Chie íróasztalánál ülve könyökölt laptopja előtt, fülhallgatóval szigetelte el magát a külvilágtól, miközben egy papírra firkálgatott. Állát kezére támasztotta, grafitjával határozottan húzogatta a vonalakat unalmában készített kis rajzához, ami egy röplabdapályát ábrázolt.
Békés állapotából egy apró rezgés szakította ki, mire a fekete hajú letette ceruzáját és telefonja után nyúlt. Felvont szemöldökkel nyitotta meg az érkezett üzenetet, szíve már az egyetlen szavacska elolvasása után is hevesebben kezdett dobogni.

Sakusa:
Szia

Ön:
Szia :))

Sakusa:
Mi újság?

Ön:
Öl az unalom. Neked edzésed volt, igaz?

Sakusa:
Meglep, hogy emlékeztél rá :))

Ön:
Reggel mondtad, ennyire nem rövid a memóriám 😅

Chie minden üzenetét mosolyogva küldte el, örömmel töltötte el, hogy a fiú nem unt rá és valóban tartják a kapcsolatot. Üzenetváltásaik még mindig távolságtartónak érződtek, nem voltak nagyon személyes jellegűek, de a lány ennek is különösen örült. Nem szerette volna elsietni a barátkozást, még mindig sok dolog volt, amit meg akart tudni a fiúról, viszont minden alkalommal boldogan beszélgetett vele.
A mostani társalgást azonban megzavarta egy beérkező telefonhívás, amit a lány pillanatokon belül fogadott.

- Igen?

- Öhm... átmehetek?- hallotta meg legjobb barátnője hangját. Csupán ebből az egyetlen szóból leszűrte, hogy történt valami, amit közölni szeretne vele a szőke, mire hatalmába kerítette a nyugtalanság.

- Gyere, és siess.

Hanabi megkönnyebbülten sóhajtott fel és apró mosollyal elköszönt Rintarou-tól, aki eddig vele volt és vígasztalni próbálta. Egyedül indult el, sietős léptekkel haladt barátnője háza felé, már alig várta, hogy elmondhassa neki a történteket.
Amint megérkezett, elég volt egyetlen kopogás, Chie máris rohant ajtót nyitni, majd behúzta az érkezőt szobájába. Felült ágyára, várta, hogy barátnője is csatlakozzon hozzá, majd kedvesen nézett rá.

- Na mesélj.

- Túl jól ismersz- sóhajtott fel Hanabi halvány mosollyal ajkain, de az rögvest tovaszállt.- Szóval, ma katasztrófa volt a korrepetálás.

- Akkor nem feleslegesen aggódtál- húzta el a száját a házigazda. A szőke lány valóban egész nap ideges volt a délutáni óra miatt, megérzései ezúttal sajnos pontosnak is bizonyultak.

- Igen... De utána beszélgettem Osamuval egy kicsit, ami igazából egész jól ment az elején, valamilyen szinten megnyugtatott. Csak utána megint felhozta ezt a választás dolgot, mire kifakadtam neki és természetesen elbőgtem magam.

- Ezt már megszoktuk tőled- jegyezte meg Chie, egy pillanatnyi mosolyt csalva a másik szájára, miközben oldalába bökött.

- Ott tartottam, hogy sírni kezdtem, erre Osamu megölelt.

- Aw... cuki.

- Hogyne, csak erre megjelent Atsumu, aki fogalmam sincs mit csinált ott

- ...mégsem cuki.

- Ezután lényegében Atsumu kiabált és elrohant, a testvére pedig utána. Én meg ott maradtam Sunával. Komolyan kezdem sajnálni szegényt, hogy mindig a sírós pillanataimban van velem...

- Na várj egy percet. Veled kiabált a hülye szőke?

- Is...

- Hol az ásó?- pattant fel a fekete hajú ingerülten, de barátnője visszahúzta maga mellé az ágyra.- Osamu pedig miért ment utána? Komolyan, a fiúkkal csak baj van...

- Mondja ezt az, aki Sakusa Kiyoomival chatel- vágta rá Hanabi pimasz mosollyal ajkain. Már belépése után észrevette, hogy barátnője telefonjára érkeznek az üzenetek, muszáj volt fél szemmel belekukkintania, hogy ki küldte őket.

