Eijirou-nak igaza volt. Kuroiro képessége erős, de nem igazán tud a helyzethez alkalmazkodni. Egy ideig fogócskáztak a pályán – a kistermetű fiú minduntalan elfutott a közelharcban jó Eijirou elől –, de végül sikerült leszorítania a B-st a pályáról. Kuroiro szitkozódva jött vissza a lelátóra, de Eijirou arcán hatalmas mosoly tükröződött, ami megmelengette a bensőmet.

– Bejutottunk a legjobb nyolcba! Azért ez elég jó teljesítmény, el kell ismerned! – nevetett a fiú.

– Ügyes voltál – mosolyogtam rá.
– Áh, én nem is csináltam semmit. Még csak el sem fáradtam. Ember, de várom már, hogy elbánjak azzal a Monomával! Jut eszembe, Ash-san, te ebben a körben ki ellen is fogsz harcolni? Elfelejtettem.

Nem kellett a kivetítőre pillantanom. A név beleégett az elmémbe, csak úgy, mint a lila hajú fiú tekintete.

– Shinsouval – nyögtem.

– Ouch, hát persze! Az se semmi. Ő az egyetlen általánosos, aki bejutott a harmadik fordulóba, ugye?

Bólintottam. Így jobban belegondolva, elég igazságtalan, hogy Shinsou-n és Hatsumén kívül csak hőstagozatosok jutottak tovább. Ezen a versenyen nem is kérdés, ki esélyes a nyerésre – mi napi szinten tanuljuk, hogyan használjuk a képességeinket ehhez hasonló helyzetekben. Erről eszembe jutott, hogy azt hittem, fel fogom adni a Sportfesztivált, és szinte nem is készültem. A gondolatra félelem fogott el. Mindenki más kitartóan gyakorolt, én meg olyan vagyok, mint az általános tagozatosok: felkészületlen. Kizárt, hogy továbbjussak a következő körbe, főleg Shinsou ellen.

Közben elkezdődött az első meccs: Todoroki Midoriya ellen. Nem igazán figyeltem, de egyszer csak lángok csaptak fel a pályán. Odakaptam a tekintetem: Midoriya sérült karját szorongatta (úgy tűnt, még mindig megsebesül, ha használja a képességét), és Todorokival ordibált. Megijesztett, noha nem hallottam pontosan, mint mondott.

Todoroki nekem háttal állt, de tisztán láttam a kezéből felcsapó lángokat. A bal kezéből.

– Azta! Todoroki még sosem használta ezt a képességét! – ámuldozott Eijirou. – Nagyon király!

A többi osztálytársunk is meglepődött. Szerintem néhányan eddig azt hitték, Todoroki csak jeget tud varázsolni. Én magam már használtam a tüzet – bár ne tettem volna –, de tőle nem láttam. Kíváncsi voltam, vajon miért nem.
Elvégre ez az apja öröksége. Apa elárulta nekem, kinek a fia Todoroki: a kettes számú hősé, Endeavor-é. A férfi képessége a Pokoltűz volt, úgy tűnt, Todoroki egy részről örökölte tőle.

– Mi történt? – hajoltam előre.

– Hát, Midoriya valami olyasmit kiabált, hogy „EZ A TE KÉPESSÉGED, NEM?!", erre Todoroki használni kezdte a- hoppá!

A két fiú egymásnak támadt. Csak egy óriási tűzgömböt láttunk középen, ami egyre csak tágult és tágult, és hirtelen cementfalak álltak közéjük, amik úgy dőltek össze egy pillanat alatt, mit a dominók.

– Ash-san! – Eijirou az utolsó pillanatban rántott le a korlát mögé, aztán a kődarabok záporozni kezdtek. A karunkkal védtük az arcunk, én pedig nem tudtam másra gondolni, hogy jézusom, ez olyan, mint egy vulkánkitörés.

Egy fél perc múlva óvatosan kilestünk a korlát mögül, hogy elmúlt-e a veszély, majd lassacskán mindenki talpra állt.

– Azta! – rikkantotta Midnight, és kénytelen voltam egyetérteni vele.

Midoriya lihegve, szemmel láthatóan fájdalmak között próbált talpon maradni (a vonalon kívül), míg Todoroki a félig leégett felsőjében állt vele szemben. Úgy tűnt, legalább annyira meglepődött, mint mi.

– Midoriya Izuku kiesett, a nyertes Todoroki Shouto! – hirdette Midnight.

Eijirou hitetlenkedve csóválta a fejét. – Iszonyú erős. Én a gonosztevők helyében reszketnék a félelemtől! – Hát persze, hogy őt motiválni tudja egy ilyen látvány. Személy szerint egy kicsit megijesztett, és magamban hálát adtam, hogy Todoroki személyisége nem olyan, mint Bakugou-é.

Valaki megbökdöste a hátam. Hátrafordulva meglepetten konstatáltam, hogy Ojiro áll mögöttem.

– Aizawa-san, beszélhetünk? – kérdezte komoly arccal a fiú. Eijirou-ra pillantottam, aztán megvontam a vállam és követtem a fiút az egyik diákok számára kijelölt pihenőszobába.

– Miről szerettél volna beszélni?

