Miután Kyle majdnem megcsókolt, nem elég, hogy kiment, itthagyott, erre rá, a suli két kurvájával tér vissza becsengetés után... Szép, mondhatom... Eléggé félreismertem Kyle-t. Soha nem néztem volna ki belőle, hogy ilyeneket tett régen, bár igaz, azt sem gondoltam, hogy most megtenné ezt velem. Nem értem, mivel érdemeltem ki. Mikor véget ért az óra, megkönnyebbülten rohantam ki, a mosdóba, vagy valami csendes helyre. Elhomályosodott minden, a könnyeimtől már nem is láttam, csak futottam, ám hirtelen egy erős vállnak ütköztem, és a földre huppantam.
-Basszus! Bocsi -segített föl a srác. -Sarah? -kérdezte meglepődve, mikor jobban megnézett.
-Joe? -néztem furcsán.
A mosdós takarítós óra után már nem találkoztunk. El akartam fordulni, hogy ne láthassa, hogy sírok, de elkapta a karomat, és maga felé fordított.
-Megbántott az a barom? -érdeklődött ártatlanul, ám láttam, hogy szemei elsötétültek, észrevettem bennük a haragot.
Erőtlenül bólintottam, majd megráztam a fejemet, aztán a mellkasának borultam, hogy kisírhassam magamat. Ez annyira nem fair... Ez a srác iszonyat kedves velem, és én csak sírni ,,jövök" hozzá.
-Mit csinált? -fogta meg az arcomat, és nézett mélyen a szemembe.
Elmeséltem neki töviről-hegyire mindent, és jól ki is bőgtem magam.
-Megölöm... -indult volna meg Joe, de megfogtam a kezét, hogy megállítsam.
-Ne, kérlek! Ne bántsd!
-Sarah... -dörzsölte meg idegesen az orrnyergét. -Akkor először is beszélj vele. Tudd meg, valójában mi az igazság, és ha tényleg ez, akkor én elintézem.
És ebben a pillanatban véglegesen becsöngettek. Az egyébként csordultig telt folyosók most szinte tátongtak az ürességtől, mint egy szörny szája, aki éppen zsákmányát várja. Joe átölelt, aztán megpaskolta a hátamat, hogy menjek, így elköszöntem tőle.
Még éppen beértem fizikára... Szerencsére ez a tanár mindig késik. Ám nagyobb problémám is akadt... Mindenki engem, és a kisírt szememet bámulta. Tök jó... Leültem Lucy mellé, aki meglepő módon most nem ugrált, vagy pattogott örömében, csak csendben bámult maga elé.
-Van valami baj? -csúszott ki a számon. Nem is tudom, miért kérdeztem meg, biztosan nem akar róla beszélni.
-Hát... Ez hosszú történet... -kezdte könnyes szemmel.
-Meghallgatlak -mosolyogtam rá bátorítóan.
-Nem baj, ha elmesélem?
-Dehogy!
-Szóval... -mondta ki egy kis szünet után. -Anyukám rákos... És... -szipogta. Próbálta tartani magát, de végül kitört belőle a keserves zokogás.
Jajj, nem bírom, ha valaki sír. Én is elkezdtem bekönnyezni, főleg, hogy anyu meghalt, így totálisan át tudom érezni.
-Jajj, sajnálom! -öleltem át hirtelen, még magam sem tudva, miért. -Mennyire súlyos?
-Eléggé... -zokogta.
-Ó... -simogattam a fejét könnyes szemmel. Na, jó, tulajdonképpen már bőgtem.
-Hé! -bontakozott ki ölelésemből. -Te miért sírsz?
-Mert át tudom érezni a helyzetedet. Az én anyukám nemrég halt meg...
-Jézusom, részvétem! -fogta meg a kezem sírva.
Csak erőtlenül bólogattam, és újra összeölelkeztünk. Mostmár mindketten zokogtunk... Ez az egész most baromira felszaggatta a sebeimet. Igaz, ezek olyan sebek, amik soha nem fognak begyógyulni, de egy pillanatig azt gondoltam, elhalványulhatnak, ám ezek életem végéig kísérteni fognak.
Igazából nem is olyan gáz lány ez a Lucy. Tulajdonképpen egész kedves. Miért nem barátkoztam vele eddig?! Szegényt elítéltem első látásra, és mindenki más is... Annyira elszégyelltem magam, ismét mardosott a bűntudat, amiért olyan viperának tűnhetek mások szemébe, mint mondjuk Lydia és Ana. Kibékítésképpen eszembe jutott valami jó ötlet.
-Figyelj... -néztem a szemébe. -Nem vagyok valami bulizós típus, de hétvégén Ashton partit rendez a házában, és arra gondoltam, hogy esetleg elmehetnénk...
-Ashton? -kerekedett el a szeme hirtelen, és fel is sikkantott. -A suliban a legmenőbb, leghelyesebb, végzős pasi? -bólintottam, erre ő elszontyolodott. -Ó, mit keresnék én ott? Azt sem tudják, hogy létezek, akik viszont tudják, nekik csak céltáblának vagyok jó. Ráadásul meg sem vagyok hívva...
-A meghívást bízd csak rám! -kacsintottam. -Ne félj, bejutunk, de előtte jól felturbózzuk magunkat! Elmegyünk plázázni, néhány új rucit, cipőt venni, aztán fodrászhoz, és sminkeshez is. Otthon pedig majd egy jó kis divatbemutatót tartunk magunknak! Na, benne vagy? -kérdeztem csillogó szemekkel.
Esküszöm, teljesen beleéltem magam. Nem is baj, legalább addigis nem fogok anyán, és Kyle-on agyalni. Anya megvár, előbb el kell intézni a befejezetlen ügyeimet, aztán mehetek. Arra gondoltam, Lucy-nak szerzek barátokat, Kyle-al pedig egy rendes csókkal zárom le az életem. Felesleges maradnom. Amint ezekkel megvagyok, már csak anya marad hátra... 
-Azt hiszem, benne vagyok! -mosolygott némi töprengés után.
-Szuper! -öleltem át vidáman.
Na, akkor kezdődjön a buli! Életem utolsó bulija...

///Haliiii!
Embereeek❤❤😍
Megvan a több mint 1K, vagyis több mint ezer megtekintés van ezen a kis béna sztorimon😍😍😍😍❤❤❤❤❤❤❤❤
ATYAGATYA NAGYON NAGYON NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM!😍❤
Számomra teljesen hihetetlen❤
Pedig még a sztori felénél se tartunk :D

Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a részt, ha tetszett, ne felejts el nyomot hagyni😅❤❤
Sziasztok❤❤❤///

2019. február 20.