Lejjebb húztam egy kicsit a fekete szoknyámat, és begomboltam a fehér ingem legfelső gombját. Celine már vagy öt perce lelépett, és kicsit féltem, hogy talán elkések, de mivel érdemi szerepet nem töltök be ezen az ünnepségen, lényegében mindegy, mikor esek be.

Már tényleg az utolsó simításoknál tartottam, amikor üzenet érkezését jelezte a telefonom. 

Benett: Csak szerintem borzasztó szürke a díszterem a leggyönyörűbb lány nélkül?

Gyorsan visszaírtam neki, és végre felkerült a legtermészetesebb sminkem is: egy valódi, hamisítatlan mosoly. 

Én: Át fog ázni a telefonod a sok nyáltól.

Benett: Én is szeretlek. 

Belebújtam a magas sarkú cipőmbe, és szinte rohantam a "D" szárny felé, a díszteremhez. A folyosók dugig voltak családtagokkal, sopánkodó szülőkkel, bohóckodó testvérekkel, és lesajnáló unokatestvérekkel. A nyakamat nyújtogatva kutattam a saját hozzátartozóimat, reméltem, hogy nem tévedtek el az épületben, mivel Rosie és Claire járt már itt. Igaz, akkor csak két ember tartózkodott itt, nem pedig kétmillió, de mindegy. 

Lerohantam a lépcsőn, közben kábé tíz általános iskolást kerültem ki, akik a lépcsőfordulót választották focipályának. A földszintre érve csak még telítettebb lett a hely, szinte magasugrásokkal lehetett csak helyet változtatni. Nagy nehezen megtettem a kétperces utat hat perc alatt, és elérkeztem a díszterem bejáratához. Fényképezőgépek kattogtak, vakuk villantak, beszélgetések hallatszottak minden sarokból. Isteni szerencse, de komolyan, hogy kiszúrtam Rosie fehér koktélruháját. Oké, amikor azt mondtam nekik, hogy legyenek csinosak, nem pont erre gondoltam. Átverekedtem magam a tömegen, és a széksorok utolsójában elhelyezkedő tesóimhoz érve lerogytam melléjük. Claire felsikoltott, de ez nem volt zavaró, mert a környezetünkben mindenki ezt csinálta. Sikongatott, zokogott, kiabált. A húgom ültő helyemben ölelt át, és még Rosie is átnyúlt a testvérünkön, hogy megszoríthassa a kezemet.

- Irtóra hiányoztál ám! - hajtotta a fejét a vállamra Claire. - Amikor újévkor azt mondtad, hamarosan találkozunk, nem hittem, hogy májusra gondolsz! 

- Sajnálom. - simogattam meg a húgom fejét. - Anyáék? - fordultam körbe.

- Benett megmutatja nekik, merre van a mosdó. Szerintem ebben az évszázadban nem jönnek vissza. - csóválta a fejét Rosie. 

- Alig várom már a jövő hetet! - lelkesedett Claire. - Csomó koncertre megyünk majd, meg a tengerpartra! - tapsikolt a húgom. Ha tavaly ilyenkor megkérdezte volna tőlem valaki, hogy mit gondolok Claire-ről, biztosan azt mondom, hogy sokkal érettebb, mint egy átlagos tizennégy éves, most azonban, ahogy csillogó szemekkel örült annak, hogy az egész családunk együtt lesz, határozottan úgy viselkedik, ahogy az a korához illik. 

- És nyár végén még Spanyolországba is megyünk! - tette hozzá Rosie. - Biztosan felszedek valami spanyol szexistent. - igazította meg a ruháját a nővérem.

- De hát nem is beszélsz spanyolul. - meredt Rosie-re értetlenül Claire.

- Ősszel kezdődik a fősuli. Szerinted mi a fő feladatom ezen a nyáron? - amikor Claire kérdőn pislogott Rosie-ra, ő folytatta. - Természetesen a tombolás! Kiadok magamból minden feszültséget, amit a gimis évek alatt felszedtem.

- Ez jó ötlet. - bólogattam hevesen.

- Nana! - emelte fel a mutatóujját Claire. - Az, aki egy egész hónapot utazgat majd a pasijával, nyugodtan fogja be a száját! - elvigyorodtam. 

