Csak véreztem, és véreztem... Élénkvörösen bugyogott ki a vágásokból a vér, a régebbiek is felszakadtak, a padlóm már teljesen elázott, ahogyan minden más körülöttem. Fogalmam sincs, mennyi vért vesztettem. Csengőhangra lettem figyelmes. Ez ki a franc lehet? Áh, úgyse tudok levánszorogni... De az a valaki rászállt a csengőre, és az idegesítő zaj nem akart abbamaradni. Egy hangos nyögést követően megindultam az ajtóhoz, de ahogyan kinyitottam, rögtön össze is estem.
-Sarah -hallottam egy kiáltást. -Itt vagyok, ne aggódj, minden rendben lesz -motyogta, a karjaiban tartva engem, és innentől teljes képszakadás...

Fogalmam sincs, meddig voltam eszméletemen kívül, mi történt közben, de arra ébredtem, hogy egy ágyon vagyok, pokolian fájnak a karjaim, és valaki horkol mellettem.
-Mi a... -nyöszörögtem, amint rátekintettem a bekötözött kezeimre, és az infúzióra, amiben vér csordogált.
-Úristen! -ugrott föl Kyle a székből, és aggódva pattant hozzám. Tehát nem szállt le rólam... Marha jó...
Lassan kezdtem összerakni a képet. Kórházban vagyok... Jó, gondolom ez nektek leesett, de én alig láttam eddig valamit.
-Mi történt? -néztem reménykedve a fiúra, aki leült az ágy szélére, és megsimogatta az arcomat.
-Rengeteg vért vesztettél... Már három napja eszméletlen vagy, iszonyatosan rám hoztad a frászt, te lány -mosolygott keserűen.
Nem válaszoltam, inkább lehunytam a szemem ellenkezésképp.
-Minek vagy itt? -ez elég bunkón hangozhatott a számból, tekintve, hogy Kyle három napja itt ül velem, de most nem érdekelt.
-Nem akartalak egyedül hagyni -válaszolta halkan.
Esküszöm elpirult!!!
-Hát, kösz... -őszintének akart hangzani, de azt hiszem, ez nem jött össze. -Egyébként miért hoztál be a kórházba?
-Összeestél a karomban. Ömlött a kezeidből a vér, mit tudtam volna tenni?! -vonta föl a szemöldökét.
-Ott kellett volna hagynod!!! -csattantam fel.
-Te normális vagy?! -nézett rám teljesen értetlenül.
-Meg akartam halni, Kyle! -üvöltöttem.
Hát, ezt talán nem kellett volna, mert beözönlött egy rakás ember.
-Mi történt veled, Sarah? -kezdtek el könnyek tükröződni a szemében.
Elfordultam tőle, és egy középkorú, szőke rövid hajú nő leguggolt elém.
-Én Dr. Madison Blue vagyok, pszihiáter. El fogunk beszélgetni, és meg fogsz gyógyulni, Sarah -mosolygott bátorítóan.
-De én nem akarok meggyógyulni -kezdtem el sírni. -Haza akarok menni, engedjenek haza, nem akarok itt lenni... -bömböltem, mint egy kisbaba.
-Sarah, csak jót akarunk -simította meg a vállamat Kyle.
-Miattad van! Te okoztad az egészet!!! Ha te nem lennél, már anyával lehetnék!!! -ordítottam, és arrébb löktem őt.
Kyle arcán látszott a teljes csodálkozás, szerintem egyedül neki esett le, tulajdonképpen mi is történt, és mit, miért csináltam.
-Basszus, Sarah, én nem... Nem tudtam -motyogta megsemmisülve. -Nagyon sajnálom...
-Már hiába... -törölgettem a szemem.
Mindenről ő tehet! Talán túl durván viselkedtem, hiszen ő csak segíteni akart, de akkor is, miért nem törődik a saját dolgával?
-Kyle, kérlek -könyörögtem neki. -Nagyon szépen kérlek, küldj el innen mindenkit... Egyedül akarok lenni...
-Rendben... Ahogy szeretnéd -sóhajtott, majd odament az orvosokhoz, és tényleg elküldte őket.
-Köszönöm -suttogtam, majd nem bírtam tovább, szemeim lecsukódtak, és mély álomba merültem.

///Sziasztok! Bocsi, kicsit megint késtem! :D Köszönöm, ha elolvastátok, remélem tetszett ez a rész, ha igen, akkor hagyjatok nyomot ;) És iszonyatosan hálás vagyok a több mint 300 megtekintésért❤❤❤ Tudom, tudom, hülyének néztek, másoknak ez talán semmit nem jelent, de nekem igenis nagyon sokat :) ❤ Remélem továbbra is velem tartotok, de addigis sziasztok!❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤😍😘///

2019. január 23.