Másnap az iskolába vegyes érzelmekkel tartottam. Szerencsére anyu már elment mire kijöttem a szobámból, így egy reggeli veszekedést elkerültem. Félreértés ne essék, én tényleg szeretem anyut, és nem ítélem el azért, amit csinál. Elhiszem, hogy nehéz... Nehéz, mert elhagyta őt az az ember, akinek segítenie kéne az én nevelésemben, nehéz neki, mert egyedül van, és én pedig ittmaradtam a nyakába szakadva minden gondommal, és nehéz neki, mert egyedül kell rendeznie a számlákat, egyedül ő tud eltartani kettőnket, saját maga dolgozik két személy helyett. Tudom jól, hogy fölösleg vagyok... Ha valaki más ezt hallja ezt egy embertől, összeomlik, de én nem, mert az évek alatt annyiszor lett a fejemhez vágva, hogy már hozzászoktam... Természetesen nekem is fáj, csak kevésbé. Próbálom magam meghúzni, csendben élni az életemet. Hálás vagyok anyunak, amiért még dolgozik, még kitart, elvisel, és a szíve mélyén tudom, hogy valamennyire szeret.
Most időben sikerült bevánszorognom a suliba, sőt, talán túl korán is. Senki nem volt még a termünkben, de én mégis Kyle padjának egyik felére telepedtem le. Képtelen vagyok elülni mellőle... Valamiért... Nem is tudom, milyen érzés kerít hatalmába, amikor vele beszélek, de valami teljesen új dolog. A pulcsit a kezemben szorongatva vártam, hogy visszajuttathassam a gazdájának. És az a bizonyos gazda éppen most lépett be a terembe... Haja még kócosan állt, szemei alatt karikák látszottak. Pff... Biztosan hosszú éjszakája volt. El kell ülnöm mellőle, nem szabad itt maradnom.
-Jó reggelt, Sarah -köszöntött mosolygós, meggyötört arccal.
-Szia -köszöntem sajnos túl vidáman. -Ez tegnap nálam maradt, bocsi! -nyújtottam át neki a pulcsiját.
-Ó, semmi gond, akár nálad is maradhatott volna, van elég -nevetett szemembe nézve, mire térdem megremegett.
Leült mellém, és a telefonját kezdte bújni. Nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy szinte másodpercenként érkezett értesítése. Biztosan a barátnője keresi őt... Kyle idegesen lehalkította a mobilját, egy gyors mozdulattal a táskájába süllyesztette, és mintha mi sem történt volna, vigyorgott tovább rám. Zavartan lesütöttem a szemem, és kikészültem az első órára. Ó, te jó ég, kémia lesz! Sebesen elkezdtem áttanulmányozni a füzetemet, mivel a tanár elmondta, hogy minden órán feleltetni fog, én pedig egy szót sem tanultam. Ah, utálom, hogy minden tanár csak a saját tantárgyainak igényeit veszi figyelembe, és mindegyikük azt gondolja, csak az ő tárgyuk az egyetlen, és csakis arra fogunk készülni, de a mi magánéletünket meg rohadtul leszarják. Végig kell ülnöm a suliba minden nap 7 órát, általában minden napra jut 1-1 dolgozat, vagy felelés is, ha nem több... Szóval nem elég, hogy korán fölkelek, itt vagyok, még koncentrálnom is kell! Utána meg hazamegyek, és mit csinálok?! Hát persze, hogy tanulok! Általában este 7-8-ig... Gyűlölöm ezt a rendszert...
A kémia tanár nagy boldogan lépett be a terembe. Egyébként szép nő, fekete haja majdnem a fenekéig ér, ízléses, nem túl kirívó sminket szokott hordani, és tündöklő kék szeme van. Csak ne feleltetne minden órán...
Sajnos első alkalomkor, múltkor, nem is ismerkedtünk, hanem rögtön vettük az első anyagot.
-Szóval, előző órán a periódusos rendszer jellemzőit vettük. Most pedig, mivel első alkalom, megkérdezem, ki szeretne felelni? -vágott bele a közepébe a tanárnő. -Használja ki, aki akarja, mert többet nem kérdezem meg, ki szeretne kijönni, csak felszólítok valakit -tette hozzá.