Nos, igen. Öt hónap telt el azóta, hogy Benett és én visszautaztunk Londonba. Együtt karácsonyoztunk a szüleimmel, és a szilvesztert is otthon töltöttük. Apa végül megkedvelte a barátomat, mert kiderült, hogy titkon hatalmas vízilabda-fan. Ennek csak én örültem, mivel Benett-et szörnyűbbnél szörnyűbb kérdésekkel fárasztotta a sportággal kapcsolatban. Anya az egyik délután során félrehívott, és megpróbált "felvilágosítani". Irtó ciki volt az egész, erre az egyre nem készültem fel, amikor hazavittem Benett-et. Elmagyaráztam anyunak, hogy Benett kellően tapasztalt, megbízom benne, és higgye el, hogy én is tudok vigyázni magamra. Aztán azt is hozzátette, hogy tudja, Rosie hazudott az érdekünkben, ezért fel is függesztette a nővérem szobafogságát, így együtt köszönthette a szilvesztert Robbie-val, a barátjával. 

Rosie magánélete azonban közel sem alakult ilyen fényesen. Újév első napján összebalhézott Robbie-val, és hiába faggattuk őt Claire-rel a részletekről, csak annyit mondott, hogy a döntése végleges, és soha többé nem akarja látni azt a "szemétládát". Másnap, amikor Claire-rel és Benett-tel bementünk a belvárosba sétálni, megláttuk a srácot valami idegen csajjal. Claire ismerte őt fel, elvégre én nem is találkoztam a taggal, de a húgom teljesen biztos volt benne, hogy Robbie-t látta. Úgy döntöttünk, nem avatjuk be ebbe Rosie-t, de aznap este kitört belőle minden egy romantikus film nézése közben. Elmondta, hogy rájött arra, hogy csalja a barátja, és ezzel nem képes együtt élni. Abszolút megértettem őt, és hálát adtam, amiért én olyan pasit fogtam ki, mint Benett Carson.

A februári gálaműsor fantasztikusan sikerült. Rómeó és Júlia nagy sikert aratott, és Hamupipőke is vastapsot kapott. Anyáék megoldották, hogy felutazzanak arra a napra Londonba, és megnézzenek minket. Amikor a folyosón anya könnybe lábadt szemekkel közeledett felém, már tudtam, hogy nem csak belülről volt csodálatos érzés táncolni. A legjobb mégis az volt, hogy Josh anyukája, Claire Boston is ellátogatott az akadémiára, egyrészt, hogy megnézze a fiát, másrészt, hogy találkozzon vele. A húgom nevetgélve mutatkozott be neki, az azonos név miatt, na meg azért is, mert Claire zavarban van a híres emberek előtt, és én bizony beavattam Claire Boston művészetébe. Életem legcsodálatosabb élménye volt, amikor maga Claire Boston, a példaképem, akiért kiskorom óta rajongok, azt mondta, hogy irigylésre méltóan táncolok. Ez egy teljes narkózissal felért, de komolyan. A színpadon sem éreztem ennyire kiszolgáltatva magam, mint ott, akkor, abban a másodpercben. Csak álltam ott minden idők leglegendásabb táncosával szemben, és alig hittem el, amit mond. Azt azért sajnáltam, hogy valaki nem rögzítette, hogy aztán megmutathassam miss Schwartz-nak.

Apropó, miss Schwartz.

Betartotta a szavát, a milánói társulat azonban azt a feltételt szabta, hogy Kat a szezon végéig, tehát október közepéig marad, Celine csak azután veheti át a helyét. Sebastian egyetemi továbbtanulását gond nélkül elintézte, de erről a fiú csak az érettségije után értesült. Azóta egyetlen szót sem váltottam vele, mióta megmondtam neki a magamét. Természetesen összefutottunk párszor, olyankor próbálta felvenni velem a szemkontaktust, de mindig elkaptam a fejem. Nem azért, mert nem bízom a saját érzéseimben Benett-tel kapcsolatban, hanem mert egyszerűen semmi kedvem olyasvalakire pazarolni az időmet, aki már így is eleget kapott belőlem, és mégsem tudta kihasználni. 

