Egy nagy csapat rendőr is csatlakozott hozzánk. Őket leszámítva körülbelül harmincan lehettünk, hősök és diákok.

Nyolc harmincat ütött az óra, amikor úgy határoztak, eljött az idő. Az egyik hős előrelépett, és, szerintem elég hülye módon egyszerűen felcsengetett a házba.

A következő pillanatban egy óriási szörny rontott ki a kapun.

– Áh! – kiabáltak azok, akiket elsodort. Én valamivel távolabb álltam, így nem esett bajom. A többiekkel ösztönösen siettünk a szétszóródott rendőrök és hősök segítségére, elkaptuk őket a levegőben és a leérkezés előtt.

Futólag rápillantottam arra a dologra, ami kirontott. Valamiféle Noumunak tűnt első pillantásra, de lehetett egyszerű gonosztevő is. Most a hozzá képest aprónak tűnő rendőröket próbálta eltiporni. Ryukyu, az egyik hős sárkánnyá változott, úgy támadt vissza, s az utca hamarosan óriási alakok küzdőterévé változott.

– Befelé! Aki nem harcol, menjen be! Koncentráljunk a célra! – üvöltött apa. Úgy tűnt, teljesen belefeledkezett a harcba, és minden mást a kötelesség mögé állított. Csodáltam őt ezért.

De nem volt idő filozofálni. Teljes erőmből rohanni kezdtem sok más emberrel együtt. A kétszárnyú ajtót vettük célba, amely az egyetlen bejárat volt az épületbe.

Egy hosszú, fehér folyosóra jutottunk. A többiek rohantak tovább, de én egy pillanatra megálltam körülnézni.

Nighteye hirtelen lefékezett, és egy kis fülkében, ami a falból nyílt, feltárt egy titkos ajtót. Három gonosztevő várt minket a túloldalon, de két hős lerendezte őket. Mi lerohantunk a lépcsőn, ami egy sötét pincefélébe vezetett. Úgy tűnt, az előrébb haladó Eijirou és Midoriya vertek szét egy falat, amit akadályként felhúztak. Ám ekkor megingott a lábam alatt a talaj és a betonfolyosó megcsavarodott.

Éppen csak, hogy meggyőztem magam, hogy nem egy régi Nintendo-játékba kerültem bele, hanem a valóságot látom, újra megremegett a padló. Egy újabb folyosó keletkezett alattam, és mielőtt elkaphattam volna valamit, vagy egyáltalán felkiálthattam volna, belezuhantam.

Önkéntelen sikítás tört fel belőlem, de hamar földet értem, úgy festett, csak két emelett között nyílt egyfajta átjáró, ami persze azonnal be is zárult, ellehetetlenítve a visszajutásomat.

A talpamra érkeztem, de az eséstől a földre zuhantam. Apró kavicsok sértették fel az ujjaimat, amelyeket nem védett a kesztyű.

Amint elcsitult a mozgó beton zaja, ráébredtem, hogy teljes némaság vesz körül.

Elszakadtam a többiektől és egyedül maradtam.

RIP Ash. De figyu, nem akarok veled együtt meghalni. Szóval szedd össze magad légy szíves, nézz körül legalább vagy valami.

A Hang szavai nyomán – ez nem kerülte el a figyelmemet – fordult körbe a tekintetem. Valamiféle szobában voltam, amely teljesen üres volt, csupasz falai szürkék, és egyetlen, kis ajtó törte meg az egyhangúságot.

Feltápászkodtam és megpróbáltam az ajtót. Könnyedén kinyílt, túlságosan is könnyen. Vajon miért történt mindez? Puszta véletlen, vagy akar tőlem valamit a Hassakai? Ha igen, akkor mi a csudát, ha még csak nem is ismerem őket?

Megmarkoltam elővont botomat, készen arra, hogy bármelyik pillanatban lesújtsak vele. Gyorsan ellenőriztem a képességeket, de még ötszáz méteren belül éreztem a csapatomét, tehát tényleg nem zuhanhattam sokat. Ami viszont aggasztó volt, hogy nem egy másikat is érzékeltem. Apró kis fénypontok az éterben, itt a valóságban pedig gonosztevők, akik valahol a folyosók mélyén, itt, ebben a végeláthatatlan labirintusban rejtőznek...

Ez nem egy megnyugtató gondolat.

Igen – sóhajtottam –, nekem is ez jutott eszembe.

Nem véletlen. Nem csak, hogy jól ismerlek, hiszen mi egyek vagyunk.

Már megint ez? – Sosem értettem, mire akar kilyukadni ezzel a szöveggel a Hang.

Majd meglátod. Már csak egy kis erőt kell szereznem, és megláthatsz engem. Meglátod, hogy én is ugyanolyan tolvaj vagyok, mint te.

A Hang nem mondott többet, én pedig már rég belefáradtam a kérdezősködésbe. Inkább elővigyázatosan kiléptem a folyosóra.

Egy lelket se láttam.

