Az ősz ellenére remek időnek örvendhettünk. Mindenütt a jó időjárást kihasználó boldog párok, családok sétáltak. Keserű mosollyal néztem a szerelmes emberek után, akik egy-egy vicces emlékükön nevettek, vagy épp pont újakat teremtettek. Vajon én eljutok erre a szintre valaha bárkivel? Most nem feltétlen Kyle-ra gondolok, úgy érzem, vele nincs közös jövőm... De fog-e valaki egyszer úgy nézni rám, mintha a világot jelenteném neki?
Szerintem gimiben már biztosan nem lesz ilyen, ismerem az osztályomat, évfolyamtársaimat, és mindenkinek megvan a saját baráti köre, a legtöbben együtt is járnak valakivel. Egyetemen? Ott nem lesz időm ilyenekkel foglalkozni. Erősen megcsapott a felismerés, a tudat, hogy talán sosem lesz értelmes kapcsolatom. Nem tartom magamat szépnek, sőt... A jelenlegi népszerűségem is eléggé alacsony, általános iskolában sem tartoztam a tipikus menők csapatába, de megvoltak az igaz barátaim. Most még azok sincsenek...
Sosem értettem azokat a lányokat, akik úgy szereznek pasit, hogy kirívó ruhákat hordanak, neadjisten nyomulnak is a szépfiúkra. Én nem vagyok ilyen... Képtelen vagyok így öltözködni, képtelen vagyok tenni-venni magamat fiúk előtt, képtelen vagyok ellazulni, képtelen vagyok eleve megnyílni... Nem tudok nyugodtan odamenni az iskola menő fiújához, és beszélgetni vele, vagy flörtölni, ez nekem tisztára lehetetlen. Talán éppen ezért nincsen pasim... Ennyire rosszul csinálok valamit? Nekem is ilyen tömeglánynak kéne lennem, hogy elérjek valamit kapcsolatok terén?! Mert úgy látom, a mai pasiknak csak a jó alak, és a szépség a lényeg, viszont azokat, akik igazán különlegesek, észre sem veszik. Jó, tudom, a lányoknál ugyanígy feltételezik, hogy csak a pénz érdekli őket, de ez rám biztosan nem igaz. Én úgy gondolom, ha már együtt élek valakivel, akkor nekem is legyen egy tisztességes, jól fizető állásom, ne csak a férfi dolgozzon éjjel-nappal. Ha egyszer lesz egy férjem, biztosan nem fogom hagyni, hogy egyedül ő törje magát a családunk érdekében. Ó, igen, szeretnék gyerekeket, méghozzá kettőt, egy fiút, illetve egy lányt! Imádom a kisbabákat, mindigis akartam volna egy hugicát, vagy egy öcsikét, csak ugye ez anya családi állapota miatt lehetetlennek minősült, meg amúgysem akart volna még egy gondot a nyakába. Én pedig legyőztem a késztetést, és nem hoztam föl anyának a témát, mert tudtam, hogy ha meg is születne a gyerek, apa nélkül nőne föl, ráadásul borzalmas körülmények között. Elég nekem egyedül elviselni anya viselkedését. Vagyis mostmár sajnos csak múlt időben beszélhetek róla...
Pokolian hiányzik... Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire fog fájni a hiánya. Szülők nélkül felnőni? A világ legszarabb érzése, a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám. Tulajdonképpen az apámat, és az anyámat is gyászolom, mindkettejüket elvesztettem, vagy eleve soha nem kaptam meg. Ez pont olyan, mint a félig üres, félig tele pohár. Rajtunk múlik, milyen szemszögből nézzük. Az anyával kapcsolatos gyászom más, hiszen mégis ő nevelt föl. Örökké kísérteni fog, hogy nem tudtam megmenteni a saját anyám életét. Ha ránézek a házamra, már akkor rámtörnek a folytogató emlékek, egyszerűen sírhatnékom támad. Azt hiszem, most vagyok a leggyengébb pillanatomban, amikor a legerősebb a gyászom. Minden tárgy, minden illat, zene, idézet, hely, ami rá emlékeztet, kinyír belülről. Borzalmas ez az érzés, amikor az élő hús-vér szerettedből hirtelen egy elrohadni készülő zsírtömeg lesz... Csak most kapott el az érzés igazán, hogy az életem során többé nem találkozhatok vele. Hiába ordítok, hiába kiáltozom a nevét, hiába sírok át éjszakákat, őt már semmi nem hozza vissza. Tehetetlenül ülhetek, és várhatok életem végéig, de akkor sem fog eljönni hozzám. Leírhatatlan ez az érzés, csak az tudja elképzelni, aki már átélte valaha, mert ez egy pokoli fájdalom... Mintha be lennél zárva egy vízzel teli akváriumba, amiben valójában nem fulladsz meg, ordítasz, segítségért kiáltozol, és ennek ellenére is küzdesz a levegőért, hiszen könnyebbség lenne lélegezni, ám nem éred el az éltető oxigént, pedig csupán egy karnyújtásnyira van tőled, és te csak fuldokolsz életed végéig... Kezedben van a döntés, önként megfulladsz, vagy küzdesz tovább a levegőért.
Konkrétan érzem, ahogy rohad a lelkem, facsarja a szívemet a bűntudat, a kesergés, a tudat, hogy soha a büdös életbe többé nem beszélhetek az anyukámmal, és a kínzó magány... Mert magányos vagyok, iszonyatosan magányos, ráadásul önbizalomhiányos is.
Az utóbbi időben eldurvult az önbizalomhiányom, mivel konkrétan ezer kilométerrel van a béka segge alatt... Ronda vagyok, borzalmas az alakom, anya jól mondta anno, egy kész kudarc vagyok. Senki nem tud belém lelket önteni. Úgy érzem, az anyám lenne az egyetlen, akinek hajlandó lennék hinni, ha mondaná, de ő sosem mondta, és már nem is fogja...
Kyle aranyos, ám hiába hiteget, hogy szép vagyok, sajnos nem tudok hinni neki. Fogalmam sincs, miért van ez, de nem tudok változtatni, ennyi... Ha valaki megdicsér, csak jön a kis belső hangom, és szajkózza, hogy:
,,Ronda vagy"
,,Nehogy elhidd, egyáltalán nem vagy szép"
,,Felesleges vagy"
,,Mindenki jobb nálad mindenben"
,,Tehetségtelen vagy"
,,Mindenki kiröhög téged"
Ha elmegyek emberek mellett, lehajtom a fejem, és magamban mondom, hogy:
,,Tudom, tudom, hogy ronda vagyok, nem kell mondani."
Egyszerűen olyan szintű önbizalomhiányban szenvedek, hogy az már beteges. Elsírom magam, mikor szép lányokat látok meg... Mert tudom, hogy fényévekkel jobbak nálam, és én sosem érem el a szintjüket. Ha nem sikerül például egy normális copfot csinálnom, már könnyezek, és hagyom a francba az egészet idegesen. Mindig úgy érzem, ha elmegyek az emberek előtt, gúnyosan kinevetnek, összesúgnak a hátam mögött. Fáj ez az egész...   