Az egész osztályunk tűkön ülve várta a nyár elérkezését. 

Április utolsó hetében a pokolra kívántuk az összes tanárt. Ez a hét ugyanis a vizsgaidőszak volt, ami a tantárgyi és táncos vizsgákat egyaránt magába foglalta. Volt, hogy hajlani háromig görnyedtünk a fizika vagy matekkönyv fölé, hogy hosszú órákat gyakoroltuk a vizsgadarabunkat a próbateremben, és még a bugyinkból is izzadság folyt, de határozottan megérte. Nem csak átment mindenki, de miss Schwartz szerint évek óta nem volt ilyen magas átlaga a tánc szak egyetlen évfolyamának sem. Ez büszkeséggel töltött el minket, és arra sarkallt, hogy jövőre, az utolsó évben, még jobbak legyünk.

És persze nyakunkon volt a nyár, amit tökéletes precizitással terveztünk meg.

Az első hetet otthon töltöm a tesóimmal és a szüleimmel. Kirándulgatunk, vásárolunk, és persze élvezzük a szabadságot. Június közepén aztán visszautazok Londonba, ahol Benett vár majd rám. Mivel a vízilabdaszezon nyáron van, az egész szünidő alatt utazgatnia kell, így nem tudnánk együtt lenni. Ennek kiküszöbölése végett támadt egy olyan korszakalkotó ötlete a barátomnak, hogy tartsak vele a meccsek helyszíneire. Azt hittem, apa csípőből elutasítja majd ezt a felvetést, helyette azonban annyit mondott, hogy megbeszélik anyával, és majd eldöntik. Pár nappal később hívott, és boldogan ecsetelte, hogy természetesen elmehetek Benett-tel, feltéve, ha rengeteg képet készítek. Leesett állal avattam be Benett-et a szülői döntésbe, mire ő majd' kiugrott a bőréből, és máris lefoglalta a külön szállodai szobákat. Egy meccsük Kanadában is lesz, így találkozhatok az ő szüleivel is. Ettől azért tartok egy kicsit, de ha csak feleolyan kedvesek, mint ő, akkor nem lesz gond. Az augusztust pedig a barátaimnak szentelem majd. Josh, Celine és Maggie is ellátogat majd hozzánk, erre az időszakra Claire már kész úti könyvet állított össze. A nyár végére még azért becsúsztattunk egy egyhetes családi nyaralást is Barcelonába. Anya Olaszországot is javasolta, ekkor azonban Kat még ott lesz, vele pedig nem szívesen tartózkodok, még csak egy épületben sem, nemhogy egy országban.

Szóval, nem unalmas három hónap vár rám. Rosie szerint muszáj kiélveznem, és kifújnom a gőzt az érettségi előtt. Teljesen igaza van, és ő tapasztalatból beszél, úgyhogy kénytelen vagyok hinni neki. 

Kicsit igazságtalannak érzem ezt. Mármint, én csak két évet kapok ebből a csodából, Londonból, a balettból, ezekből a fantasztikus emberekből, a csodálatos lehetőségekből. Celine, Maggie és a többiek négy évet tölthetnek itt, én pedig mindössze kettőt. De tudom, hogy ez a kettő emlékezetesebb lesz akár tíznél is.

- Kérjük, köszöntsék pódiumunkon Mr. Benett Carson-t, a vízilabda-válogatott kulcsjátékosát! - az igazgató mély hangjára figyeltem fel. A dísztermen csend uralkodott, amikor Benett fellépett a nyikorgó színpadra. Öltönyt viselt, tekintete rögvest az enyémbe fonódott. Kirakta a papírjait az állványra, és összerendezgette őket. 

