– Senki ne mozduljon! – kiáltotta el magát apa azonnal. A többiek meglepetten meredtek rá, csak ekkor vették észre a portálból kiáramló valakiket. Nem ismertem fel őket, látszólag apa sem, de nagyon... Gonosztevősnek tűntek.

– Thirteen! Védd a tanulókat! – Apa felvette a szemüvegét és összeszedte a szalagjait. – Ezek gonosztevők!

– Apa, ugye hiszed, hogy egyedül...

– 'Lia, maradj a többiekkel! – utasított a férfi, majd leugrott a galériáról.

– Apa! – sikoltottam utána kapva. Ne, ne, ne! A gonosztevők rengetegen voltak, apa pedig teljesen egyedül. A képességét nem támadásra tervezték.

Meg fogják ölni!

– Ashilia-san, bízd édesapádra- – éreztem meg a vállamon Thirteen kezét.

– Nem. – Engem is meglepett a hangomban rejlő magabiztosság. A Hang meglepetten füttyentett egyet.

És mielőtt Thirteen tehetett volna bármit is, elvettem Uraraka képességét és apa után ugrottam.

Tudtam, hogy ostobaság az, amit csinálok. De nem érdekelt – nem hagyhattam, hogy apának baja essen. Anyát nem ismertem, elment a születésem után és nem sokkal később meghalt – apát már nem veszíthettem el.

Alighogy leérkeztem, egy gonosztevő rám vetette magát. Bakugou képességével az arcába robbantottam, aztán rohantam megkeresni apát. Egyszerre két gonosztevőt zúzott össze úgy, hogy a szalagjaival a falnak csapta őket, de nem vette észre, hogy hátulról is támadnak. Todoroki képességével tűzsugarat küldtem rá. A gonosztevő élve elégett.

Abban a pillanatban nem volt időm felfogni a tettem súlyosságát. Csak másodpercek múlva hívta fel rá a Hang a figyelmemet.

Ó, Ash. És még te állítod, hogy a képességed nem egy gonosztevőé? Megöltél egy embert. Te, a saját akaratodból, a saját kezeddel. Kivégezted. Lemészároltad.

A mozdulat közepén megtorpantam, a kezem megállt a levegőben. Megöltem.  Minden különösebb erőfeszítés nélkül.

Ha akkor rám támad egy gonosztevő, lehet, hogy hagyom magam. De ehelyett apa kapta el a derekamat.

– 'Lia! A többiekkel kellett volna maradnod...

– S-sajnálom – válaszoltam, miközben apa arrébb húzott. A saját lábamon mentem, nem akartam még nagyobb teher lenni neki.

– Mi tört- – Apa arra a részre pillantott, ahol korábban állt az a gonosztevő. Akkor még ott volt. Most már csak nem maradt más belőle, mint egy marék hamu, az én hibámból, megszűnt létezni...

– Oh, értem. Ide figyelj. – Apa hadart, a gonosztevők egyre csak közeledtek felénk. – Semmi baj. Előfordul az ilyesmi. Ha hős akarsz lenni, meg kell birkóznod vele. – Apa előrehajolt és megcsókolta a homlokom. Ez meglepett – ritka, hogy kimutassa a szeretetét. – Hiszek benned.

Azzal újra belevetette magát a harcba.

Nagyot nyeltem, de nem volt idő tovább tétovázni. A gonosztevők elértek engem is. A hozzám legközelebb álló, egyébként meglepően emberszerű gonosz vigyorra húzta alaktalan száját.

– Egy hozzád hasonló kis virágszálnak nem itt kéne lennie – dörmögte, megropogtatva az ujjait.

Felfordult a gyomrom a vigyora láttán. Még mindig Todoroki képességét használtam – egyszerű volt, de hihetetlenül erős. Bakugou képessége túl sok energiámat vette igénybe.

Előreléptem és dobbantottam a lábammal, mire egy jégfal robbant ki a földből, közvetlenül a gonosztevő előtt. Meglepetten hátraugrott.

– Szóval veszélyes a kicsike. Nem baj, szeretem a kihívásokat. – Az ujjai közt szikrák pattogtak. Hasonló lehet a képessége, mint Kaminarié? Nem volt időm ezen töprengeni. A jégfal nem védett meg örökké. Elhajoltam a felém hajított elektromos csóvaféleség elől, és tűzzel támadtam vissza. A gonosztevő viszont meglepően gyors volt. A Hang a fejemben üvöltözött.

Jézusom, a tiéd a generációd legerősebb képessége, te meg képtelen eltalálni?!

