– Az összes induló, mind az 1540 együtt fog indulni – jelentette be a szörnyen kialvatlannak látszó vizsgabiztos. – A társadalom telis-tele van hősökkel. És főleg Stain megjelenése óta sokan úgy vélik, csak az igazán nagyoknak kellene szerepet játszaniuk. A hősi cím nem adható olyasvalakinek, aki a jutalomért és elismerésért hajt... Olyanok érdemlik csak meg, akik önzetlenül feláldozzák magukat a többiek érdekében.

Te ilyen volnál?

A vizsgabiztos tovább magyarázta a vizsga szabályait. A gyorsaságunk fog számítani, csupán az első száz induló teljesíti a feladatot. Mindenkinek el kell helyeznie magán három öntapadós kis céltáblát, és lesznek nálunk labdák is, amikkel értelemszerűen a többieket kell eltalálnunk. Három találat – ennyi a cél.

Miután mindenki megkapta a felszerelését, beállítottak minket egy üres térre. Még az utolsó céltábla elhelyezésével voltam elfoglalva, amikor hirtelen hangos puffanás és a többiek álmélkodása ütötte meg a fülem. Előttük szétnyílt egy hatalmas doboz játéktábla-szerűen. Belül többféle környezetet – várost, hegyeket, ipari területet – építettek. Bizonyára baromi drága beruházás volt, de hát a hősöknek mindig jutott pénz.

– Visszaszámlálás indul! – hallatszott egy nagyon-nagyon hangos mikrofonból. – Szóródjatok szét! Öt...

A vizsgázóknak nem kellett kétszer mondani. Egyesek menedéket kerestek, mások a kezükbe vették a labdáikat és azt tervezgették, kire fognak célozni.

– Négy...

Szívesen megkerestem volna Eijirou-t, Itsukát vagy Todorokit a tömegben, de erre nem volt idő. A búvóhelyet keresőkhöz csatlakoztam. Legközelebb a város-szerű rész volt, mindent beleadtam a futásba.

– Három...

Még egy kicsit! Már majdnem elértem a biztonságot nyújtó épületeket. A jobb kezemmel a zsebembe nyúltam és megragadtam az egyik labdát a hat közül. Meglehet, hogy rögtön támadnom kell vele.

Pont akkor ugrottam egy irodaház sarka mögé, amikor a vizsgabiztos egyhez ért. Azonnal lecsapódott mellettem egy labda, tompán puffanva az aszfalton. Megpördültem, egy idegen diákot láttam, aki dobásra emelt kézzel állt nem messze mögöttem.

Vigyázva, hogy ne legyen túl könnyű célpont sem a combomra, sem a derekamra ragasztott céltábla (a harmadik a jobb vállamon helyezkedett el), a fiú nyakára céloztam és elhajítottam a labdát. Elsőre... Nem talált.

A srác röhögött. Éreztem, hogy pír kúszik az arcomra. Más egyelőre úgy tűnt, nem jár erre, de mindenfelől robbanásokat és kiáltásokat hallottam.

Egy pillanatra lehunytam a szemem. Keresnem kellett egy képességet, ami a hasznomra válhatott. Nálam volt a botom, mint a hősjelmezem állandó része, de ha nem osztálytárstól lopom el a képességét... Akkor is kissé csalásnak éreztem. Azzal nyugtattam magam, hogy a célbadobásnál annyira nem fontosak a szupererők.

Találtam egy olyat, ami Fuvallat névre hallgatott. Szerencsém volt: könnyedén oda tudtam navigálni a labdát a céltáblához. A srácnak, aki csak a sípolásra kapta fel a fejét, leolvadt a vigyor az arcáról. Előhúzott egy labdát.

Jobbnak láttam menekülőre fogni.

Gyorsabb voltam, mint a fiú, és a labdája sem talált el. Hamar beugrottam egy ház mögé, ahol találtam egy rejtett sikátort. Ezen végigsurranva egy idegen utcán találtam magam.

Egyelőre nem láttam senkit. Kicsit kifújtam magam, de tudtam, hogy nem pihenhetek sokáig. Csak az első száz versenyző jut tovább, valószínűleg páran már teljesítették is.

Azonban nem kellett keresnem a többi versenyzőt, megtaláltak azok maguktól is.

– Egyedül van! – harsant mögöttem egy lányhang.

– Az enyém! – Hátrafordultam. Két ismeretlen diák közeledett, egy lány és egy fiú. Előbbi a füle mögé tűrte rövid, fekete haját, majd mielőtt reagálni tudtam volna, elhajította a labdát.

Basszus! Halk sípolás hangzott fel, ahogy eltalálta a derekamon lévő pontot. Sokkal lassabban mozogtam, mint amúgy, feltehetően a lány képessége miatt.

– Ez nem ér! Nana-chan, ne hagyj itt! – kiáltotta a srác, de Nana csak rákacsintott.