- Tisztelt Megjelentek! - kezdte. Egyáltalán nem remegett a hangja, holott utál nagyközönség előtt beszélni. - Köszöntöm Önöket a Nemzeti Sportakadémia tanévzáró ünnepélyén. Tudják - jellegzetes mozdulattal megigazította a nyakkendőjét. - nagy megtiszteltetés ez nekem, hiszen néhány évvel ezelőtt még én ültem azokban a sorokban. - mutatott a nézőtér székei felé. - Akkor nem gondoltam, hogy valaha ezen az oldalon is megjelenhetek. - tárta szét a karjait, a színpadra utalva. - A Nemzeti Sportakadémia legendás az Egyesült Királyságban, évtizedek óta a legszínvonalasabb sportképzést nyújtja az ígéretes fiataloknak. - olvasta fel a papírjából. - Felírtam ide egy rakat számot - bökött a jegyzeteire-  de ha nem haragszanak, inkább nem untatom magukat ezzel. - a közönség felnevetett. Szinte éreztem, ahogy Benett megszabadul a feszültségétől. - A lényeg, hogy az akadémia továbbra is megállja a helyét, és sikeresen készít fel sportolókat mind az országos, mind a nemzetközi versenyekre, beleértve az olimpiát is. Ezek a gyerekek pedig abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy lehetőségük nyílik öregbíteni az akadémia hírnevét. Minden megmozdulás, minden pozitív kicsengésű alkalom, amiben a Nemzeti Sportakadémia tanulói részt vesznek, népszerűsíti az iskolát. - szúrós pillantást lövellt az első sorok egyikében helyet foglaló miss Schwartz felé, egyértelműen az év eleji felfüggesztésemre utalva, amit a megjelent cikk miatt szabott ki rám. - Mivel sokan áhítoznak erre a helyre - biccentett a pódium felé  - inkább átadom. Nekik is lesz mit mondaniuk. - elmosolyodott. - Köszönöm a figyelmet! - és már le is vonult a színpadról, óriási tapsviharral övezve. 

Claire, Rosie, anya és apa elmentek a kocsihoz, mert az akadémiától csak viszonylag messzire találtak parkolóhelyet, én pedig visszaszaladtam a szobámba a táskámért. A folyosón már csak kevés ember lézengett, néhányan az elnyert díjaknak örültek, de volt olyan, aki unottan tartott a kijárat felé. Ahogy rákanyarodtam a folyosórészünkre, kiszúrtam egy férfialakot a szobaajtónkkal szemben. Tudtam, hogy nem Benett az, mert ő odalent vár, és nem is Josh, mert ő Celine-nel és Maggie-vel jött fel az évzáró után a szobánkba.  A görcs beleállt a gyomromba. 

Amikor odaértem, lehunytam a szemem, de tudtam, ezúttal nem hagyhatom figyelmen kívül. Most túlságosan kevesen vagyunk itt. 

- Szia. - Sebastian ellökte magát a faltól, és a zsebébe mélyesztette a kezeit. Sötétkék öltönynadrág és fehér ing volt rajta, se nyakkendőt, se zakót nem viselt.

- Szia. - préseltem ki magamból a szavakat.

- Csak meg akartam köszönni. - mondta hirtelen. Felnéztem rá; nem egészen voltam biztos benne, hogy mire gondol. - Azt, hogy elintézted a helyemet az egyetemen. - összeráncolt homlokkal fürkésztem a tekintetét. Arra számítottam, hogy ha tudomást szerez a kis magánakciómról, dühös lesz, és elhord mindennek, amiért beleavatkoztam az életébe. Meg persze azért is, merthogy ő önerőből is képes lett volna bejutni. 

- Nem erre a reakcióra számítottam. - vallottam be, kínosan elmosolyodva.

- Azt vártad, hogy a nyakadba ugrok? - vonta fel a szemöldökét. - Mert még megoldható. - tette hozzá gyorsan. Kiéreztem a hangjából áradó humort, ezért én is kezdtem megkönnyebbülni.

- Tudom, hogy képes lettél volna rá egyedül is, de nem akartam, hogy a pillanatnyi lelkiállapotod megbélyegezze a későbbi életedet is. - tördeltem az ujjaimat. Sebastian őszinte mosolyra húzta a száját.

- Tudod, mit jelent ez, Larson? - kérdezte vidáman. A fejemet ráztam. - Hogy még mindig fontos vagyok neked. - kijelentése magabiztos volt.

- Meglehet. - markoltam meg a kilincset. - De ennek többé nincs jelentősége. 

