Hanabi egy ideig filózott rajta, hogy el kéne mennie megnézni a fiúkat, de végül úgy döntött, inkább kihagyja a meccset. Barátnője társaságában töltötte el a hétvégét, illetve családi programra is ment szüleivel, ami igencsak megkönnyítette dolgát, hogy ne gondoljon a Miya ikrekre. Bár nem szerette, amikor a hétköznapok mellett hétvégéi is zsúfoltak voltak, ez alkalommal kifejezetten örült neki. Ezen kívül csak Sunával tartotta a kapcsolatot, érdeklődött a meccs kimeneteléről is, de még véletlenül sem kérdezett rá az ikrek hogylétére. A játékos is kerülte a témát; rövid, pár perces beszélgetéseik alkalmával ügyelt rá, hogy ne hozza fel azt a kényes ügyet.

Hétfő reggel a két barátnő együtt sétált az iskola felé, mint minden egyes nap -ez alkalommal Hanabi a tokiói fiúról faggatta Chiet, aki ezt egy cseppet sem díjazta.

- Már megmondtam! Csak barátok vagyunk, habár talán ez sem megfelelő kifejezés, ugyanis még ismerkedünk. Akadj le a témáról- forgatta meg a szemét unottan, arca azonban mondandójának az ellenkezőjéről árulkodott. Minél több kérdést tett fel a szőke Sakusa és barátnője viszonyáról, annál élénkebb vörös árnyalatot vett fel.

- Chie, már évek óta ismerlek. Pontosan tudom mikor hazudsz és mikor nem, engem ilyen dumával nem versz át. Totál bele vagy esve, és hiába ütlegelsz, ezt akkor sem fogom visszaszívni!- kezdett el rohanni Hanabi, hogy tisztes távolságot tarthasson a karjaival hadonászó ideges fekete hajútól.

- T-tök mindegy mi van! Tokió rohadt messze van, szóval cseszhetem!- dobbantott Chie lábával a betonon, majd ingerült, mégis csalódott szemekkel pillantott félre.

- Oh...- illetődött meg Hanabi, egy kis fáziskéséssel átölelte barátnőjét.- Erre nehéz bármit mondani, szóba került már köztetek?

- Azt persze említettük már mindketten, hogy elég messze vagyunk, így bármilyen találkozás nehézkes lesz, de konkrétan nem vetődött fel. Mármint olyan, izé... távkapcsolati értelemben- suttogta el a mondat végét a fekete hajú, hangja bizonytalan volt, mivel első alkalommal mondta ki elnyomott gondolatait, melyeket sokszor magának sem mert bevallani.- Te mit csinálnál?

- A szívemre hallgatnék.

- Nem hiszem, hogy az bármit is mondana nekem...

- Csak nem hallod meg. Pont mint én- sóhajtott fel gondterhelten a szőke, amikor egy pillanatra bevillant gondolatai közé a saját szerelmi háromszöge.- Lehet ezt tapasztalatlanságnak nevezni vagy csak simán hülyék vagyunk a szerelemhez?

- A második opció tetszetős- nevetett fel halkan Chie, mire a mellette sétáló is felkuncogott.

Nemsokára elérték az iskola kapuját, csendesen ballagtak fel a lépcsőkön az első emeletig, majd osztályukba érve a helyükre ültek. Unottan, tipikus hétfői hangulatban pakolták ki felszerelésüket és hajtották le fejüket a padra, egymással szembe feküdve figyelték a másik arcát. A körülöttük lévők duruzsolása tökéletes háttérzajnak bizonyult a semmittevéshez, amíg meg nem érkezett a tanár.
Az órák dögunalmasan, hétfői lassúsággal teltek, mindenki kezeit összecsapva adott hálát, hogy megérték az ebédszünetet. Chie és Hanabi ma az osztályban maradtak, de társaik nagyrésze kiment az udvarra vagy fel a tetőre, rajtuk kívül csak két ember tartózkodott a teremben. A folyosóról beszűrödő hangokat leszámítva csend honolt köztük, ami annyira idillinek hatott, hogy egyiküknek sem volt kedve megzavarni ezt. Hanabi átült a Chie előtti székre, háttal az ajtónak, barátnőjével szemben fogyasztotta el a kajáját, élvezve a nyugodt szótlanságot. A borongós idő is közrejátszott a nyomott, kedvtelen hangulathoz, ami övezte őket, mégis valamilyen szinten kellemes volt ez a csend, amikor nem zavarta őket semmi.
Ezt az állapotot azonban megszakította az ajtó nyitódásának hangja, viszont a szőke lány nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, amíg barátnője kezében meg nem állt az evőpálcika. Hanabi felvont szemöldökkel pillantott fel rá, Chie csupán vegyes érzelmekkel az arcán biccentett neki, hogy forduljon hátra. A szőke lány értetlen tekintettel meg is tette ezt, a terem végében megpillantva Osamut, aki ráérősen, zsebre dugott kézzel haladt feléjük.

