Anyu természetesen nem volt otthon, mikor hazaértem a suliból. Szívesen meséltem volna valakinek, mi történt velem, de tulajdonképpen tényleg senkire nem számíthattam, anyámon kívül... Bár az utóbbi hetekben ő sincs annyira magánál, sokszor hoz haza idegen férfiakat is, és ő is gyakran eltűnik egy-egy éjszakára. A mai nap is egy ilyennek ígérkezett. Csináltam magamnak vacsorát, nutellás-pirítós kenyeret, ami tudom, iszonyat egészségtelen, és mások undorítónak tartják, de szerintem ezt a két ételt egymásnak teremtették. Éppen ültem volna le enni, amikor valaki - vagy inkább valakik - szinte betörték az ajtót. Egy idegen férfi lépett be, durván, anyu szájában turkálva. Nem mintha az anyám ellenkezett volna, de basszus, ezt muszáj előttem?! Nemtetszésem jeléül fölálltam, és köhintettem egy jól hallhatót, mire a két ember abbahagyta azt, amit eddig csinált.
-Úristen, Sarah... -ocsúdott föl anya. -Mi a retket csinálsz itt?!
-Ööö... Eszek?! -vontam fel a szemöldököm. Hah, még neki áll feljebb... -Vagyis szeretnék enni -mutattam a tányéromra nyomatékosításképp.
-Akkor menj, egyél a szobádban. Indíts! -szólt eréjesen anyu.
Megadóan indultam fel, tudva, hogy már megint ő győzött, és hiába szeretnék bármit is tenni. Én szeretem az anyámat, még ha ő nem is így érez irántam. Hiába üt, ver, hiába kiabál velem, hiába vág a fejemhez sértő szavakat, a legtöbbször próbálok beletörődni. 14 év alatt már hozzászoktam... Kissé könnyes szemmel ültem le az ágyamra, és eszegettem a nutellás-pirítós kenyeremet. Sajnos elég vékonyak a falak, így túl sokat hallottam abból, amit anyám az idegen férfival művelt. Sóhajtva bedugtam a füllhallgatómat a fülembe, és elkezdtem a kedvenc zenéimet hallgatni. De az idegesítő lenti hangot ez sem vette el...
-A rohadt életbe, hogy még így is hallatszik!!! -ordítottam, és a telefonomat hozzácsaptam az ágyamhoz. -Elegem van ebből! -toporzékoltam, majd haragosan lecsörtettem a lépcsőn.
Szerencsére nem a pulton találtam rá anyáékra, ami pozitívum... Bedörömböltem a szobába, ahonnan a hangok jöttek.
-Anya, egy kicsit tudnátok halkabban?! Kicseszettül fölhallatszik és nem ezt szeretném altatóként hallgatni! -ordítottam idegesen.
-Sarah, az ég szerelmére, tűnj az ajtó elől, vagy esküszöm kint töltöd az éjszakát... -lihegte anyu vészjósló hangon.
Úgy tűnt, nincs magánál. A házban terjengett az alkohol szag. Az a mocsok férfi! Tuti leitatta anyámat! Rettentő ideges lettem, így hirtelen felindulásból kimentem az utcára. És csak menekültem, menekültem, azt akartam, hogy minnél távolabb kerüljek a házamtól, az életemtől. Fogalmam sem volt, hol tartok, és abban a pillanatban nem is érdekelt. Anyám rohadtul leszar, és az apám talán azt sem tudja hogy létezek. Egy senki vagyok... Ugyan miért kéne így élnem?! Voltaképpen nem is kell... Egy nagyobb vágás a karomon, és talán elvérzek. Talán... Bár jobb ötlet lenne, ha kifeküdnék a vonat elé, az úgysem tud megállni, ha észrevesz, akkor sem. Nekem pedig csak néhány másodpercig fájna, aztán vége lenne ennek az egésznek... Senki sem szeret. Ronda vagyok. A szüleim utálnak. Senkim sincsen, soha senkivel nem tudtam megbeszélni, mi bánt. A pszichológus pedig nem segít, hiába mondok el neki bármit is. Senki nem tehet semmit... Forró könnycseppek gördültek le az arcomon, és meg sem akartak állni. Leültem egy padra, összeestem, képtelen lettem volna tovább gyalogolni a semmibe, a félhomályban úszó, rideg utcákon. Rátekintettem a fáslimra, és éppen kezdtem volna kibontani, és elővenni a pengémet, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülem.
