Ösztönösen rá akartam kiáltani a meglepetten álldogáló Shinsou-ra, hogy segítsen, de ehelyett ezt kérdeztem hideg hangon:

– Mit keresel itt? Menj innen!

A fiú viszont, hála a jó égnek, hogy ilyen makacs, a helyén maradt. – A koncerten úgy tűnt, elég rosszul vagy. Aizawa-sensei azt mondta, a kollégiumba rohantál. Minden rendben?

Meg akartam rázni a fejem. Egy icipicit sikerült is. A Hang egy pillanatig nem koncentrált, mert a dühével volt elfoglalva.

Shinsou észrevette, és összevonta a szemöldökét. Beljebb lépett a szobába és becsukta maga mögött az ajtót.

Tennem kellett valamit! Perceim voltak hátra. Nem akartam meghalni! Nem hagyhattam, hogy a Hang szörnyűségeket kövessen el! Valahogy Shinsou tudtára kellett adnom, mi a helyzet. De hogyan? Legfeljebb akkor tudunk kommunikálni, ha sikerül áttörnöm a Hangon egy-egy másodpercre, nem magyarázhatom el neki ezt az egészet. Kezdett kiveszni belőlem a remény, de most az egyszer nem adhattam fel. Szürreális élmény volt, hogy bár én magam iszonyatos stressz alatt voltam, a testem mégis tökéletesen nyugodt maradt, a szívdobogásom lassú volt, nem izzadtam, nem pirultam el.

– Azt mondtam, menj már el! – intett türelmetlenül a Hang. Én viszont minden maradék erőmet latba vetve megállítottam a kezét a mozdulat közepén.

– Mi a... – A Hang egy pillanat múlva visszaszerezte az irányítást. Én, már ha ez lehetséges test nélkül, szédelegtem.

Viszont éreztem, hogy a Hang egyre idegesebb. Ez volt a legutolsó esélyem az életemben. Nem szúrhattam el. Kinyitottam a számat és kinyögtem három szót.

– Használd... A... Képességed...

Ha ezután is az én irányításom alatt marad a testem, bizonyára összeestem volna, de így csak magamban, szinte gondolatként aggódhattam, Shinsou megérti-e, amit mondtam.

A szemem elé bekúszott egy kép apáról. Aztán Hizashi-ojisanról. Ne... Nem halhatok meg most!

Épp Eijirou arca lebegett előttem, amikor Shinsou elüvöltötte magát:

– Ashilia, ájulj el!

– Micsoda? – horkant fel a Hang.

Eijirou arca után Shinsou-ét láttam, amint rémülten az eldőlő testem után kap.

•~•~•

Álmodtam. És mivel álmodtam, nem halhattam meg. Pedig láttam a fekete ködöt, ami talán inkább fehérnek tetszett, ha nem sütött rá a fény – a ködöt, amely el akart nyelni. Szüntelenül ott táncolt a gondolataimban, hisz a szemem már hasztalanná vált. Nem is gondolatok voltak ezek, jöttem rá egy idő után. Hanem álmok. Nem tudom felidézni, miféle álmok voltak, mi szerepelt bennük, de abban biztos voltam, hogy amikor felriadtam belőlük, nem hiányoztak.

Lassan ébredtek fel az érzékeim, szép sorban, egymás után. Először halk légzést hallottam. Nem is. Ketten lélegeztek. Az egyik én voltam. Csak később jutott el a tudatomig ennek jelentősége.

A második az ízlelésem volt. Fémes, mégis semleges ízt éreztem a számban. És száraz volt a torkom, mint a papír. Erre a többi testrészemet is érezni kezdtem. Valami puhán feküdtem. Az ujjaim takarót tapintottak. Picit megmozgattam őket.

Nem haltam meg.

Ezt a megállapítást magamnak szántam, és mélységes mély csend fogadta. A Hang nem válaszolt.

Tényleg, a Hang! Eszembe jutott minden, ami a koncert után történt. Shinsou azt parancsolta, hogy ájuljak el, és mivel feleltem is rá, sikerrel járt. Így kerültem ebbe az ágyba?

Hol vagyok egyáltalán?

Túl sok erőt vett igénybe az, hogy kinyissam a szemem, szóval egy pár másodpercet pihennem kellett, mielőtt valóban szemügyre veszem a környezetemet. A saját szobámban feküdtem – nem a koleszban, hanem otthon. Mivel a holmim valószínűleg még ott volt, elég üres volt a helyiség, de megnyugtatott.

