Ahogy széthúzódott a függöny, Bakugou elüvöltötte magát.

– Zúzzuk szét őket! – Azzal rácsapott a dobra az ütőkkel. Erre nem számítottam, így egy picit késve vágtam bele én is a dallamba. Jirou-nál kicsit hátrébb álltam a színpadon, nyakamban a gitárommal. Gyorsan felzárkóztam a többiekkel, de a hiba összezavart. Basszus! Hogy is volt a zene? Jól csinálom? Most már nincs visszaút! Nem ronthatom el!

– Köszönjük, hogy eljöttetek! – kiáltotta Jirou, bár a hangját alig hallottam Bakugou eszeveszett dobolásától. Nehéz volt rábírni, hogy egyáltalán segítsen, most meg jobban csinálja, mint én...

Jirou belefogott a szövegbe. Amennyire hallottam, tényleg szépen énekelt. A dal, amit hárman írtunk, a hősökről és a zenéről szólt. Angolul volt, de Jirou tökéletesen ejtette a szavakat.

Rosszul pengettem az egyik akkordot, egy húrral lejjebb fogtam le. Francba! Béna, béna, béna! Biztosan mindenki hallotta! Mindegy, csak tovább...

Nem tudtam összeszedni magam. A lábam egyre jobban remegni kezdett. Az ujjaim maguktól jártak. Tudtam, hogy hülyén néz ki, hogy ott állok a színpadon lehorgasztott fejjel, de bármennyire is győzködtem magam, képtelen voltam felnézni. A közönség soraiban ott volt valahol Eri, és apa, és Hizashi-ojisan, és talán Shinsou is...

A szemem sarkából láttam a táncos csapatot. Sárga kosztümben voltak, mi pedig pólóban. Kissé bő volt az M-es felső... Már nem tudtam a külvilágra koncentrálni. A gyomrom szorított és forró volt, mintha valami a torkomat fojtogatta volna. Fél füllel hallgattam Jirou énekét. Mindjárt jön az én sorom... Nem tudok megszólalni! Mi is volt a szöveg? Jézusom!

Jirou elért addig a pontig. Egy pillanatig várta, hogy kinyissam a számat és betartsam, amit ígértem az osztálynak, de amikor nem szólaltam meg, simán folytatta az én részemmel. A lelkem egy része megkönnyebbült, a másik viszont majdnem felsírt. Miért? Miért nem vagyok képes még erre sem?

A zene elhalkult a fülemben. A kezeim erőtlenné váltak, majdnem elejtettem a gitárt. Folytatni kell... Nem tudtam, hogy hányszor rontottam el, már képtelen voltam figyelni. A belsőm gombócként kuporodott össze, amely azért imádkozott, hogy eltűnhessek innen, erről a világról.

Aztán valami színeset láttam. Konfetti. Már nincs sok hátra. Valóban, fél perc múlva egyszer csak megállt a zene, vele együtt a kezem is, inkább csak reflexből. A karjaim az oldalam mellé hullottak. Hirtelen szörnyen melegnek éreztem azt az egy szál, túl nagy pólót.

A többiek meghajoltak. Én nem. Az összes tagom zsibbadt volt. Mindenkinél előbb hagytam el a színpadot. A fejemben azok a képek villogtak, amiket elképzeltem arról, mit láthatott a nézőtér. Né, az a fekete hajú csaj kiállt oda, de alig csinált valamit, aztán el is rohant, mint egy óvodás! Szánalmas.

A backstage-ben ledobtam a gitáromat a földre, felkaptam a fogason lógó pulcsimat és kirohantam. Ha elég gyors vagyok, gondoltam, miközben belebújtam a pulóverbe, megelőzhetem a tömeget. Menet közben belerohantam valakibe. Felnézve apát pillantottam meg. Félrelöktem és rohantam tovább. A férfi látványára az jutott eszembe, most akarom őt látni utoljára. Mert ha nem találkozunk többször, az neki jobb. Hirtelen annyira feleslegesnek éreztem magam ebbe a világba, hogy szinte csodálkoztam, hogy amikor a betonútnak csapódik a lábam, hangosan puffan. Még annyit se érek, hogy hangot hozzak létre.

A kollégium előtt fékeztem le. Ekkorra már kifogyott az erő a lábaimból, a kezdeti adrenalin egyszeriben elszállt, és majdnem összeestem. Valahogyan felvonszoltam magam a szobámba. Villanyt nem kapcsoltam, odakint pedig már sötét volt, így egyedül a hold sápatag fénye világította meg a szőnyegemet. Egy mozdulattal összerántottam a függönyt és lerogytam a szőnyegemre.

Melegem volt a pulóverben, de a kezem és a lábam fázott. A cipőm még rajtam volt, a fűző sötét sziluettje elterült a szőnyegen.

Hát itt vagyunk.

Nem válaszoltam a Hangnak, úgyis tudta, mire gondolok.

Emlékszel még, mit mondtam neked a koncert előtt?

Persze, hogy emlékszem. Hogy felejthetném el?

Hogy meg fogsz büntetni, ha elszúrom.

Úgy van. És tudod, miért?

Nem. Nem is érdekel már.

Pedig érzem, hogy kíváncsi vagy.

Kíváncsi vagy arra, ki vagyok én? Hogy hogy tudom átvenni az irányítást a tested felett? Hogy miért vagyok veled? És hogy mi a tervem?

Hiszen tudod a választ, csak nem akarod beismerni.

Ahogy ültem ott a csendben, a Hang egyre hangosabbá vált a fejemben. Mintha egy élő ember beszélne hozzám. Méghozzá a saját hangomon.