- Bocs a zavarásért, beszélhetnénk?- kérdezte végig a szőkét nézve, válaszul egy apró bólintást kapott, így nyomában a lánnyal elindult az udvar felé.

Az épület mögé sétált, hogy távol legyenek a legtöbb diáktól, mivel nem vágyott rá, hogy bárki más meghallja a beszélgetésüket. Hanabin pillanatok alatt úrrá lett az idegesség, el sem tudta képzelni mit akar mondani neki a fiú mindaddig, amíg szembe nem fordult vele. Amikor a szemébe nézett, azok sajnálatot, elfojtott haragot és egy kis reményt sugároztak, ami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag megnyugtatta a szőkét.

- Már elképzeltem egy párszor, hogy mit fogok mondani, de most hogy itt vagyunk, nem is tudom hol kezdjem- túrt szürkére festett hajába kínos mosollyal az arcán Osamu.- Szóval, Hanabi-chan... sajnálom. Már rájöttem, hogy nem volt fair tőlünk ilyenre kérni téged. És azért is bocsánat, hogy kiabáltam veled, meg hogy elrohantam a múltkor. Igazából mindenért bocsánat- sütötte le a szemét elhúzott szájjal, majd pár pillanat múlva halvány mosollyal ajkain nézett újra a lány szemeibe.- Ha nem túl nagy kérés, lehetnénk újra jóban, mint régen? Többet nem hozom fel azt a témát, ha nem szeretnéd, csak maradjunk legalább barátok. Kérlek!

Hanabinak elég volt a fiú arcára pillantania, őszinte tekintete, reménnyel teli gyönyörű szemei és az az édes mosoly elég volt neki ahhoz, hogy dönteni tudjon. Főleg mivel ő sem akarta elveszteni újdonsült barátait kesze-kusza érzései miatt.

- Nem haragszom egyikőtökre sem, tényleg! És én is sajnálom...

- Nem kell. Felejtsük el inkább az egészet, jó?- figyelte Osamu csillogó szemekkel a szőkét, mire Hanabi halvány pírrel az arcán elmosolyodott. Boldogan bólintott egyet, mire a fiú képtelen volt uralkodni érzelmein és szorosan magához ölelte.

Egy pillanatra megijedt, amikor tudatosult benne, hogy mit követett el, de azonnal megnyugodott, amint megérezte, hogy a lány visszaöleli. Hanabi a magasabb mellkasába fúrta fejét, magában örömmel sikított fel, amiért kibékült az egyik ikerrel, és hatalmas kő esett le szívéről. Habár volt egy olyan érzése, hogy ezzel még koránt sincs vége a történetnek, ezt a kis gondolatot hamar elhessegette, hogy ne ronthassa el jókedvét.
Nemsokára kibontakoztak az ölelésből és együtt indultak meg a bejárat felé, hogy még a szünet vége előtt nyugodtan visszaérhessenek az osztályaikba, de az udvar közepén -a sors iróniájára- belebotlottak Atsumuba. A ikrek szavak nélkül, csupán egy pillantással megbeszéltek valamit, majd a feladó a lányra pillantott és kedvesen elmosolyodott.

- Hana-chan, szóval tarthatlak pár percre?

- Persze...- motyogta zavartan Hanabi. Egyrészt nem tetszett neki az őket vizslató megannyi szempár, ami Atsumu rajongóitól érkezett; egy kis része pedig tartott a kellemetlen beszélgetéstől.