Chie egy másodperc töredéke alatt vált rákvörössé, telefonját magához szorítva nézett szúros szemmel a mellette ülőre. Hanabi elnevette magát a másik aranyos durcizó fejét látva, ami igazán jól esett az elmúlt órák eseményei után.

- Először is, ne leskelődj a telefonomba! Másodszor... én és Kiyoomi teljesen más eset vagyunk.

- Ahamm, szóval te és Kiyoomi- vigyorodott el szélesen a szőke, mire Chie nyöszörögve temette kezébe az arcát.

- Örökké bánni fogom, hogy ezt így kimondtam...

- Ugyan, csak életed végéig fogod ezt hallani tőlem- legyintett lazán Hanabi, majd elterült a másik ágyán és fáradtan hunyta le a szemeit.- Chie, mit tegyek? Már belefáradtam a gondolkozásba.

- Akkor hagyd abba. Ne gondolj rájuk, csak hagyd, hogy történjenek a dolgok.

- Szóval sodródjak az árral?

- Igeeen- feküdt barátnője mellé a fekete hajú, miközben kicsit nyújtózkodott, hogy letehesse telefonját az éjjeliszekrényre.- És mindig hallgass a szívedre.

- Nem szokott beszélni velem...

- Csak nem figyelsz oda rá- forgatta meg a szemeit Chie, majd felkászálódott, hogy laptopját az ágyhoz vigye. Kényelmesen elhelyezkedett barátnője mellett és olyan helyre tolta a gépezetet, hogy mindketten jól láthassák.

Egy elcsépelt vígjátékot indítottak el, Hanabi végig a filmre szeretett volna koncentrált, elterelve gondolatait minden másról, de csak félsikert ért el. Atsumu szavai néha még bevillantak agyába, ahogy az a csalódott arc és keserű nevetés is, amit látott illetve hallott. Amikor végre sikerült kikapcsolnia agyát és csak meredten bámulta a képernyőt, fel sem fogva a látott jeleneteket, fejét kénytelen volt karjára hajtani és pár pillanatra lehunyni szemeit. Talán igaza van Chienek és csak sodródnom kellene az árral- gondolta magában, mire aprót sóhajtott, majd újra a filmnek szentelte figyelmét.

Chie a vígjáték közben is beszélgetett az Itachiyama játékossal, többnyire csupán rövid üzeneteket küldve egymásnak. Ugyanis mindketten elfoglaltak voltak a maguk módján; Sakusa éppen a házijával foglalatoskodott, Chie pedig barátnőjével volt, de mégsem akarták berekeszteni a beszélgetést.

Hanabi csak késő este indult haza, mivel nem lakott messze a másik házától, a sötétben is simán meg merte tenni az utat. Hazaérve gyorsan végigcsinálta esti rutinját és a szokásosnál hamarabb bújt ágyba, azzal az elhatározással, hogy ma éjjel ki fogja aludni magát.
Az álom azonban nem jött olyan könnyen a szemére, mint azt szerette volna, akaratlanul is eszébe jutottak a mai események, illetve a bulin történtek. Komoly erőfeszítés kellett, hogy kizárja őket a fejéből, de már eldöntötte, hogy nem fog agyalni rajtuk, szerette volna tartani magát ígéretéhez. Talán ez tényleg jót fog tenni neki.

Mintha a fiúk is közre akartak volna működni a lány tervében, két teljes napig nem találkozott velük egyszer sem, még a folyosón sem látták egymást. Ennek egyik fele örült, hiszen ez megkönnyítette gondolatai elterelését. A harmadik napon viszont kezdtek baljós gondolatai lenni, részben a rá váró délutáni korrepetálás miatt. Mivel két teljes napig egyik iker sem kereste fel, felröppent benne egy gondolat, miszerint máris mindkettőjüknek elege van belőle és nem akarnak vele találkozni többet, amibe belesajdult a szíve.
Próbált hallgatni Chie tanácsára, és magában legalább száz alkalommal megfogadta, hogy nem gondol túl semmit, csak engedi, hogy a dolgok történjenek maguktól.

Mégis gyomorideggel lépett be a Miya házba, ahová ezúttal Osamu engedte be, de rögtön az üdvözlés után eltűnt, majd nem is látta többet. Atsumu ismét a nappaliban várt rá, de ezúttal egy pillantásra sem méltatta a lányt, ami már a legelején meghozta a ramaty hangulatot. Nem is próbálkozott a legapróbb kommunikációval se a hétfő délutánt illetően, csak imádkozott magában, hogy végre lejárjanak ezek a keserves órák.
Atsumu hűvös, távolságtartó viselkedése az őrületbe kergette a lányt, hiába próbálta titkolni ezt saját maga elől is, nem lett volna értelme.