– A következő utáni meccsen te és Shinsou fogtok összecsapni, igaz? – Ojiro egy pillanatra elhallgatott, és a farka végén lévő pamacsot piszkálta idegesen. – Vele voltam egy csapatban az előző fordulóban, és pár dolgot kiismertem a képességéről. Figyelmeztetni szeretnélek. Ne válaszolj neki! Ha megteszed, befolyásolni tudja az akaratodat, és akár azt is meg tudja parancsolni, hogy sétálj ki a körből, vagy add fel.

– És... Öhm, úgy értem, nagyon, izé, kedves, hogy ezt elmondod, de... Miért? – kérdeztem óvatosan.

Ne legyél már hálátlan.

Ojiro lesütötte a tekintetét. – Én sem tudom pontosan. De nem szeretném, hogy esélyed se legyen nyerni. Shinsou képessége... Vagy nagyon erős, vagy használhatatlan, a szituációtól függ. És nem érzem jól magam, hogy egy osztálytársam tehetetlen ellene.

Halványan elmosolyodtam. – Köszönöm, hogy figyelmeztettél.

Ojiro biccentett.

Szótlanul mentünk vissza a lelátóra.

– Mi történt? – kérdezte Eijirou azonnal. Egy pillanatra belém hasított, hogy talán féltékeny. Ez azt jelentené, hogy...

Igen, ezt azt jelenti, hogy nem képes felfogni, hogy akarna bárki is önszántából egy légtérben lenni veled.

Lenyeltem az izgatottságomat. – Ojiro csak elmondott pár dolgot. Shinsou-ról.

Eijirou nem tűnt úgy, mint akit meggyőztek, de végül vállat vont.

– Akkor jó. Csak nem szeretném, ha bármi bajod esne.

A fiú átkarolt, és rámnevetett. Biztos voltam benne, hogy fülig pirultam, de az sem tudott zavarni. Félszegen viszonoztam a fiú ölelését.

Ebben a pillanatban a Hatsume-Bakugou meccs utóbbi győzelmével véget ért, és engem szólítottak a pályára.

Amíg a lépcsőn sétáltam, kevés sikerrel próbáltam lenyelni az idegességemet. Valahol azonban kíváncsi is voltam Shinsou-ra. Érdekes fiúnak tűnt.

Ugyanúgy megálltunk egymással szemben, mint előzőleg Urarakával. Midnight elindította a meccset, de egyikőnk sem mozdult.

– Emlékszem rád. – Shinsou megszólalt. A hangjától, noha nyilván nem lehetett kihallani a benne rejlő erőt, mégis kirázott a hideg.

Arra számítottam, hogy apát említi, de nem. – Te végeztél az egyik legjobb helyen a felvételin. 

Meglepett, hogy nézte az eredményeket, de eszembe jutottak Ojiro szavai. Összepréseltem az ajkaimat. Nem fogok válaszolni neki, bármit mond is.

Bár tudnék enni! Akkor most popcornt zabálva néznélek titeket. Érdekesnek ígérkezik ez a meccs.

– A te képességed az, amivel bármit használhatsz, ugye?

Közben lázasan törtem a fejem, hogy mit tegyek. Két lehetőségem volt: vagy egy fizikai képességgel leszorítom a pályáról, vagy a sajátját fordítom maga ellen. Valahogy viszont nem volt kedvem az elsőhöz. Olyan igazságtalan volt. Már értettem, miért nem jutott be a hőstagozatra a srác: az ő képessége, noha nagyon erős volt, nem tudott vele mit kezdeni a robotok elleni harcban. Pedig valódi gonosztevők ellen nagyon hatásos lenne. Sajnálat fogott el. Ő még jobban is megérdemelné, hogy itt legyen, mint én. Szörnyen igazságtalan volt a felvételi.

Így hát elvettem Shinsou képességét, és nagyon reménykedve abban, hogy a válaszom hatása csak akkor jelentkezik, ha nála van, megszólaltam.

– Igen.

Shinsou szeme megvillant, de úgy tűnt, már érzékelte, hogy elloptam a képességét. Komoran elmosolyodott. Egyre jobban kezdtem félni tőle.

– Ellened nem nyerhetek, igaz? – A fiú széttárta a karját. Ő is tisztában volt vele, hogy veszített, és egyszerűen feladta magát. A képességet használva azt parancsoltam neki, hogy sétáljon ki a körön kívülre. Mégis, furcsa érzésem volt. Ez az egész annyira igazságtalan. Miért adta fel ilyen könnyen? Bár, jobban belegondolva, ha nem teszi, és ugyanolyan némán áll, mint én a meccs elején, egy örökkévalóságig itt állhattunk volna. Neki bizonyára van gyakorlata abban, hogyan bírja szóra az embereket, nekem viszont ötletem sem volt.

Ahogy a fiú kilépett a körből, és Midnight kihirdette a győzelmemet, hirtelen feltűnt, mekkora csend vesz körül minket. A többi ember valószínűleg csak annyit érzékelt a harcból, hogy Shinsou egyszer csak fogja magát, és kisétál. Láttam Midnight arcán a döbbenetet, ahogy elsiettem mellette, vissza a lelátóra.

– Nem volt hosszú harc, Ash-san, de gratulálok! – fogadott Eijirou.

Csak biccenteni tudtam. Nem éreztem úgy, hogy bármit is tettem volna, hogy kiérdemeljem a gratulációt.