- Majd találkozunk- köszönt el mosolyogva Osamu, mire a szőke lány intett neki egyet, ezután minden figyelme Atsumura összpontosult.

- Izé... a francba is, Hana-chan! Ismersz már és tudod, hogy néha egy idióta vagyok, de sajnálom. Nagyon haragszol rám? Vegyek neked valamit, hogy kiengeszteljelek? Vagy valami mást akarsz? Megkaphatsz bármit, csak bocsáss meg! Szörnyű voltam, igaz? Tényleg sajnálom! Tudod mit? Meg is üthetsz, ha akarsz! ...Csak ne az arcomat.

- Először annak örülnék, ha hagynál szóhoz jutni- jegyezte meg döbbenten pislogva az alacsonyabbik, mire a feladó azonnal abbahagyta a beszédet és érdeklődve kezdte tanulmányozni a lány arcát.- Épp most mondtam el Osamunak is, hogy nem haragszom rátok. Maradhat minden a régiben, ha többet nem hozzuk fel az elmúlt időszakot.

- Komolyan?- csillantak fel a fiú szemei, mire a lány bólintott egyet. Mielőtt azonban örömtáncban törhetett volna ki az idősebb iker, Hanabi gyorsan feltartotta az ujját.

- De van egy kérdésem! Előre megbeszéltétek ezt a bocsánatkérést, ugye?

- Megeshet- vakargatta a tarkóját vigyorogva Tsumu, mire a kék szemű nevetve megrázta a fejét.- Viszont külön akartunk bocsánatot kérni, úgy az igazi.

- Értem, na és... miért most?

- H-hát az... tudod, amikor nem voltál ott a múltkori meccsünkön, az eléggé szíven ütött.

- A meccs miatt?- pislogott meglepetten Hanabi, mire a szőke feladó megrázta a fejét.

- Az csak az utolsó löket volt. Igazából végig tudtuk, hogy hülyén viselkedtünk, de csak most vallottuk be magunknak. Önző egy dolgot műveltünk, tényleg sajnálom. De inkább maradjunk barátok, minthogy örökre elveszítselek- mosolyodott el halványan Atsumu, majd derekát átkarolva magához húzta szerencsétlen lányt, aki abban a pillanatban legalább ötven ember halállistájára felkerült.

Hátát szinte kiégették az őket bámuló szemek, mégis visszaölelte a feladót, és igyekezett tudomást sem venni az udvaron lévő diákokról, akik figyelték.

- Na meg Suna "egocentrikus seggfejek vagytok" megjegyzése is kellett- vallotta be motyogva a játékos, mire Hanabi először megdöbbent, majd elnevette magát.

- Ezt mikor mondta?

- Meccs után, aztán még legalább hatvanszor üzenetben.

- Na igen, szerintem elege van mindhármunkból- jegyezte meg Hanabi elhúzva a száját, miközben Rintaroura gondolt, aki ártatlanul belekeveredett a balhéba.

- Mi? Belőled is?

- Pár napja ismerem, de már kétszer látott depressziós állapotban sírni. Azon se csodálkoznék, ha többet nem állna szóba velem- jegyezte meg a szőke lány, mire Atsumu szorított az ölelésen, szinte megfojtva őt.

- Sajnálom, Hana-chan!

- Semmi baj, már mondtam. Csak ne ölj meg...

- Hoppá, ne haragudj- engedte el gyorsan Hanabit, aki végre újra normálisan levegőhöz tudott jutni.

Ebben a pillanatban meghallották a csengőt, és mindketten besiettek a saját termükbe. Hanabi futva érkezett meg Chie padjához, aki érdeklődve nézett fel rá, várva beszámolóját. Mivel az óra hamarosan kezdődött, a szőke csak egy "kibékültem az ikrekkel" kijelentéssel magyarázta meg az elmúlt tíz perc történéseit, mire a fekete hajú lány fejében millióegy kérdés fogalmazódott meg. A tanár érkezése miatt sajnos egyiket sem tudta feltenni, így várnia kellett a következő szünetig.
A csengőszó, valamint a tanár távozása után székét Hanabi mellé húzta és kérdő tekintettel pillantott rá.

