Este, már a kollégiumban mind összegyűltünk, hogy kitaláljuk, mivel is akarunk előrukkolni a fesztiválon. Mineta és Kaminari továbbra is a Maid cafét hangoztatták, Yaoyorozu és Iida valamilyen tanulással kapcsolatos programot szerettek volna, a többiek meg már csak azért is növelték a hangzavart, hogy totális káosz alakuljon ki. Én a háttérben maradtam, az egyik kanapénak támaszkodva hallgattam őket. Vártam, mikor szólal fel végre Todoroki.

Mikor egy pillanatra csend lett, a fiú előlépett.

– Nekem van egy ötletem, ami jó lehet – mondta, mindenki meglepetésére. – Nem tudom, hogy hívják, de...

Maga elé húzta a laptopot, ami nem tudom, kié volt, de bekapcsolva hevert a dohányzóasztalon, valamit begépelt, és egy perc múlva felállt, hogy mi is láthassuk a képernyőt, amelyen valamilyen együttes koncertje volt látható.

– Sok ember van, és boldognak tűnnek – vont vállat a fiú.

– Haha! Nem gondoltam volna, hogy pont te rukkolsz elő ezzel, Todoroki-kun – nevetett Ashido, hátba veregetve a fiút.

– De végül is nem rossz ötlet – ismerte el Iida. – Tartsunk egy koncertet? De hogyan?

– Igen! És már tudom is, ki fogja szervezni az előadást! – rikkantotta Kaminari, és a hátul álldogáló Jirou-ra mutatott.

– Ehh? – lepődött meg és jött zavarba azonnal a lány.

– Igaz – tűnödött Sero –, Jirou-san, te egy csomó hangszeren tudsz játszani és lefogadom, hogy énekelni is tudsz!

– De hát...!

Azonban hiába tiltakozott volna, a többiek eldöntötték a dolgot. Jirou beletörődve sóhajtott.

– Nyugi, biztosak vagyunk benne, hogy jó leszel – nevetett rá Kaminari, mire a lány arca egész halványan, de felderült.

– Egyébként van itt még valaki, aki tud hangszeren játszani?

Páran, köztük én is, tétován feltettük a kezünket.

– Király! De kezdjük el most szervezni, mert kifutunk az időből. Akkor ti fogtok hangszeren játszani és énekelni, és mondjunk Ashido-san meg pár ember táncol! Plusz kellenek majd speciális effektek, azt majd én és Kirishima elintézzük – vágta hátba bólogató barátját Kaminari. Úgy tűnt, nagyon tetszett neki ez a koncert-dolog.

– De álljunk meg! – integetett Hagakure-san. – Kyoka-chan, tényleg van kedved énekelni? És különben is, mit adunk elő egyáltalán?

– Jirou nagyon jól énekel! – bólintott büszke mosollyal Yaoyorozu. – Megmutatod a többieknek?

A lány megforgatta a szemét, de azért beleegyezett. Megköszörülte a torkát, majd egy perc gondolkodás után belefogott. Alig egy versszakot énekelt egy általam ismeretlen, angol dalból, de már láttuk, hogy Yaoyorozunak igaza van. Tökéletesen énekelt.

– Rendben, ez is megvan. Jirou-san, rád bízhatjuk a dal megírását?

– P-persze, ha, ööö... – A lány körbefordult, majd hirtelen rám mutatott. – Ha Aizawa-san is segít benne.

– Micsoda? Én? – lepődtem meg.

– Te tudsz hangszeren játszani. Majd Yaomomo is segít – vont vállat a lány.

Az lehet, hogy tudok egy kicsit gitározni, de az nem azt jelenti, hogy érték a zenéhez! Ellenkezni próbáltam, de a beszélgetés már továbbhaladt. A többiek kitalálták, ki lesz az a maradék ember, akit kiképezünk zenésznek, mert azért kellett még egy gitáros és egy dobos is, és hogy ki fogja csinálni a speciális effekteket. A maradék, Ashido vezetésével a táncos csapatot erősítette (bár arra őszintén kíváncsi leszek, hogy fog ez menni Iidának).