Oldalra fordítottam a fejem, mire megláttam a másik lélegzetvétel forrását: apa egy sámlin ült az ágyam mellett a falnak dőlve, lehunyt szemmel. Aludt. Ritkán láttam az apámat ilyen védtelennek.

Még beletelt egy kis időbe, amíg sikerült felkelnem. Megböktem apát, aki rögtön felriadt, és ösztönösen a fáslijai után kapott, amik persze nem voltak a nyakán.

– 'Lia!

Láttam rajta, hogy nem tudja, mit csináljon, úgyhogy kitártam a karom. Apa szorosan átölelt és percekig csak szorított magához. Aztán az orrát a hajamba fúrta és a fülembe súgott.

– 'Lia.

– I-itt vagyok – krákogtam. A férfi gyorsan a kezembe nyomott egy pohár vizet az éjjeliszekrényemről. Egy kicsit már felmelegedett, de elmondhatatlanul jólesett.

Mikor elemeltem a számtól a poharat, észrevettem, hogy egy furcsa, vastag fém karperec-szerűség van a csuklómon.

– Az egy képesség-gátló. Általában kevésbé veszélyes bűnözőknél használják, de kölcsönkaptunk egyet a rendőrségtől.

– Honnan tudtátok...? Vagyis mi történt pontosan? – kérdeztem inkább.

– Ezt nem az én reszortom elmondani. Hamarosan megtudod. A lényeg, hogy jól vagy.

Apa megeresztett egy halvány mosolyt. Megpróbáltam viszonozni, kevés sikerrel.

Egy pár óráig még muszáj volt ágyban maradnom. Közben majdnem megölt a kíváncsiság, de apa csak annyit mondott, egy teljes napot átaludtam. Közben kaptam enni, és mikor végeztem, már semmi sem tarthatott vissza attól, hogy azonnal indulni akarjak.

Apa felhívta Hizashi-ojisant, mert nem akart bemetrózni az iskolába. Azt mondta, ott mindent megtudok, és hogy meg kell majd hozzak egy fontos döntést.

Hizashi-ojisan alaposan megszorongatott, félig sírva, félig nevetve. Ezután a UA felé vettük az irányt. Az autó ablakából szinte érdeklődve figyeltem a kora délutáni, gyér forgalmat. Hirtelen boldogság fogott el, hogy láthatom. Hogy élek.

A suli üres volt. Igaz is, vasárnap volt. Az orvosiba kellett mennem. Apáék két oldalról közrefogtak, mintha folyamatos veszély leselkedne rám.

Egyszer csak lábak dobogása hangzott fel mögöttem.

– Ash-san! – Eijirou volt az. Szinte a karjaimba repült, jobban kiszorította belőlem a szuszt, mint Hizashi-ojisan. – Annyira aggódtam!

Megveregettem a fiú hátát és biztosítottam, hogy már felesleges félnie. Mikor elengedett, kicsit távolabb tolt magától és alaposan szemügyre vett. Piros tekintete meglágyult, amikor összetalálkozott az enyémmel.

– Ash-chan?

– Menjetek csak. Mindjárt megyek én is – fordultam hátra mosolyogva.

Apáék magunkra hagytak bennünket.

– Ash-san. Ne csinálj többször ilyen hülyeséget, jó? Te vagy a legeslegjobb barátom, nem akarlak elveszíteni!

– Eijirou... Tudod, az igazság az, hogy... Én nem barátként tekintettem rád. Nem sokkal ezelőttig, azt hiszem.

Csak kibukott belőlem. De nem érdekelt. Őszinte akartam végre lenni. Kaptam egy második esélyt az életre. Úgy határoztam, hogy ezt jobban megbecsülöm, mint az előzőt.

Eijirou azonban legnagyobb meglepetésemre elmosolyodott.

– Tudom.

– T-tudod?

– Persze. Ne haragudj, de eléggé nyilvánvaló volt – nevetett zavartan, piros tincseibe túrva.

– Oh... Ohhh. – A fiúra pislogtam, éreztem, hogy fülig elpirulok. – Komolyan?

Eijirou bólogatott. – De én nem... Érzek úgy. Sosem éreztem. Mármint, nem azért, csak mindig is csak barátként tudtam rád tekinteni. M-meg hát tudod, van ez a dolog, hogy a lányok nekem nem annyira...

– Semmi gond, mindent értek – nyugtattam meg. Eijirou megkönnyebbültnek tűnt, hogy végre kimondta.