Adod a formád, Ash.

Bárcsak eltalálna!

A gonosztevő vigyora fokozatosan leolvadt és vicsor vette át a helyét. Egyre hevesebben dobálta a csóvákat, egyik-másik el is talált, és bár a hősruhám speciális anyaga némileg enyhítette a hatást, erős csípést éreztem.

A helyzetem egyre rosszabbá vált, sorra jöttek a különböző gonosztevők. A legtöbbet egy jeges rohammal elintéztem, de az elektromos fickó valahogy továbbra is kitartott.

– Nem olyan egyszerű ám engem legyőzni, tündérkém – mondta, mintha kitalálta volna a gondolataim.

Hirtelen ötlettől vezérelve megnéztem a környezetemben lévő képességeket. Csak ötszáz méteren belül volt vagy száz – ez megrémisztett. Próbáltam kitalálni, melyik lehet a gonosztevő képessége, hátha megtudhatok róla valamit, de ez elvonta a figyelmemet, és nem tudtam elugrani a támadása elől. A csóva gyomron talált.

Ketten kiáltottunk, a Hang és én – előbbi elégedetten, és fájdalmasan. Zsibbadás terjedt szét a testemeben, nem tudtam irányítani a végtagjaimat. A lábaim összecsuklottak alattam, én pedig tehetetlenül a földre estem. A világ forgott a szemem előtt, azt sem tudtam, merre van a fel és le. Aztán a látóterembe a gonosztevő vigyorgó arca lebegett be – és az, ahogy a következő pillanatban a szeme döbbenten elkerekedik, majd hátraesik, és a puffanásból ítélve a földre esik.

– Ashilia-chan, minden rendben? – Asui állt fölöttem, a kezét felém nyújtva. Felkapartam magam a földről, hálásan elfogadva a segítő jobbot.

Még kicsit szédültem, úgyhogy csak bólintani tudtam a békalány kérdésére. Szétnéztem a csatatéren, és azonnal kiszúrtam apát, ahogy egy csapat gonosztevővel harcol.

– Segítenünk kell neki! – Összeszedtem magam és újra elloptam Todoroki képességét, de Asui a karomra tette a kezét.

– Ashilia-chan, ha te elveszed valaki képességét, képes lesz utána használni? – Válaszul megráztam a fejem. – Mindannyian különböző helyekre teleportálódtunk az egész épületben, és azt hiszem, most mindenkinek szüksége lenne a sajátjára.

Elszégyelltem magam, visszaadtam Todoroki képességét, majd egy új után néztem – ha nem lopok el egyet sem, hasznavehetetlen vagyok. Találtam egyet, aminek a neve Napszél volt, ötszáz méteren belül.

– Midoriya-chan és Mineta már ott vannak – tájékoztatott Asui. Futni kezdtünk apa felé, aki egy újabb gonosztevőt tett ártalmatlanná.

A következő az a kék hajú, az arcán kezet viselő illető volt, aki a gonosztevők egyfajta vezetőjének tűnt.

Lélegzetelállító gyorsasággal tért ki apa szalagjai elől. Aztán hirtelen közel kerültek egymáshoz, és hiába nem láttam, hogy használta volna a képességét, apa fájdalmas kiáltással kapta el onnan a könyökét, és hátraugrott. 

Tovább nem nézelődhettem. A Napszelet használva valamiféle fényes-mágneses csóvát küldtem a kezes fickó felé, aki későn vette észre, és már nem tudta kikerülni. Összerázkódott, úgy nézett ki, mint aki hirtelen elfelejtette, hol van, és mit kéne tennie, aztán magához tért és felém fordult.

Rémülten körbepillantottam. Asui már nem volt a közelemben, egy másik gonosztevővel keveredett harcba. Apára valami hatalmas, kék, kilógó agyú szörnyeteg támadt, aki mintha a semmiből tűnt volna elő. Segíteni akartam neki, de ekkor a kékhajú megszólított:

– Áh, szóval te vagy az? – A hangja kissé tompán hallatszott a kéz alól. – Hasonlítasz rá.

– K-kiről beszélsz? – Nagyot nyeltem, készen arra, hogy bármikor használjam a Napszelet.

– Anyánkról.

Nem volt alkalmam értetlenkedni. A kékhajú megfordult és egyszerűen elsétált, mielőtt egyetlen olyasmi kérdést is feltehettem volna, hogy ehh?

Ehelyett az agyfejű szörny, amivel apa küzdött, hogy felém fordította apró gombszemeit és rám vetette magát.