- Atsumu...- szólalt meg halkan, szemeit lesütve Hanabi, miközben arra várt, hogy a szőke feladó végezzen egy feladattal.

Az említett már felszólalt volna, de az utolsó pillanatban összepréselte ajkait, hogy ne tudjon válaszolni a lánynak. Beszélni akart vele, újra jó kapcsolatba kerülni vele, mégis makacsul ragaszkodott a távolságtartáshoz, pedig ez már neki is nehéz volt.
Atsumu félt, még magának sem akarta beimerni, de rettegett attól, hogy a múlt -ami mai napig kísérti- valamilyen formában megismétli önmagát. Ezért tartott ki elhatározása mellett, csendben, de egyre türelmetlenebbül várt arra, hogy Hanabi végre döntésre jusson.

- Miya-san- emelte meg hangját egy lehelletnyit a lány, mire a feladó elkerekedett szemekkel pillantott fel rá.

- Miért hívtál így?

- Mert... mert nem figyeltél rám.

- Azt csinálom, amire kértél.

- Nem így értettem. Régen máshogy viselkedtél velem. És én, izé... szeretném, hogy újra olyan legyél- vallotta be lassan felemelve fejét, hogy tekintete találkozzon a másikéval. Szemei bánatott sugároztak, bizonytalanságot és csalódást, de a döntésképtelenség is ott lapult legbelül.

Atsumu egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni a látványtól. Ujjai megrándultak, magához akarta húzni a lányt egy fójtogató ölelésre, de ellenállt vágyainak. Fejét lehajtva nyelt egyet, majd lelke mélyébe taszítva a szemében megcsillanó összes érzelmet, hétköznapi arccal nézett vissza a lányra.

- Ez nem megy csak úgy kérésre, Hana-chan - a fiú hangja lágy volt, szinte nyugtató, becenevének hallása furcsa melegséggel árasztotta el Hanabit. Mintha visszakapott volna valamit, amit rég elvettek tőle.- Nehéz helyzetbe hoztunk, igaz? Tényleg sajnálom, de ez azért van, mert mi már képtelenek vagyunk egyedül kezelni ezt. Még adhatunk időt, hogy gondolkozz, de én lassan belefáradok a várakozásba.

- Sajnálom- motyogta elfojtott hangon a szőke lány, fejét újra lehajtva. Atsumu szó nélkül fordult vissza a feladatához, hagyva, hogy a mellette ülő elvesszen gondolataiban.

A korrepetálás végeztével Hanabi sietősen indult el haza, léptein csak az utcájukba beérve lassított, addig szinte végigrohant a fél városon. Szaporán véve a levegőt futott fel a lépcsőn az emeletre, nem is törődve szülei értetlen pillantásaival. Alig ért be a szobájába, megcsörrent a telefonja, de hosszasan szemezett a képernyővel, mielőtt fogadta volna a hívást.

- Szia, Suna...

- Minden oké?- bizanytalanodott el egy pillanat alatt Rintarou, amikor meghallotta a lány hangját. Hanabi nehezen ugyan, de valahogy sikeresen varázsolt egy mosolyt arcára.

- Igen, ne aggódj.

- Hát oké. Csak szólni akartam, hogy szombaton meccsünk lesz. Tudtál róla?

- Eddig nem.

- ...el fogsz jönni?

- Sajnálom, de nem. Sok sikert a meccsen!

- Köszi- Suna már bontotta is a vonalat, érezte, hogy a lány nincs beszélgetős kedvében.

Remélte, hogy a szőke esetleg eljön a meccsre és ezzel motiválja az ikreket, ugyanis rosszkedvük mindig kiterjed a játékukra is. Nem a technikájuk csorbul el, képesek véghezvinni ugyanazokat, mint minden más meccsen, de nyomott hangulatuk az egész csapat kedvére bélyeget nyom.
Ebben a helyzetben mégsem tehetett mást, csak várni arra, hogy az érintettek elrendezzék egymás között a dolgokat, lehetőleg anélkül, hogy ő még jobban belekeveredne ebbe.
Mindannyiuk legnagyobb örömére ez már nem is volt olyan távoli.