Hirtelen a nagy gondolkodásom közepette a lábamnak ütközött egy kölyök labrador, és őt követte egy másik.
-Hé -nevettem fel szipogva. Ja, időközben elsírtam magam? Észre sem vettem...
A két kutyus boldogan ugrált tovább, pusziszkodtak, játszottak.
-Ennek a kettő kutyának több szerelmi élete van, mint nekem -csóváltam meg a fejemet keserű mosollyal. -Na, gyertek ide! -hívtam őket, mire mindketten odarohantak hozzám.
Körülnéztem, ám sehol nem láttam gazdit, és a kutyákon sem találtam nyakörvet.
-Hát ti honnan jöttetek? -dögönyöztem őket. A barna elkezdte harapdálni a kezemet, a vajszínű pedig a nyakamba ugrott. -Oké, oké, nyugalom -csitítottam őket. -Hazaviszlek titeket, aztán megkeresem a gazditokat.

///Sziasztok! Ez a rész leginkább azért jött létre, hogy ti is jobban megismerhessétek Sarah gondolatait. Igazából leginkább az én gondolataimat vetítem ki Sarah-ra, tulajdonképpen mindegyik szereplőmnek egy kicsit magamból ,,veszek ki" tulajdonságokat, gondolatokat.
Szóval köszönöm, ha elolvastátok, remélem tetszett, és várom a véleményeket😊😘❤😍
Hamarosan újra jövök! ///

2019. március. 10.