Nem tudom, mennyi ideig ülhettem a mosdóban... Arra eszméltem föl, hogy ha valaki meglát, tuti elküldenek minimum a pszichiátriára, és ahhoz anyám is kell, ha pedig anyámat beavatják, nekem végem. Erősen megdörgöltem a szemeimet, és csak mikor belenéztem a tükörbe, akkor esett le, hogy összevéreztem az egész fejemet. Letekertem a fáslit, amivel Kyle bekötözte a tenyereimet, és félredobtam, mivel már úgyis átütött rajta a vér. A sminkem totál szétázott a könnyeim miatt, így megoldást keresve inkább lemostam az arcomról mindent. Vért, könnyeket, sminket, fájdalmat... Gondosan megdörgöltem a még mindig vérző tenyeremet a csap alatt, és magamban megállapítottam, hogy nem ártana körmöt vágni, mert ez eléggé életveszélyes...
A csengő hangjára rezzentem össze. Basszus! Meg fognak látni! El kell tűnnöm innen! Kikaptam a zsebemből a fáslimat, és éppen kezdtem volna letekerni, mikor ajtócsapódást, majd egy meglehetősen fiús sikolyt hallottam.
-ÚRISTEN!!! -kiáltott fel a srác, kezeit a szája elé kapva, mire én is sikítottam egyet, ahogyan megláttam.
-Te jó ég, mit keresel itt?! -szegeztem neki a kérdést, próbálva takargatni az egész kezemet.
-Te mit keresel itt?! -vágott vissza a srác, majd látva gondterhelt arcomat, halálos nyugalommal közölte. -Ez a férfi mosdó, ha nem tudnád...
-Milyen fér... Mivan?! -döbbentem le. -Ó, a rohadt... Jó, tegyük fel, hogy ami most következik, abból semmire nem fogsz emlékezni, oké?! Senkinek nem árulod el, megértetted? -léptem közelebb hozzá.
-Ha csak nem itt akarsz levetkőzni, akkor nem mondom el senkinek -vigyorgott perverzen, mire én nemes egyszerűséggel felpofoztam, ő pedig lazán kiröhögött.
Gyorsan visszamentem a tükörhöz, nem törődve a taplóval, akinek a tekintete szinte lyukat égetett a hátamba. Ismét megfogtam a fáslimat, és immár elkezdtem becsavarni a tenyeremet, gondosan, úgy, hogy ne vérezzen át.
-Ööö, megkérdezhetem, hogy mégis mit csinálsz? -érdeklődött a hátam mögé lépve, majd amint rápillantott a kezeimre, rögtön el is ugrott mellőlem. -Jól vagy? -kérdezte mostmár jóval kedvesebb hangnemben.
-Hát persze. Jól vagyok. Mindig jól vagyok... Hisz már körülbelül születésem óta ezt kérdezgetik, ugyan mi mást válaszolhatnék?! Felesleges untatnom őket az elcseszett életemmel, mert úgyis amint megtudnák az információt, mennének is tovább egy másik emberrel boldogan csevegni, mintha mi sem történt volna. De én mindig jól vagyok -mosolyogtam rá erőltetetten, az arcom már ráállt erre a műmosolyra, majd ismét kitörtek a könnyeim.
Tudtam, hogy azt gondolja, őrült vagyok, és nem érti, miről beszélek, és azzal is tisztában voltam, hogy amint innen kilép folytatja tovább a megszokott életét. Ahogyan mindenki, aki megkérdezte már akár egyszer is tőlem, hogy mi a baj... Az idegen srác megrázta a fejét, aztán megsimította a karom.
-Ne sírj, kérlek. Fogalmam sincs, mi történt veled, de hidd el, fontos vagy. Valaki számára biztosan -nyugtatott, mire egy meggondolatlan mozdulat során közelebb húztam magamhoz, és szorosan átöleltem.
Úgy látszik, a srácot ez nem hatotta meg, vagy hozzá van szokva ezekhez, de csitítgatva a karjaiba zárt.
-Bocs, én csak... -szakadtam el tőle. -Bocsi, azt sem tudom, ki vagy, én...
-Semmi gond -válaszolta egyszerűen, belevágva a szavamba. -Egyébként Joe vagyok. Hogy rendesen be is mutatkozzak -nyújtotta a kezét nevetve.
-Sarah -ráztam meg a kezét. -Basszus, hanyadik óra van?! -kérdeztem meg, erősen tartva a választól.
-Már negyed órája megy a második. Miért, mióta vagy idebennt? -kérdezte visszatartott nevetéssel.