- Kérem a részleteket- jelentette ki határozottan, mire a szőke kuncogását visszafojtva mesélte el az ikrek és közte zajlott beszélgetést.- Jé, szóval mégis van agyuk!

- Ez eddig is nyílvánvaló volt- ráncolta össze homlokát értetlenül a másik.

- Mindegy, nem fontos- legyintett lazán a zöld szemű, majd mosolyogva nézett rá barátnőjére.- Már csak az érdekel, hogy itt -bökött rá mellkasa közepére, pont a szíve helyére- mit érzel pontosan?

- Egyelőre örülök, a megválaszolatlan kérdéseket pedig leszarom és több időt hagyok magamnak, mert szükségem van rá- magyarázta őszintén Hanabi, mire barátnője örömkönnyeit visszafojtva veregette meg vállát.

- Úristen! Hanabi, aki mindig mindent túlgondol, végre elenged valamit. Büszke vagyok rád!

- ...kapd be.

- A tiédet? Az nehéz lesz- vigyorodott el Chie gúnyosan, mire a szőke kihívóan felvonta a szemöldömét.

- Nem, én valaki máséra gondoltam- vágta rá sokat mondó tekintettel Hanabi, mire barátnője összehúzott szemekkel oldalába bökött.- Auch, neked ilyenkor hogy nem törik el az ujjad?- kezdte dörzsölni a fájó pontot, miközben meggyőződött arról, hogy legalább lyuk nem keletkezett bőrében.

- Nem vagyok gyenge, mint egyesek- öltötte ki a nyelvét Chie, mire mindketten elnevették magukat.

A tanítás végén Hanabi kapott egy sms-t Atsumutól, miszerint a csapattal fagyizni mentek és nagy szeretettel várják a lányokat is. Az édesség elég volt ahhoz, hogy meggyőzzék őket, azonnal a megadott fagyizó felé vették az irányt. A helyiségben könnyen kiszúrták az Inarizaki egyenruháját viselő társaságot, ami másod- és harmadévesekből állt. Hanabi és Chie megvették az édességet, majd leültek a nekik foglalt két szabad helyre az ikrek közé, akik a balhé megelőzése érdekében el lettek választva Kita javaslatára.
A csapat mesélt nekik a hétvégén kezdődő Nemzetiről, mire -látva a fiúk izgatottságát- ők ketten is felpörögtek. Fejben már azt tervezgették miként juthatnak el Tokióba, hogy megnézhessék élőben a meccseket, amikor Atsumunak ragyogó ötlete támadt.

- Miért nem álltok be a pompomlányok közé?!

- Arra célzol, hogy miniszoknyában lengessük azokat a szarokat?- kérdezte megrökönyödve Chie, mire a feladó figyelembe sem véve a szarkasztikus hangnemet heves bólogatásba kezdett.

- Nem hiszem, hogy meg lehetne oldani. Biztosan vannak már elegen és nem vesznek be új tagokat ilyen rövid idő alatt- próbálta hárítani az ötletet a maga módján Hanabi.

- Igazából hallottam valami olyasmit, hogy ketten kidőltek betegség miatt- gondolkozott el Akagi, mire a társaságnak felcsillant a szeme.

- Kita-san?- nézett megerősítést várva a csapatkapitányra a feladó, mire mindannyian rápillantottak. A két lány határozott nemet intett fejével, ami mosolyt csalt a harmadéves arcára.

- Szerintem megoldhatjuk. Feltételezve, hogy igaz, amit Akagi mond.

- Na ne...- jelentették ki egyszerre a lányok, de nem tudtak mit kezdeni a reménykedő tekintetekkel, így végül beleegyeztek az ötletükbe. Még amúgysem volt biztos a dolog, volt egy kis remény, hogy normális nézőként lehetnek majd jelen és nem kell beállniuk pompomlánynak.

Abban viszont biztosak voltak, hogy el fogják kísérni a fiúkat Tokióba, ha törik ha szakad. Hanabi reménykedett benne, hogy újra láthatja az ikrek játékát, ami legutóbbi alkalommal is lenyűgözte. Chie számára pedig a célállomás nem csupán izgalmas meccseket ígért, hanem találkozást is egy bizonyos személlyel.