-Sarah? -kérdezte bátortalanul egy fiú, aki... Jajj, ne! Kyle...
-Ömm, igen... Én... Én vagyok... -dadogtam, és gyorsan letöröltem a könnyeimet, már amennyire sikerült.
-Szia! -köszöntött boldogan a félisten, majd lehuppant mellém.
Nem is értem, miért foglalkozik velem, miért nem megy tovább?!
-Szia -motyogtam felé sem nézve, reszelős hangon.
-Te sírtál? -fogta meg a vállam Kyle.
A francba... Most aztán magyarázkodhatok.
-Nem... Én csak... -mondtam, próbálva nem ránézni.
Szerencsétlenségemre egy házaspár gyalogolt el az épület előtt, ahol ültünk, és a mozgásérzékelő lámpa felkapcsolódott, ezzel megvilágítva könnyáztatta arcom. Mindketten szinte egyszerre nevettünk fel a helyzet abszurditásán, aztán a nevetésem átváltott bőgésbe.
-Akkor átfogalmazom a kérdésemet... -csóválta a fejét Kyle. -Miért sírsz?
-Tudod... -kezdtem magabiztostalanul. -Ez bonyolult...
-Nekem pedig van időm -vette elő a legszebb mosolyát, amitől komolyan azt hittem leesek a padról. -Szóval mesélj csak! -simította meg óvatosan a vállamat.
-Várj, előbb valamit le kell tisztáznunk! -tettem fel a kezem már-már nevetve. -Ugye nem követtél engem? Mert az elég ijesztőn venné ki magát...
-Hááát, talán egy kicsit... -nevetett Kyle. Úriten, de aranyosan nevet! Nem, nem, ilyenre nem is szabad gondolnom, hiszen az előbb még vonat alá akartam feküdni.
-Oké... Akkor vegyük úgy, hogy nem követtél, és elhiszem, hogy nem vagy szervkereskedő sem! -nevettem.
-Vegyük -kacsintott. -És hidd csak el. A te szerveiddel sosem kereskednék, nyugi, most sem érted jöttem! -mentegetőzött kézfeltartva. -Igazság szerint éppen mást kerestem, valakit, akinek jó szervei vannak...
-Hülyeee -válaszul nevetve, lazán beleboxoltam egyet a vállába.
Ez a srác képes megnevettetni, amire már 14 éve senki sem volt képes... Valamit tud, az biztos. Mondjuk ehhez a személyiséghez hozzájárul az iszonyat helyes képe, ami nagyban hozzátesz az eredményhez. Mit is mondott? Mi a vezetékneve?
-Kyle! Mondd csak, mi is a vezetékneved? -kérdeztem komolyra fordítva a szót.
-Nos... -komolyodott el. -Most nem rólam van szó! El szeretnéd mondani, miért sírtál, vagy menjek, keressek egy alanyt, akinek kiszedhetem a szerveit? -tette fel a kérdést.
Furcsán próbálta terelni a témát... Tény, valakire biztosan emlékeztet a srác, de fogalmam sincs kire... Na mindegy, később visszatérünk erre, de előbb utóbb úgyis megtudom.
-Szóval... -kezdtem bátortalanul. -Biztos vagy benne, hogy akarod hallgatni a silány életem perceit? Mert szerintem egy másik lánnyal, másik szervekkel jobban járnál -tanakodtam.
-De én ezt a lányt szeretném meghallgatni -kacsintott ismét. -De nyugi, a szerveid még mindig nem kellenek.
Szavaiba egyszerűen belevörösödtem, amit szerencsére már nem láthatott, mert a lámpa elaludt.
-Akkor jó -mosolyogtam őszintén. Még mindig nem értem, miért van itt, pont velem... -Tehát... Valójában reggel nem a buszom késett... -kezdtem bele ténylegesen, nagy nehezen a monológomba. -Anya vitt volna, csak megint fölidegesítettem, így egyszerűen otthon hagyott. Futva jöttem iskolába, aztán a portás még félre is navigált... Az a szerencsém, hogy a tanárnő nem írt be igazolatlant.