- Akárki akármit mond, a szívem mélyén mindig is vívó leszek. - mondta halkan. - És tudod, mit tesz egy vívó, még a legkilátástalanabb helyzetben is? - közelebb lépett hozzám, annyira, hogy megérezhessem a parfümje illatát, és lehelete csiklandozza az arcomat. - Küzd. Mindig is küzdeni fogok érted, Milli. Kellemes nyarat!- közölte, majd gyengéd puszit nyomott az arcomra, kikerült, és elsétált. Igyekeztem lelassítani a bolond szívverésemet, és nem levegőért kapkodva beállítani a szobánkba. Percekre volt szükségem ehhez, a kilincset markolva lassítottam le a légzésemet. Amikor benyitottam, Josh-t, Celine-t, és Maggie-t találtam odabent. 

- Egy paraszt vagy. - felemelő volt erre a kijelentésre érkezni. Természetesen a kedvességgel Celine ajándékozta meg Josh-t.

- Te meg hisztis picsa. - tárta szét a karjait a partnerem. Celine becipzárazta a sporttáskáját, és a vállára vette. A gurulós bőröndjét maga után húzva lépett oda az én ágyamon elterülő Maggie-hez, és elbúcsúzott tőle is. Josh-ra mindössze egy grimaszt pazarolt, aztán át is tért rám. 

- Akkor még megbeszéljük, hogy pontosan mikor megyünk. - ölelt magához. - Vigyázzatok magatokra! - rázogatta meg előttem a mutatóujját. - És ne merészeljetek apró táncporontyokat csinálni, hallod? - elnevettem magam, és még egyszer átöleltem őt. Celine intett egy utolsót Josh-nak és Maggie-nek is, majd kisétált az ajtón. 

- Még nem tudja, hogy októbertől Olaszországban lesz, ugye? - állt fel Maggie. Odamentem az asztalomhoz, amin a kisebbik táskámat hagytam. Becipzáraztam, és a vállamra kaptam.

- A társulat csak akkor küld neki értesítőt, amikor megkezdődik Kat felmondási ideje. - magyaráztam. - Én meg nem lövöm le neki a poént. - rántottam meg a vállamat. Josh elém lépett, és magához ölelt.

- Hiányozni fogsz, meg minden, de a hisztis picsának igaza van. - motyogta a hátam mögé, majd, amikor eltávolodtunk egymástól, folytatta. - Ne csináljatok bébiporontyokat. - grimaszba torzult az arcom, és örültem Maggie megmentésének, aki odébb taszította Josh-t.

- Minden nap írj, rendben? - húzott magához. - Szeretlek. 

- Én is szeretlek. - suttogtam a legjobb barátnőmnek. Ellépett tőlem, és miután megragadtam a gurulós bőröndöm fülét, együtt sétáltunk ki a szobánkból. Bezártam az ajtót, és intettem egy utolsót Maggie-nek és Josh-nak, mielőtt én a földszint felé kanyarodtam volna, ők pedig vissza, a saját szobájukba. Letrappoltam a lépcsőn, a recepciós pultnál pedig csak egy unott takarítónőt találtam. Odaadtam neki a kulcsot, és, az ő arckifejezésétől függetlenül, én mosolyogva köszöntem el tőle. Benett azonnal észrevett, és odasietett hozzám. Adott egy gyors csókot, és összekulcsolta az ujjainkat. 

- Gyere, errefelé várnak. - kanyarodott el velem jobbra, amint kiléptünk az épületből. 

- Jó voltál a színpadon. - löktem meg egy kicsit abnormálisan széles vállát. Elröhögte magát, és mikor megálltunk egy piros lámpánál, átvette tőlem a csomagjaimat. 

- Úgy terveztem, hogy a beszédem alatt mindenkiben végigpörög az éve, helyette a középső három bekezdést elfelejtettem elmondani. - elnevettem magam, a lámpa pedig időközben zöldre váltott, így folytattuk utunkat. Minden értelemben.

Halihó! :)

Ez lenne az Epilógus, remélem, nem okoztam csalódást :) A folytatás már teljesen megvan a fejemben, ha minden jól megy, akkor már a hétvégén felkerülne az első fejezet :) 

Puszi <3