– Ó, és mi lenne, ha lenne valamilyen közös fellépőruhánk? – vetette fel lelkesen Sero. – Mondjuk egy 1-A feliratos póló!

A többieknek is tetszett az ötlet, szóval Sero és Eijirou magukra vállalták, hogy elmennek és osztálypénzből mindenkinek csináltatnak felsőt.

Amíg a többiek nagy beleéléssel szervezkedtek, én Todoroki mellé léptem.

– Nagyon tetszik nekik az ötleted – mosolyogtam rá halványan. A fiú lepillantott rám (miért van az, hogy az összes barátom legalább tizenöt centivel magasabb nálam?), arcán szokatlan béke látszott.

– Igen – felelte egyszerűen.

Így elkezdődött a készülődés a UA kulturális fesztiváljára.

•~•~•

Jirou-val könnyedén megértettük egymást, valószínűleg a hasonló személyiségünk miatt, és jól együtt tudtunk dolgozni. Yaoyorozu-sannal már kicsit nehezebb dolgunk volt, de a lány kedvessége nem ismert lehetetlent. Nem mondanám, hogy közeli barátnők lettünk, de élveztem, amikor hármasban írtuk a dallamot és a dalszöveget (Jirou még arra is rávett, hogy egy részt én énekeljek el, bár még nem tudom, hogy a fenébe küzdöm majd le a lámpalázamat).

Nem volt sok időnk a fesztiválig, így mindennap sokat dolgoztunk, szinte az összes szabadidőnket rááldoztuk. A tanárok szerencsére tudták ezt, és nem adtak sok tanulnivalót. Mégis sikerült néha kimennem edzeni Shinsou-val, akivel egyre közvetlenebb lett a kapcsolatunk. Jól éreztem magam vele.

A Hang csak a hét második felében kezdett aktív lenni, addig duzzogott. Azonban jelentősen megnehezítette az életem, amikor egész nap a duruzsolt a fülembe. Alaposan el is bizonytalanított a dolgomban, de Jirou nem volt hajlandó megengedni, hogy lemondjak a részemről a dalban, amit elő fogunk adni.

Hiába küzdöttem ellene, a következő hét elejére már kezdtem visszacsúszni a korábbi állapotomba. Pedig olyan jó volt ez az egy hét nyugodt boldogság! De kezdtem egyre terhelőbbnek érezni az emberek jelenlétét. Valahol abban reménykedtem, hogy csak az introvertáltságom miatt van.

A fellépés, a fesztivál azonban közeledett, és nem lehettem olyan önző, hogy csakis a kis lelkivilágommal foglalkozzak.

– Olyan jó lesz, Ash-chan! – nevetett a vonal másik végén Itsuka, amikor felhívtam. – Kíváncsi vagyok, hogy a mi színdarabunkat vagy a ti koncerteteket nézik meg többen. Tényleg, meséltem, hogy indulok a szépségversenyen?

– O...Oh. Nem, de biztos vagyok benne, hogy megnyered – vágtam rá zavartan. Éreztem, hogy forróság kúszik az arcomra, hiába feküdtem az ágyamon, teljesen egyedül.

– Mindenki ezt mondja, de te vagy az egyetlen, akinek hiszek – kuncogott a lány.

A párnámba temettem az arcom.

Idióta! – szidott a Hang, valószínűleg inkább csak megszokásból.

– Lassan le kell tennem, takarodó van, és ha nem alszunk, az ofőnk leharapja a fejünket – sóhajtott Itsuka. – Jóéjt, Ash-chan!

– Jóéjt – motyogtam. Miután a lány letette, még sokáig feküdtem az ágyamon, némán, a sötétbe bámulva.