Kyle figyelmesen, komolyan, és türelmesen hallgatott engem. Nem mertem belenézni a szemébe, mert tuti leolvadtam volna a padról.
-Ez miatt sírtál? -ráncolta a szemöldökét értetlenül. -Várj csak, merre laksz?
-Ez most kérdés, mint szervkereskedő, vagy kérdés, mint osztálytárs? -nevettem fel.
-Nyugi, mint... osztálytárs -nyugtázta.
-Ami azt illeti... Elég messze lakok, de nincs sok kedvem hazamenni, amíg anyám és az a férfi... -itt összeszorítottam a fogam. -Nem érdekes. Inkább maradjunk itt...
Kyle nem firtatta, csak fölvakart a padról, és elindultunk egy számomra idegen irányba, de mostmár meg akartam neki magyarázni mindent, így meséltem tovább.
-Nekem nincs apám -bukott ki belőlem. -Vagyis valahol biztosan van, csak szerintem azt sem tudja, hogy létezek, lelépett, miután anyámmal eltöltöttek kábé egy éjszakát. Én egy véletlen baleset vagyok, senki sem szeret, senkinek sem kellek... Anyuval élek, és csak azért nem adott még nevelőotthonba, mert tudom, hogy valahol a szíve mélyén szeret. Nem nagyon, de ha egy kicsit is, nekem az is jó. Sokszor megüt, mert szerinte engedetlen vagyok. Nem tehetek semmit ez ellen, apámat hiába próbáltam keresni, az én vezetéknevem ugyanaz, mint anyué, és anyu sosem beszélt az apámról. Nem is merem megkérdezni, mert biztosan megverne... -szemem ismét megtelt könnyel, de próbáltam tartani magam, erőteljesen gyalogoltam. -Anyu az utóbbi időben idegen férfiakat hoz haza, vagy ő tölti másutt az éjszakát... Nem arról van szó, nagyon szeretem őt! -mentegettem anyut. -De kissé idegesít ez a szokása... Hát, így kerültem ide. Nem bírtam már hallgatni. Szóval kérlek, ne menjünk haza, inkább töltöm itt az éjszakát, mint otthon... -nevettem föl sírva.
A fiú csendesen hallgatta a szónoklatomat, olykor fejét hitetlenül megrázva, olykor szomorúan együttérezve. És beállt a kínos csend. Már azt hittem megnémult, amikor egyszercsak megtorpant, és egy hirtelen mozdulattal magához húzott, és szorosan átölelt. Istenem, milyen finom illata volt! Imádom a parfümöket, ez a gyengém, ha egy férfinek jó illata van, nem tehetek róla, mindig maga után húzza az orromat. Kyle olyan finoman, mégis szorosan tartott magához, hogy sosem akartam kikászálódni öleléséből. Akkor, ott, éreztem, hogy valaki törődik velem, ő nem hagy sorsomra, ennek tudatában az eddigieknél sokkal jobban kezdtem el bőgni. Teljesen összekönnyeztem a pulcsiját, és bocsánatért esedezve elléptem tőle. Annyira jó volt, hogy valakinek végre elmondhattam! Ez nem olyan, mint a pszihológus, ez teljesen más, erre van szükségem! Kyle kedvel, és ha csak barátilag, az sem érdekel, de valaki kedvel! El sem tudtam hinni, hitetlenül álltam előtte, ő viszont félreértelmezte a helyzetet.
-Bocsánat... Én... -habogta.
-Jajj, nem... Semmi gond, nem az, csak azt hiszem anyámon kívül még sosem ölelt meg senki. Sőt, utoljára ő is csak kiskoromban. Szóval ne aggódj, nincs ellenemre... -nevettem zavartan. Könnyáztatta arcom feltűnően csillogott a gyér lámpafényben.
-Akkor gondolom, az sincs ellenedre, ha még sokszor megismételjük ezt -húzta félmosolyra a száját magabiztosan, mire ismét elvörösödtem. -Sarah... Én köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem. Nagyon sajnálom, hogy így kell élned -csóválta meg a fejét szomorúan. -De anyukádnak akkor sem kéne vernie téged, ez igazságtalan, miért nem szólsz valakinek?