– De jobb, ha bemegyünk – mutatott az orvosira. – Van ott még valaki, aki szeretne találkozni veled – kacsintott.

Belépve az ajtón Shinsou-t pillantottam meg, ahogy egy széken üldögélt. A fiú összehúzta magát, a haja a szokottnál is kócosabb volt. A jöttünkre felkapta a fejét, majd felpattant.

Ő nem ugrott a nyakamba, de láttam rajta, hogy megkönnyebbült. Melegség öntötte el a szívemet arra gondolva, mennyien aggódtak értem. Ez azzal a könnyebbséggel kombinálva, amit a vallomásom után fogott el, csodálatos volt. Talán még sosem éreztem ilyet.

– Ashilia.

– Szia.

Nem kerülte el a figyelmem, hogy a keresztnevemen szólított.

– Izé... Köszönöm, hogy megmentettél. Megint.

Shinsou lesütötte a szemét. – Azt hittem, hogy már meg is haltál, mire ideértem. Teljesen mozdulatlan voltál és alig lélegeztél. De mikor apukád véletlenül eltörölte a képességed, rájöttünk, hogy az volt a gond, és utána jobban lettél.

– 'Lia, gyere be – szólt ki a belső helyiségből apa.

Odabent az igazgató és Recovery Girl várt rám.

– Aizawa-san, köszönjük, idesiettél, miután felébredtél – mondta az igazgató. – Kérlek, megtennéd, hogy mindent elmesélsz a történtekről?

Megtettem. Vita és hazugságok nélkül. Őszintén beszámoltam a Hangról, hogy éveken át velem volt, és a tervéről, amit majdnem véghez is vitt.

Sokszor elképzeltem már, milyen lesz ez a pillanat. Persze mindig is úgy terveztem, hogy soha nem beszélek a Hangról, de nem bántam, hogy így alakult. Nem mondom, hogy kő szakadt le a szívemről, de jó érzés volt.

Beszéd közben egyszer sem néztem fel, végig a cipőm orrát bámultam. Az sem izgatott, hogy Eijirou és Shinsou valószínűleg mindent hallanak a vékony ajtó túloldaláról. Megbíztam a két fiúban, annyira, hogy a legnagyobb és második titkomat sem féltem megosztani velük. Az igazgató és Recovery Girl jelenléte egy kicsit zavaró volt, de csak el kellett képzelnem, hogy ők nincsenek a szobában.

Miután elhallgattam, a csend szinte bántotta a fülem. Aztán Hizashi-ojisan megragadta a kezem és megszorította.

– Értem – mondta Nezu, mire végre felemeltem a fejem. – Nos, el kell mondanom, hogy ez a jelenség bár nem egyedülálló, elmondhatatlanul ritka. Olykor előfordul, hogy erősebb képességek gazdáinál azt ellensúlyozandó, hogy nagy hatalmat kapnak a kezükbe, egyfajta... parazita második személyiség-féleség jelenik meg. Nagyon kevés az adatunk a jelenségről, emiatt egyetlen gyógymódot ismerünk: a képesség teljes körű eltávolítását.

Még nem is volt időm végiggondolni, amit az igazgató mondott, amikor Recovery Girl komoran bólogatott és így szólt:

– Tudod, óriási szerencse, hogy túlélted. Az eddigi három megvizsgált alanynál, akiket találtak a képességek történelmében, depressziót és egyéb mentális betegségeket tapasztaltak. Egyiküknél bipoláris zavar alakult ki, ami kétségkívül a képességének volt köszönhető. Mivel fiatalkorban alakul ki, az áldozatok még nagyobb eséllyel lesznek végül öngyilkosok.

Arra gondoltam, hogy valószínűleg nem is magukat ölték meg, hanem őket is felemésztette a saját Hangjuk.

– Tehát... El tudják törölni a képességem? Örökre?

Nezu bólintott. – Szigorúan titkos technika, de létezik. Az állam minden költséget fedez. Kérlek, gondold át alaposan, hogy szeretnéd-e. Nincs sok időnk, amíg a parazita áttöri a képesség-gátlót.

Mi lenne, ha nemet mondanék? Valószínűleg meghalnék. De a képességem nélkül...

A képességem nélkül, amit gyűlöltem? Ami pokollá tette az életem? Ami miatt bántottak alsó-középben?

– Szeretném – feleltem határozottan.

– Gyors voltál – biccentett az igazgató.