Természetesen mindenki lesütött szemmel bámulta a füzetét. A tanárnő körülbelül egy percig várt, aztán megelégelte a szorgalmatlanságunkat.
-Pfff... Senki nem használja ki?! -ajánlotta fel újra, tettetett csalódottsággal. Ugyan már, hiszen minden tanár élvezi, ha kínozhatja a maratoni feleltetésekkel a diákjait! -Jól van, legyen, Önök akarták! Akkor én választok most is -elkezdte lapozgatni a kis jegyzetfüzetét, amibe a névsort írta.
Hiába nézegettem a füzetemet, semmi nem ragadt meg a fejemben. Teljesen meg voltam rémülve, hogy én leszek a kiválasztott, de ahogy láttam, a többiek is... A tanárnő pedig direkt szította a feszültséget, mert szerintem már rég kiválasztotta a felelőt, de még hümmögött, nézelődött, próbálta felvenni a szemkontaktust néhány diákkal, ezzel megrémítve őket, és össze-vissza lapozgatott eközben. Végül kimondta az áldozat nevét.
-Mendes úrfi! Kérem jöjjön ki felelni!
A szívem egyszerre könnyebbült meg, aztán elkezdtem gondolkodni, kis is az a Mendes...
A másodperc törtrésze alatt gondoltam át mindent, hallottam mellőlem a lányok szerelmes, együttérző sóhajait, és láttam Kyle lesütött szemét, miközben megindult a táblához. Egyszerűen pislogás nélkül, kikerekedett szemekkel meredtem a fiú után. És abban a pillanatban minden értelmet nyert... Az a titkolózás, hogy nem mondja el a vezetéknevét, az, hogy mennyire ismerősnek tűnt az első pillanattól fogva, a sok-sok értesítés, a lányok sóhajai, az, hogy miért mennyire nagyon helyes... Hiszen kiköpött mása az apjának! TE JÉZUS ÚR ISTEN!!! KYLE MENDES! EGY OSZTÁLYBAN VAGYOK SHAWN MENDES FIÁVAL!!!
Először mikor belém csapott a felismerés, el sem tudtam hinni. Aztán jött az elfogadás fázis. Utána szinte kicsattantam az örömtől. És most, végül nagyot csalódtam, és rohadtul mérges vagyok Kyle-ra.
Ez egyszerűen lehetetlen! Nem hiszem el... Hogy nem jöttem erre rá?! És mi a francért nem tudta elmondani?! Miért így kellett rájönnöm?! Miért?!
Sosem voltam egy nagy Shawn Mendes rajongó, de azért én sem vagyok olyan hülye, hogy ne tudjam, hogy néz ki. A családjáról semmit nem tudtam, valójában azt sem tudom, maga Shawn hány éves, hogy már egy 15 éves gyereke van... Milyen szerencsés Kyle. Neki van apja, ráadásul egy szupersztár... Sosem olvastam Shawn Mendes-ről semmit, tényleg semmit. Hetedikben, nyolcadikban kezdtek az osztálytársaim igazi Shawn Mendes rajongók lenni, így elkerülhetetlenné vált, hogy ne tudjam ki ő. De voltaképpen csak annyit tudok róla, hogy néz ki, és miért híres.

Fogalmam sincs, milyen jegyet kapott Kyle a feleletére, csak arra eszméltem föl, hogy lesütött szemmel battyog vissza felém, és leül. Nem néztem rá, nem tudtam ránézni... Egyszerre akartam felpofozni, és magamhoz ölelni. Totálisan összezavarodtam, nem tudtam hova tenni ezt az egészet. Az örömömet, és az izgatottságomat teljesen felemésztette a harag... Öklömet nagyon erősen összeszorítottam, ha nem tettem volna, már ordítva bőgnék. Nem tudom, mennyi ideig mélyeszthettem körmeimet a tenyerembe, de a tanárnő aggódó pillantásaira lettem figyelmes.