-Mert szeretem őt -válaszoltam egyszerűen. -Mindezek ellenére is... Ha egyedül maradnék, abba mégjobban beleroppannék.
-Értem... Természetesen nálam biztonságban van a titkod, gondolom ez egyértelmű -mosolygott bátorítóan.
-Köszönöm... -ajándékoztam meg egy keserű nevetéssel.
Ezek után megindultunk gyalog, lassan a sötét utcákon. Egyre jobban fáztam, hiszen egy szál pólóban rohantam el otthonról, és már fél nyolc körül járhatott az idő is. Borzongásomnak utat adtam, amit Kyle észrevett...
-Fázol? -kérdezte bizonytalanul, mire én erélyesen megráztam a fejem. -Nem hiszek neked -nevetett. -Tessék, vedd fel! -levette a szürke pulcsiját, és odanyújtotta nekem.
-Nem... Te így fázni fogsz -utasítottam el.
Valójában imádtam a pulcsikat is, szerintem a világ legkedvesebb gesztusa, ha egy srác odaadja a lánynak a finom, illatozó pulcsiját. Aha... Pulcsifétisem van...
-Dehogy fázok, neked nagyobb szükséged van rá, vedd már föl -nevetett.
Néhány máspdpercnyi gondolkodás után megadóan kinyújtottam kezem, és elvettem. Lassan belebújtam Kyle pulcsijába, és sajnos túlságosan jól láthatóan beszippantottam illatát. A fiú erre halványan elmosolyodott, én elvörösödtem, tehát a szokásos... Jajj, hogy lehet ennyire beégni?!
Gyalogoltunk tovább ismeretlen utcákon, és már nem is akartam a vonat alá feküdni... Ez a fiú megváltoztat. Meg tud nevettetni. Boldogságot érzek a közelében, amit azt gondoltam, már sosem fogok, erre mégis! Nagyon hálás voltam neki, hogy mindezt egyedül, egy nap ismertség után képes összehozni. Egyszerűen akaratomon kívül elvarázsolt...
-Nem mintha nem akarnám veled tölteni a maradék időmet... De biztosan nem kell hazamenned? Lassan kilenc óra, és holnap suli... Én ráérek, ha te is, de nehogy anyukád aggódjon -nézett a szemembe Kyle, amitől térdeim megremegtek.
-Anyám azt mondta, ha továbbra is zavarom kitesz az udvarra éjszakázni, szóval szerintem még örülne is neki, ha mondjuk egy szervkereskedő elrabolna -nevettem, kihangsúlyozva a ,,szervkereskedő" szót, ezzel Kyle-ra utalva.
-De a szervkereskedő azt mondta, nem rabol el téged, így nem is fog -mondta komolyan, de láttam, hogy a szája széle mosolyra húzódik.
-Hát legyen. Akkor a szervkereskedő hazakísér engem? Nehogy egy másik raboljon el -kuncogtam.
-Természetesen! -bólogatott Kyle.
Sétáltunk tovább a már koromsötét utcákon, mígnem elérkeztünk a házunkhoz. Láttam a fiún, hogy kissé zavarban van, nem tudta mit mondjon.
-Hát... -kezdte, majd beletúrt az iszonyat szexi hajába. -Akkor szia Sarah! Jó volt veled sétálni -vigyorgott.
-Köszönöm, Kyle -vágtam bele gyorsan mondandómba, mire ő kérdőn nézett rám, magyarázatra várva. -Köszönöm, hogy évek óta te vagy az első, aki igazán meg tudott nevettetni, és köszönöm, hogy meghallgattál, nem futottál el a hallottak miatt... Nagyon sokat jelent nekem -néztem a cipőm orrát.
-Ez természetes -rázta meg a fejét.
-Akkor... -kezdtem. -Én megyek, mert anya ki fog nyírni. Szia Kyle. Jó éjszakát! -küldtem felé egy búcsúmosolyt.
-Persze, menj csak! Jó éjt, Sarah! Holnap találkozunk -kacsintott rám, amitől térdeim ismét fel akarták adni a szolgálatot, és végül Kyle elhátrált, én pedig bambán, a fejemen tejbetökvigyorral néztem utána másodperceken keresztül lefagyva.
Lassan bementem a házba, remélve, hogy anyu nincs itthon, de legalábbis elküldte azt a pasit.