•~•~•

A fesztivál előtti napon nem voltam túl jól. Eijirou szinte könyörgött azért, hogy kikeljek az ágyból. Csütörtök volt, és bár a másnapot megkaptuk a fesztivál számára, aznap még volt tanítás. Egyik órán sem tudtam figyelni, amit Hizashi-ojisan, aki az angoltanárunk volt, meg is jegyzett. Nem nagyon beszéltem senkivel a Hangon kívül. Sejtettem, hogy a holnapi fesztivál az oka a levertségemnek. Féltem, hogy a lámpaláz miatt valami elhamarkodottat teszek, például az utolsó pillanatban visszamondom a szereplésemet és beteget jelentek. Egész idáig úgy voltam vele, hogy majd valahogy csak leküzdöm a félénkségemet, de ez kezdett szorongássá alakulni. Elkapta a torkomat, a mellkasomat, és úgy tűnt, addig szorítja, amíg meg nem fulladok. Nem álltam messze tőle.

Shinsou, mikor délután meglátta az ábrázatomat a szokott tisztásunknál találkozva, felvonta a szemöldökét és elmosolyodott. – Izgulsz a holnap miatt?

– Egy kicsit – nyögtem ki.

– Nyugodj meg, nem lesz semmi baj – mondta a fiú és a szemembe nézett. Eszembe jutott, amikor kimenekítettek minket Bakugou-val a Gonosztevők Szövetségétől, magam elé tudtam idézni a pillanatot, amikor Shinsou teljes erejéből szorított magához, azokra a lila íriszekre, amelyek már akkor is megnyugtattak. Mint valami drog, melegség terjedt szét a csontjaimban.

– Ha gondolod, ma délután kihagyhatjuk az edzést – vont vállat Shinsou, és bár a hangja közömbös volt, a szeme alatti bőr halvány rózsaszínre váltott, amit nem tudtam mire vélni. – Nekem ötkor vissza kell mennem az osztályomhoz egy utolsó megbeszélésre, de addig maradhatok.

Ezzel lerakta a táskáját és leült a fűbe. Egy kis tétovázás után követtem a példáját.

Pár percig hallgattunk, aztán Shinsou megszólalt. – Remélem, azért már jobban vagy.

– Persze – vágtam rá ösztönösen. El akartam terelni magamról a beszélgetést. Rossz érzés volt, amikor mindenki velem foglalkozott. Csak ezután jöttem rá, hogy nem is tudom, miről beszél a fiú. – Vagyis... Jobban?

– Elég zárkózott voltál az utóbbi időben. Mármint... A szokottnál is zárkózottabb. Nem mintha ez baj lenne persze, vagy én nem ilyen lennék, csak, öhm, aggódtam egy kicsit.

Ez meglepett. Nem is igazán az, amit Shinsou mondott, hanem ahogyan. Ritkán beszélt ennyit egyhuzamban, és még sosem hallottam volna, hogy ilyen... Összevisszák lettek volna a szavai.

– Ez kedves tőled – mosolyodtam el önkéntelenül is. – Csak, tudod...

Most komolyan? Ki akarod önteni neki a lelked, jaj, de édes!

Gyorsan lenyeltem a mondat végét. – De mindegy is.

Shinsou mintha válaszolni akart volna valamit, de ekkor megcsörrent a telefonom. Apa volt az.

– Moshi Moshi – emeltem a fülemhez.

– 'Lia! Eri szeretne veled beszélni – mondta a férfi köntörfalazás nélkül. – Ide tudsz jönni az iskolába?

– Eri? Persze, egy perc és indulok.

Shinsou felé fordultam és elhadartam neki, hogy sajnos rohannom kell.

– Semmi gond. Majd holnap találkozunk a fesztiválon – intett a fiú.

Gratulálok, őt is sikeresen megbántottad.

Felkaptam a táskám. Sietnem kellett, mégis láttam Shinsou szemében, hogy rosszul esett neki, hogy itthagyom. Növekvő önutálattal és a gyomromban a szorító, forró, szúró érzéssel hagytam el a tisztást.

---

A/N: heyo, bocsánat a kihagyásért, de karácsony napjaira rövid szabadságot vettem ki. Remélem, mindenkinek jól teltek az ünnepek :)

Egyébként, ha minden igaz, már csak 2-3 fejezet van hátra, jeez.