-Na jó, tudom, eléggé nevetséges, hogy a fiú wc-ben ülök és bőgök már az első óra óta, de azért mutathatnál egy kis együttérzést! Legalább csak egy kicsit! -boxoltam bele lazán a vállába nevetve.
-Jó, tényleg, bocsi. Elég nagy rumlit csináltál ide be, meg kell hagyni -tekintett körbe szemöldökét fölhúzva. -Gyere, segítek föltakarítani aaa... Vért? És aaa... Áh, nem érdekes -nézett furán a padlóra, ahol eddig tespedtem, majd lemondóan legyintett egyet.
Igen, tutira őrültnek tart. Elkezdtük ketten takarítani a vért, a könnyeimet, mindent, amit a földön találtunk, és végül körülbelül negyed óra múlva patyolat tiszta lett minden.
-Ez elég jó lett, de te viszont lekéstél egy óráról... -esett le nekem a kelleténél mondjuk kicsit később.
-Nem baj... Inkább takarítom veled föl a vért a fiú mosdó padlójáról, mint hogy bennt üljek matekon, és ne történjen velem semmi ilyen érdekfeszítő, guszta és izgalmas dolog -nevetett.
-Akkor mégegyszer bocsi... -sütöttem le a szemem, miközben majd megpukkantunk a nevetéstől.
Igen, nekem ma csak a bocsánatkérés megy. Mikor mindennel végeztünk, beállt a kínos csend, és azt hiszem, itt jött el az időm.
-Figyelj, Joe -kezdtem komolyra fordítva a szót. -Köszönöm... Ha nem találkoztam volna össze veled ebben az eléggé abszurd helyzetben, akkor valószínűleg még mindig a padlón ülve bőgnék. Nem mondtam el, mi történt, de biztos vagyok benne, hogy még össze fogunk futni -veregettem meg a vállát cinkosan mosolyogva, majd mielőtt válaszolhatott volna, gyorsan kimentem.
Nagyot sóhajtva ránéztem az órára. Hát igen, iszonyatosan le leszek cseszve... Sprinteltem a terembe, ahol az óránk volt, vagy van (?), és lassan, félve nyitottam ki az ajtót, még mindig erősen gondolkodva a kifogáson. Ez a második óra. Matek... Basszus!
-Jó reggelt kívánok! -nyitottam ki a terem ajtaját, és szembenéztem az osztályommal, a szigorú matek tanárral, és persze Kyle szomorú tekintetével. -Elnézést a késésért, csak rosszul voltam, beszéltem anyával, és nem tud értem jönni, ezért a wc-ben hánytam, és egy ideig ott is maradtam -magyaráztam hevesen, tudva, hogy ezt az égvilágon senki nem fogja bevenni.
A tanár rátekintett a karórájára, és kérdőn nézett rám.
-Körülbelül fél óráig hánytál? -vonta fel a szemöldökét kételkedve.
-Hát nem éreztem jól magam, és addig nem akartam visszajönni, amíg hányingerem van -tiltakoztam.
-Aha... -forgatta meg a szemét. -Jó, most elengedem ezt neked, menj, ülj le!
-Köszönöm szépen! -tekintettem rá hálásan.
Boldogan ballagtam a helyemre... De várjunk. Ajjj, még mindig Kyle mellett kell ülnöm! Mindegy, következő szünetben átülök a stréber Lucy mellé, legalább róla mindig tudok majd puskázni. Biztosan mindenki látta a kisírt szememet, és Kyle is... Olyan fejjel nézett rám, akárcsak egy szomorú kiskutya. Gyorsan elfordultam onnan, és próbáltam koncentrálni az órára, de ki gondolta volna, persze hogy nem sikerült...

//Sziasztok!!!❤ Drága olvasóim (nem mintha sokan lennének), bocsánatot szeretnék kérni ezért a borzadalmasan rövid, és siralmas részért! :D Próbáltam sietni, csak hát persze most kellett a Mikulásnak ajándékképpen hányást, lázt, és náthát hoznia nekem... Szóval beteg is voltam, rengeteget kell pótolnom, és tanulnom is sokat kellett, iszonyat sok témazárót írtunk az elmúlt hetekben. Ja, és egy városi pályázatra készülök, ahova novellát írok, így ne haragudjatok, de ha már oda jutok, hogy írjak, akkor az a novella az első, mert alig egy hetem van befejezni, és sehogy sem állok :/ Na mindegy, nem untatom magammal meg a kifogásaimmal a népet, további szép reggelt/napot/estét (?) mindenkinek, remélem azért nem volt annyira borzalmas ez a rész :D Ha nem, akkor hagyjatok nyomot magatok után, köszönöm, ha elolvastátok! Majd egyszercsak jelentkezek, igyekszem sietni, sziasztok😘//

2019. január