Szinte visszatartott lélegzettel hallgatóztam, de semmi. Találomra elindultam az egyik irányba. Fogalmam sem volt, hogy jutok vissza a többiekhez, vagy egyáltalán ki. Élve.

Tíz lépést sem tehettem meg, amikor valaki az arcomba robbantott.

Hátraestem, ösztöntösen magam elé kaptam a botomat. A fülem zúgott, de felugrottam és vaktában előredöftem. Csak egy pillanat múlva tisztult ki annyira a látásom, hogy megpillanthassam az előttem álló nyurga alakot, aki az arcán hosszú pestismaszkot viselt, a kezében pedig pisztolyt tartott.

– Hihihi! Hát itt vagy! De vártam már, hogy játszunk! – Az alak, akinek nem tudtam a hangja alapján megállapítani a nemét vagy a korát, most egyik lábáról a másikra ugrálni kezdett. Nekem örült ennyire?

– Ki vagy te? – szegeztem rá a botom. Sajnos gyakorlatilag lehetetlen volt megállapítani a képességét, hiszen nemcsak a gonosztevőkét nem tudtam archoz párosítani, de sokat a saját csapatomból sem. Ha ellopok egy ismeretlen képességet, azzal azt kockáztatom, hogy a saját társaimat hátráltatom.

– Hívj csak Serrónak! Haha! Overhaul beszélt ám rólad! – Az alak most abbahagyta az ugrálást és a fejét oldalra döntötte. – Te vagy a kis tolvajlány. Engem küldött, személyesen, hogy bánjak el veled!

Őszinte valaki.

Az alakra szegeztem a botom, közben egyre azon gondolkodtam, mit kéne tennem. Megkockáztassam, hogy ellopok egy képességet? Sajnos se Bakugou, se Todoroki nem volt velünk, ugyanis mindketten megbuktak az ideiglenes engedély-vizsgán, pedig az ő képességeik a leghasznosabbak. Próbáljam meg talán ezt, a Tüzet?

– Hihihi! Akkor csapjunk is bele a mókába! – nevetgélt tovább Serro. Majd egyik pillanatról a másikra elkomorult a maszk alatt, megállt, elhajította a pisztolyát és elővett egy jóval nagyobb puskát.

– Azt mondják – szegezte rám a fegyvert, miközben kicsit hátrált –, hogy hülyeség betonfolyosón lőfegyvert használni, mert visszakapom a golyót. – Le mertem volna fogadni, hogy ekkor elmosolyodott. – De szerencsére én jól célzok.

Basszus. Itt fognak lelőni. Csinálnom kellett valamit, de azonnal.

Nem volt vesztenivalóm, elloptam egy Légpajzs nevű képességet, amit az utolsó pillanatban vontam magam köré. Serro golyója persze visszapattant róla, de a gonosztevő hihetetlenül gyorsan félreugrott.

– Sz'val vannak trükkök a tarsolyodban, hm? Hihi! Ez szórakoztató lesz!

Elhajította a puskát és egy rakás kést húzott elő a kabátjából. Hány fegyvere van ennek?

A Légpajzs rohamosan szívta az energiámat, muszáj volt lekapcsolnom, mégis fáradtság vett rajtam erőt. A lehető leggyorsabban végeznem kell itt és visszatalálnom apáékhoz.

Serróra küldtem egy kisebb tűzhurrikánt, ő azonban – úgy tűnt, atletikus alkat – könnyedén kikerülte, majd felém kezdte hajigálni a késeit. Egyet-kettőt sikerült a bottal félreütnöm, a többiek képességekkel kellett kivédenem. Találtam egyet, ami hasznosnak bizonyult: Tükör volt a neve és minden történést tükrözve játszott vissza. Serro felém hajított egy kést, mire őfelé is szállt egy. Ezzel játszottunk egy darabig, míg sikerült megsebeznem.

Vér fröccsent ki a mellkasából, valódi, sötétpiros vér. Pár csepp rám is jutott belőle. Serro lélegzete elakadt, a szeme elkerekedett. Egy pillanatig mindketten dermedten álltunk – lesokkolva meredtem a sebre, amit én okoztam –, majd felkacagott és kirántotta a kést magából.

– H-heh! Ennél több kell, hogy engem legyőzz! – Hiába próbálkozott, Serro hangja elfúlt, majd köhögni kezdett.

Dülöngélni kezdett, megpróbálta megőrizni az egyensúlyát. A falnak kellett támaszkodnia, aztán ellökte magát, de nem volt elég erős és elesett. Ennyire szerencsém volt azzal a késsel? Mégis... Ha itt hal meg a szemem előtt... Én öltem meg őt...

Mire vársz már, idióta? – sikított rám a Hang. – Fuss!

A lábaim maguktól indultak meg a parancsára. Elrohantam Serro mellett, aki hiába kapott utánam. A lépéseim tompán visszhangoztak a szűk folyosókon. Már messze jártam, amikor hallottam a puffanást, ami a gonosztevő végét jelezte.