott polcrendszer egyik fakkjába helyezte az utcai cipőjét. - vigyázz. Sokan vannak itt, akiknek a szemében tüske vagy. 

- Például? - ráncoltam a homlokomat. Én is felálltam, és a Celine melletti rekeszbe raktam a táskámat. Megigazítottam a fekete cicanadrágomat, és a piros spagettipántos felsőmet. 

- Ez itt a Sportakadémia, szivi. - mosolyodott el "ó,de kis naiv" stílusban Celine. - Bombázó csajokkal vagy körülvéve, akik nem keresnek maguknak párt más kasztokból. Ők innen fognak válogatni, a legjobb parti pedig határozottan Sebastian Reynolds. Nem örülnek neki, hogy lecsaptad a kezükről.

- Jesszus, Celine, ez a XXI. századi Európa, nem India! Itt nincsenek kasztok, meg előre elrendezett érdekházasságok! - csaptam a homlokomra.

- Én szóltam. - vont vállat Celine, ártatlan mosollyal, és már csatlakozott is a másik sarokban ácsorgó Nina-hoz és Sophie-hoz, engem meg egyedül hagyott a kétségeimmel és a félelmeimmel.

Magányosan ültem az udvaron. A legtöbb edzés még nem kezdődött el, vagy már véget ért. A hely halott volt, csak a száraz falevelek hangja hallatszott körülöttem. Egy fél órája jöttem ki a próbateremből, de valamiért képtelen voltam megmaradni a szobánkban. Celine a különórájára ment Nina-val és Sophie-val, amit az Évnyitón nyertek el, Maggie-nek még tartott a rendes edzése, Sebastian-ról pedig órák óta nem hallottam. Amikor azonban közeledett felém valaki, teljesen biztosan voltam benne, hogy ő az. Még el is mosolyodtam, úgy vártam rá a padon. 

- Kat Rómába kapott szerződést. - huppant le mellém... Josh. Reflexszerűen kaptam a táskám után, és már tovább is álltam volna, ő azonban megragadta a csuklómat, és erővel ültetett vissza a padra. - Hallgass végig, Milli, mert biztos, hogy nem tudsz mindent. - kétlem, hogy tudna olyasmit mondani, amitől majd megjön a kedvem a barátkozáshoz, de azért ott maradtam. - Volt már egy kész szerződése a Royal Balett-hez, de ő nem tudott erről. Miss Schwartz azt akarta, hogy minden áron ő jusson be, egyelőre nem tudni, miért. Azért hagyta, hogy nélküled lépjek fel, mert Kat nagy hátrányba került Celine-ék csapata miatt. Ha egyedül táncolt volna aznap, elveszíti a szerződést. Miss Schwartz felajánlotta, hogy nem kínoz téged, ha segítek Kat-nek. Egyikünk sem gondolta, hogy eljössz, a felfüggesztés után. Hidd el, nem akartam, hogy így tudd meg. Sőt, valójában azt akartam, hogy sehogy ne tudd meg. - miattam tette. Azért lépett fel Kat-tel, mert engem akart megkímélni Miss Schwartz-tól. Álljunk csak meg. Mit is mondtam a naivitásról? 

- Celine szerint te is kaptál szerződést. - fontam össze magam előtt a karjaimat. 

- Én Londonba. Kat-re lecsapott a római társulat, akinek a képviselője direkt az Évnyitóra utazott ide, mindenki tudta nélkül. A Royal Balett elengedte, értem cserébe. Így Kat szerződését egyszerűen átírták az én nevemre. Egy aláírás, és év végétől a Royal Balett táncosa vagyok. - magyarázta Josh. 

- Miért kéne hinnem neked? - ez az, Milli, vedd csak fel a Jéghercegnő szerepét. 

- Nem kell. - rázta a fejét Josh. - Most, hogy elmondtam neked az igazat, én nyugodt leszek. Te majd szépen eldöntöd, hogy elhiszed-e, vagy sem. Tudod, hol találsz. - állt fel, és elsétált. Utálom ezt az elsétálósdit. Mindenkit fogja magát, és magamra hagy, a legnagyobb belső viharom kellős közepén.