A kezem körvonalát talán csak azért láttam, ahogy a combomon fekszik, mert olyan sápadt volt a fekete környezethez képest.

Sokszor elmondtam már neked, kicsi, ostoba Ash. Tényleg nem tudtad összerakni a szálakat?

Most már rájöttem, azt hiszem – feleltem neki tompán.

Te vagy én, és én vagyok te.

Ugyanazok vagyunk.

Egyek.

Mondd csak, mi az, ami a legtöbb emberrel gyerekkora óta ott van, vele együtt növekszik, fejlődik, és sehogy sem tud szabadulni tőle? Amivel együtt kell élnie, legyen bármilyen. Amit nem változtathat meg?

A képessége.

Úgy van, Ash. A képessége. – A Hang most kajánul elvigyorodott. Éreztem, ahogy ennek nyomán nekem is mosolyra húzódik a szám.

Szóval te a képességem vagy?

Jaj, de okos vagy! Igen. A képességed összefonódott a lényeddel és ez létrehozott... Engem. Mint egyfajta lelkiismeret. Most magaddal beszélsz, ugye tudsz róla?

Kezdett egyre világosabbá válni a kép, és nagyon nem tetszett, amit mutatott. Hirtelen valami furcsa érzésre lettem figyelmes. Noha idáig fásultság volt úrrá rajtam, most észrevettem egy pici lélekdarabot, azt az egyet, amelyet még nem burkolt be a Hang fekete leple. Azt, ami én voltam. Meglepetten megböktem, megforgattam ezeket az érzéseket. De hiszen én élni akarok! Ki akarok törni a Hang uralmából, visszamenni a fesztiválra, megölelni Erit, beszélni apával és Eijirou-val és Shinsou-val, és Itsukával és Todorokival és Hizashi-ojisannal... Sok ember volt, akit szerettem és akit nem akartam itt hagyni. És a cicák! Igaz, hogy Éjfürt meghalt, de a többiekről akkor is gondoskodnom kell! Szerettem volna játszani velük, szerettem volna apával zacskós rament enni és tévét nézni a picike nappalinkban, szerettem volna órákra járni. Élni akartam.

De az, hogy én mit szerettem volna, már vajmi keveset számított. A Hang, a képességem diktált.

Mit akartál elérni azzal, amikor átvetted az irányítást? Miért ájultam el mindig? – kérdeztem.

Mert annyira hülye vagy, muszáj volt kézbe vennem a dolgokat. Sajnos eleinte még nehéz volt leküzdenem az elméd, de ahogy múlt az idő és fogyott az energiád, egyre erősebbé váltam.

H-hogy érted azt, hogy fogyott az energiám?

Említettem, hogy én is egy tolvaj vagyok, nem igaz? Csak én nem képességeket lopok, hanem a te energiádból tápláltam magam. – Ekkor a Hang türelmetlenné vált. – Jézusom, mégis mit gondolsz, miért csak idáig húztad ki? Haha! Nem is vetted észre, és már csak egy csipetnyi erőd maradt. Meg fogsz halni, Ash, és akkor én veszem át a helyed. Már csak pár perc, talán egy óra.

De hát, ha meghalok, te is meghalsz velem együtt!

Ó, a testedet nem bántom, talán csak egy kicsit. De elfojtom azt a maradék tudatot is.

Mi a terved ezzel? – Egyre jobban pánikba estem, vagyis az a kis lélekrész, ami még megmaradt a számomra. A Hangnak ugyanis igaza volt. Éreztem. Amint az egész elmémet beburkolja, nekem végem. Ez csak a kisebbik gond volt, elvégre ki vagyok én a világban? A nagyobbik az, hogy a Hang mit fog kezdeni, ha a fizikai valómmal, a kezemmel, a lábammal, a szememmel és nem mellesleg a képességemmel valamelyest hatalomhoz jut.

Ezzel a képességgel elég király dolgokat lehet csinálni, nem? Például átvenni az uralmat a UA, majd a japán kormány felett.

Elsőre kissé túl nagy szabású tervnek tetszett, de ha az ember belegondol... És tudom, hogy a Hang képes lenne rá.

Meg kell állítanom, és erre csak egy megoldást láttam.

Azonban ahogy felálltam, a tagjaim megdermedtek a mozdulat közepén.

Ó, ne fáradj. Már minden gondolatodhoz hozzáférek. Tudom, mit forgatsz a fejedben. Hogy ha te, mármint a fizikai valód meghal, akkor én is eltűnök. Valahol igazad van, mert sajnos még mindig hozzád vagyok kötve. Ha meghalsz, meghalok, ha megsérülsz, én is érzem a fájdalmat. De tudlak irányítani. Esélyed sincs.

Be kellett látnom, hogy igaza volt.

A Hang irányítása alatt a testem kiegyenesedett és odasétált az ablakhoz. A függönyt nem húztam el, hanem továbbindultam és komótosan körbesétáltam a szobán. Szórakozottan végigsimítottam a tárgyakon, amik mellett elhaladtam. A Hang az új testét próbálgatta, én pedig tehetetlenül szenvedtem az elmém fogságában.

Szinte éreztem, ahogy percről percre fogy az életerőm. Már olyan gyenge voltam, hogy semmit sem tehettem. Ebben a kis szobában hamarosan meghalok és senki sem fogja észrevenni. Nem marad hulla, amit megtalálhatnának, nem lesz vér, amit fel kell takarítani. Csak eltűnök, szép csendben, mintha sosem léteztem volna.

Pont, amikor visszatértem a szoba közepére, valaki kivágta az ajtót. Mivel a Hangnak sincs hátul szeme, megpördültem, és szembetaláltam magam a tágra nyílt szemű Shinsou-val.