– 'Lia... Biztos vagy benne? – nézett rám fürkészőn apa. Határozottan bólintottam.

– Nem akarom, hogy újra megtörténjen. Minden.

– Akkor...

Recovery Girl bólintott, majd előlépett. Egy tűt tartott a kezében.

– Oltást kapok? – pislogtam.

– Ne becsüld alá, attól még, hogy egyszerűnek látszik – mosolygott Recovery Girl és mellém lépett.

Könnyedén belém szúrta a tűt. Kicsit fájt, másodpercekig bent tartotta. Olyan volt, mintha vért vennének tőlem, de a folyadék, amit egy zacskóba töltött, vörös helyett átlátszó volt.

Megborzongtam. Hirtelen fázni kezdtem. Mikor levettem a karperecet, senki sem volt ott, hogy beszéljen hozzám.

Furcsa volt, de amikor belegondoltam, mekkora súlytól szabadultam meg, megkönnyebbülés fogott el.

– De várjunk – jutott eszembe hirtelen valami. – Hőstagozatos vagyok, de képesség nélkül aligha maradhatok... – mondtam szomorúan. Hiányozni fog az osztályom. És igazából bánom, hogy a semmiért edzettem annyit.

– Arra gondoltunk – mondta most apa –, hogy átteszünk az általános tagozatra a következő évtől. Elvégre te UA-s vagy és az is maradsz. Idén pedig egyszerűen már nem veszel részt a hősi órákon.

– Kinek a helyére kerülök?

Apa szája sarka megrándult. – Az attól függ, Shinsou hogy teljesít.

Szóval van esélye, hogy átkerül a hőstagozatra. A gondolatra én is elmosolyodtam.

– Nos, akkor itt végeztünk is! – csapta össze a kezét Nezu.

– A jövő héten még maradj otthon és pihend ki magad! – utasított Recovery Girl.

Kicsit szédültem, amikor felálltam. Apa kitámogatott. Az előtérben Eijirou-tól és Shinsou-tól azzal köszöntem el, hogy a jövő héten találkozunk. Üdvözöltem a többieket. Shinsou halványan rám mosolygott, és megkérdezte, ha jobban leszek, elmennék-e, hogy segítsek neki edzeni. Próbáltam ignorálni Eijirou kuncogását, amikor igent mondtam.

Otthon a délutánt a valóban hozzánk került Erivel, apával és Hizashi-ojisannal töltöttem. Na meg persze a macskákkal. Alig bírtuk rávenni Tejcsokit, hogy jöjjön ki a sarokból, Rántotta nem fogja bántani. Eri boldognak tűnt, hogy kapott egy családot. Egész végig arról beszélt, milyen jó volt a fesztivál és hogy ő is szeretne UA-es lenni. Hizashi-ojisan nem ment el, ott aludt nálunk. Vacsora közben fogták egymás kezét apával, én pedig próbáltam a szalvétába rejteni a mosolyomat.

Miután beköszöntött az éj, még történt valami.

Visszavonultam aludni, de egy darabig az ablakon át nézelődtem. Egyszer csak megpillantottam egy kapucnis alakot odalent. Amikor felemelte a fejét, a tekintete rögtön elkapta az enyémet. A fiú intett, hogy menjek le hozzá.

Pulóverbe burkolózva szöktem le, apáék és Eri szerencsére már lefeküdtek. A bátyám felvont szemöldökkel üdvözölt.

– Nem vagy túl elővigyázatos.

Vállat vontam. – Már nincs értelme bántanotok engem. Nincs képességem.

– Nincs? – pislogott Shigaraki meglepetten.

Röviden beszámoltam neki a dolgokról. A fiú bólintott.

– Igazából nem is ezért vagyok itt.

– Hát akkor? – Játékosan elmosolyodtam. – Csak látni akartad a kishúgodat?

– Nem, szó sincs erről! Csak a kémem jelentette, hogy életveszélyben voltál. Gondolom, ellenőrzöm, feldobtad-e már a talpad.

– A kémed?

Shigaraki vigyorgott.

– De ezek szerint neked nem kell már aggódnod miatta, igaz? Viszont biztosra veszem, hogy találkozunk még, Ashilia.

Azzal eltűnt egy olyan kapuban, amit Kurogiri nyitott meg.

Visszamentem a szobámba. Nem kapcsoltam lámpát, sötétben dőltem be az ágyba. Azonnal elaludtam.

Nem álmodtam semmit.

V É G E