-Hova, hova, Sarah?! -hallottam meg a hangot, amire most igazán nem volt szükségem.
-Sétáltam egyet anyu, és ha megengeded, most fölmennék a szobámba, fára... -mondatomat nem tudtam befejezni, mert anya lehúzott nekem egy pofont, amitől a földre terültem.
Éreztem, hogy orromból vörös vér buggyan ki, amit gyorsan letöröltem, és próbáltam feltápászkodni.
-Hol voltál? -kérdezte anyu újra, ijesztően nyugodt hangon.
Végre sikerült fölállnom, és mélyen a szemébe néztem.
-Sétáltam egyet... -válaszoltam halkan, miközben tudtam, hogy ennek még koránt sincs vége.
Összeszorítottam a fogam, mert tudtam mi következik. Megérzésem be is igazolódott, anyu ismét megpofozott, ezúttal álltam az ütést, próbáltam talpon maradni.
-HÁNYSZOR MEGMONDTAM, HOGY AZ ENGEDÉLYEM NÉLKÜL NEM MÉSZ SEHOVA?! -szeme szikrákat hányt, úgy ordítozott velem.
-Anyu komolyan nem értelek -kezdtem bátran, bár hangom remegett, mint a kocsonya, de rendületlenül folytattam. -Egyszer azt mondod, hogy felőled akár meg is halhatok, nem érdekel téged, hogy hol vagyok, máskor pedig leordítasz, hogy elmegyek kiszellőztetni a fejem. Most akkor mi is van?!
Hangom remegett, anyu pedig csak nézett, mintha szellemet látott volna. Felkészültem a legrosszabbra, szobafogság, pofonok tömkelege, de a nagy vihar elvonult valami okból kifolyólag... Anya üveges tekintettel nézett maga elé, aztán hirtelen megfogta a csuklómat, fölemelte, mire felszisszentem.
-Honnan szedted ezt a pulcsit? -kérdezte méregetve a pulcsimat, vagyis Kyle pulcsiját.
A franc! Nem adtam neki vissza! És most anya meglátta... Úristen, mit mondjak neki?!
-Szóval? Honnan van? -kérte számon ismét, várva a válaszomat.
-Összefutottam az egyik osztálytársammal, én fáztam, ő pedig odaadta a pulcsiját. Ennyi történt... -válaszoltam halkan, és éreztetni próbáltam, hogy engem nem tud megtörni.
-Hogy hívják? -vigyorgott anyu kajánul, vagyis inkább vicsorgott. Azt hiszem ezt soha többé nem akarom látni, nagyon ijesztő...
Nem tudtam, mi lenne a helyes válasz, így a lehető leghalkabban szóltam.
-Kyle...
-Vezetékneve? -méregetett anyu, mire felhúztam a szemöldököm.
-Ezt már végképp nem értem. Miért kérsz számon?! -csattantam fel.
-Mert megtehetem -válaszolta egyszerűen, vészjóslóan mosolyogva. -Mi a vezetékneve?
-Nem tudom a vezetéknevét, anyu! És ha megengeded, most fölmennék, fáradt vagyok -rántottam ki csuklómat a szorításából.
Szerencsére elengedett, így kihasználva az alkalmat, gyorsan felfutottam, és aznap már le sem mentem többet.
Ez az érzelmekkel teli nap után, fogalmam sem volt, akarom e a pengét, vagy egyáltalán nem... Mi van, ha Kyle együtt jár valami bombázóval?! Akkor minek kellek neki?! Játékszernek? Neeem, Kyle nem ilyen... Vagy csak nem ismerem?! Egyáltalán miért gondolkodok rajta?!
Elhatároztam, hogy holnap visszaadom neki a pulcsiját, és amíg nem derülnek ki mélyebb infók róla, addig nem akarok vele tartani szorosabb kapcsolatot. Se barátit, se mást... Nem mintha mást akarnék, csak... Na, értitek. Nem tetszik, és nem is fog, ennyi a lényeg.
Kissé lehorgasztott fejjel feküdtem be az ágyamba, és úgy ahogy voltam, ruhában elaludtam, Kyle pulcsiját magamhoz szorongatva, közben pedig beszippantva mennyei illatát...

2018. november 20.