-Fliechmann kisasszony, jól érzi magát? -tette fel a kérdést. Tekintetem üveges volt, a sírás határán álltam. A tanár megragadta a csuklómat, ami egyrészt azért fájt, mert megszorította a fásli alatt lévő sebeket, másrészt... Mi a...?! A tenyereimből szinte ömlött a vér... -Jézusom, Fliechmann!!! -sikkantott a tanárnő. -Azonnal menjen ki a mosdóba, mossa le a vért, és kötözze is be... Van kötszere?! Vagy szerezzünk az orvosiból? Mert szívesen hozok, ha kell -nyöszörögte.
-Erre semmi szükség nincsen, tanárnő, van fáslim... -sóhajtottam szomorúan, majd könnyekkel teli szemmel fölálltam, és kisiettem a teremből lelombozva a tanár terveit.
Alig értem ki a folyosóra, kitörtek a könnyeim. Próbáltam nem összeesni a termek előtt, így botladozva bebattyogtam a mosdóba. Ott végre magam lehettem, ezért a falnak nekitámaszkodtam, és lecsúsztam a földre. Bőgtem, ki tudja meddig, csak utat adtam az érzelmeimnek, és elég homályosan láttam, hogy a vörös vér csöpög le a padlóra a tenyeremről. Igen, tudom, gyógyulni akartam, és még mindig szeretnék... De jött ez a fiú, és fenekestül felforgatta az életemet... Foglamam sincs, mit érzek jelen pillanatban. Haragot? Csalódottságot? Mindkettőt?! Csak sírtam, és sírtam, nem érdekelt, hogy a tanár igazolatlant ír be, és most az sem izgatott, ha valaki meglátna. Egy bizonytalan, erőtlenül halk kopogásra lettem figyelmes.
-Ki... Ki az? -szipogtam alig hallhatóan.
-Én vagyok... -hallottam Kyle keserű hangját.
-Menj vissza... -suttogtam az ajtónak.
-Nélküled nem -mondta, és azzal a lendülettel benyitott a lánymosdóba.
-Kérlek menj innen, Kyle -motyogtam, elfordítva az arcomat előle.
-Erre már válaszoltam, Sarah... -simogatta meg a vállamat.
Tekintete átvándorolt a még mindig vérző tenyeremre, és azt hiszem a fölötte lévő fáslit is észrevette. Ó, hogy az a...
-Miért van bekötve a bal karod? -emelte föl gyengéden, majd mégjobban elborzadt. -Oké, pontosítok... Miért van bekötve mindkét karod?!
-Elestem, és megrándultak... -mondtam el az átlagos sztorit, amit mindenkinek mondok, és még mindig a csempéket néztem.
-Szóval mindkét kezedre estél rá? -kérdezte zavartan, közbe szórakozottan.
-Igen! -háborodtam fel egy kicsit. Mi jogon faggat?! Menjen már innen!!!
-Értem. Akkor most úgy fogsz kinézni, mint egy múmia -kuncogott halkan, és éreztem, hogy kezemet megfogja, majd lassan, óvatosan elkezdi bekötözni.
Komolyan mondom, olyan gyengéd volt, hogy alig éreztem meg, mikor hozzám ért. Ahogy mindkét tenyeremet bekötözte, két keze közé fogta az arcomat, és maga felé fordította. A látványomtól szerintem kicsit megijedt, de lassú mozdulatokkal letörölte a könnyeimet az arcomról. Megragadtam csuklóját, és eltoltam magamtól.
-Kérlek menj vissza... -nyomatékosítottam az egyszer már elmondott mondatomat.
-Rendben van -adta meg magát. -De egy valamit még tudnod kell... -nézett bele mélyen a szemembe.
-Mond... -morogtam, de közben a szívem kihagyott egy ütemet...
-Nem véletlenül nem mondtam el, ki vagyok valójában... Hidd el, nyomós okom volt rá -mondta ki, majd megsimította a vállamat, fájdalmasan rámnézett, és kiment, itthagyva engem a felemésztő gondolataimmal.

2018. november