– Átmentél. Kérlek, fáradj a recepciós szobába – szólt ki egy hang a lány egyik céltáblájából.

– Sok szerencsét, Shio-chan – intett a fiúnak, majd el is tűnt.

Shio sóhajtott. – Jobb nálam, mint mindig.

Muszáj volt csinálnom valamit, hogy bejussak. A Fuvallattal igazából elég egyszerű volt bevinni két találatot a srácnak, igaz, rövid csatánk közben én is elveszítettem egy céltáblámat. Annyi baj legyen. Kő esett le a szívemről, amikor bejelentették, hogy én is sikeresen teljesítettem.

A recepciós szobában Eijirou ugrott a nyakamba. Ő hamarabb végzett, mint én. Csak arra volt idő, hogy igyak egy pohár vizet és megbeszéljük, ki hogyan jutott tovább, már szólítottak is a második fázisra.

Hihetetlen, de az egész osztály továbbjutott. Együtt bámultuk a kijelzőt, ami a pályát mutatta – a pályát, ahol mindent felrobbantottak.

– A területen civil áldozatok vannak szétszóródva, sokak meg is sérültek. Az lesz a feladatotok, hogy kimentsétek őket!

Mindegy, semmi gond, nem olyan vészes. Nincs nagy gyakorlatunk a témában, de csak a sebesülteket kellett előhalászni a romok alól, és elszállítani őket a "kórházba" – nem hangzott túl nehéznek.

Aztán kiderült, hogy ezek szinte mind idősek és gyerekek.

És nem bíznak bennünk.

És mindenáron nehezebbé akarják tenni a dolgunkat.

Ráadásul még pontoznak is minket, és szóvá teszik, ha valami nem tetszik nekik.

És nagyon szigorúak.

– Hékás! – morrant rám egy gyerek, akit a kezemben vittem ki egy épület romjai közül. – Előbb meg kell nyugtatnod és megbizonyosodnod, hogy nincsenek-e gyorsabb ellátásra szoruló sérültek a területen!

– E-elnézést – hebegtem.

Leszidott egy kissrác, aki legalább tíz évvel fiatalabb nálad.

– Szóval? Hadd halljam azokat a nyugtató szavakat! – türelmetlenkedett a kölyök.

– Minden rendben – vágtam rá.

– Kedvesebben!

– Minden rendben?

– Ez túl bizonytalan!

Hagyd már a fenébe!

– Tudod mit? – Időközben odaértünk az elsősegély-ponthoz. – Ők majd gondodat viselik.

Lehet, hogy most buktattam meg magam.

A mentés önmagában nem volt nehéz feladat. De hogy még emocionálisan is ott legyek... Nem volt az erősségem. Már sejtettem, hogy itt fogok elvérezni. Egyedül a adott némi reménységet, hogy azt mondták, a megmentett emberek száma az, ami igazán fontos. De ha nagyon lepontoznak...

– Segíts-ééég! Ha-hóóó! Vala-kiiii! – Egy nem túl meggyőző alakítást nyújtó, ötvenes férfi integetett felém egy összedőlt ház mellől.

Szedd össze magad, nem érdekem, hogy megbukj.

– U-uram! Jól érzi magát? Megsebesült? – Odaszaladtam hozzá. A férfi szúrós tekintettel nézett rám, mire gyorsan hozzátettem: – Minden rendben van, itt a segítség.

– Nem tudok járni – kesergett. – De a feleségem még a romok alatt van! Őt mentsék ki előbb! Drágám! Drágám!

A férfi kiáltozni és mászni kezdett, majd kaparni kezdte a földet, mintha így kiszabadíthatná a képzeletbeli nejét (aki persze valószínűleg egyáltalán nem volt veszélyben. Nem tudtam napirendre térni a mű-áldozatok felett.)

– Uram! – guggoltam le mellé. – A feleségét hamarosan kimentjük. Ne aggódjon. Most viszont a saját érdekében az elsősegély-pontra kell önt kísérnem.

A férfi összevonta a szemöldökét. – Több határozottságot!

– Ööö... Izé, szedje össze magát!

– Majdnem. 

Nagy nehezen elvergődtünk az elsősegély-pontra és átadtam a férfit egy ott tüsténkedő diáknak.

Telt az idő, egyre jobban belejöttem a mentésbe és egyre több embert juttattam biztonságba. Éppen egy idős nénit kísértem a "férjéhez", amikor a pálya másik feléből robbanás hallatszott.

– Mindenki nyugi, elintézik az ottaniak! – kiabált egy srác. Ez nem Shio-chan az előző körből? – Folytassuk a mentést, pörögjünk fel!

Sok bajbajutott még hangosabban és ijedtebben kiáltozott, mint előtte. Kétszer olyan gyorsnak kellett lennünk, miközben a föld olykor meg-megremegett és törmelék potyogott a fejünkre. Azonban nem telt bele pár perc, hangos sípszó hallatszott.

Véget ért a vizsga.