Eltelt az egész hétvége anélkül, hogy érdemben töltöttem volna időt másokkal. Főként csak ültem a szobámban, olvastam vagy gyakoroltam a gitáromon. A telefonomat be sem kapcsoltam. Eijirou egyszer átjött, de nem igazán beszélgettünk. Egyetlen ember társasága hiányzott, apáé, de ő felém se nézett. Valószínűleg elege van belőlem.

Hétfő délután el kellett mondanom a hősöknek, hol találkoztam Erivel és hogy vittem őt a többiekhez. Oda Hizashi-ojisan vitt el, és hazafelé néhány perces néma kocsikázás után megszólalt. A mindig vidám férfi ezúttal szokatlanul komor volt.

– Apukád többször is hívott.

– Nem néztem a telefonom.

Hizashi-ojisan arrébb tolta a sebváltót, majd picit hátradőlt és felsóhajtott. – Ash-chan, tudod, Shouta nekem azt mondta, úgy érzi, haragszol rá valamiért, ezért nem mert zavarni. Így van? Mert ha igen, akkor szeretne veled kibékülni...

– Nem haragszom rá. – Lerúgtam a cipőmet és felhúztam a lábamat az ülésre. Átkaroltam a térdem és kibámultam az ablakon. – Csak... Egyedül szerettem volna lenni.

– Hazavigyelek?

– Nem, menjünk a koleszba.

Az út többi részét némán tettük meg.

Amikor beléptem az épület ajtaján, a lépcső felé akartam indulni, de hirtelen rájöttem, hogy elővigyázatlan voltam. Majdnem az egész osztályom a nappaliban ült, mint általában tették esténként, én meg belesétáltam.

Arra számítottam, hogy mindenki morogva elfordítja majd a fejét, ami a logikus reakció lett volna azután, hogy milyen goromba voltam velük. Legnagyobb meglepetésemre ehelyett Ashido nevetve integetett.

– Ash-chan, te is játszol velünk? – lengette meg a kezében tartott kártyákat.

– Ash-san? – fordult hátra Eijirou, és megvillantotta szokásos cápavigyorát. – Gyere, te le tudod nyomni szkanderban ezeket a balfékeket! – mutatott Kaminarira és Seróra, akik vörös arccal próbálták egymás öklét az asztalra lökni.

A konyhában főzőcskéző Todoroki biccentett egyet és halványan elmosolyodott.

Dermedten álltam az ajtóban, néztem az osztálytársaim mosolygó arcát. Mégis miért kedvesek velem? Hirtelen sírhatnékom támadt.

Ne, ne, légyszi...

– É-én...

– Osztok neked is – mondta Yaoyorozu, én pedig nem tudtam ellenkezni. A testem szinte magától mozgott, leült a kanapéra a többi lány közé, akik mind otthoni ruhában és felkötött hajjal voltak. Jirou a kezembe nyomta az én paklimat, és ez volt az a pillanat, amikor a vastag var, ami addig beborított, felszakadt, az üvegkalitkán repedés keletkezett, és újra képes voltam sírni. Reméltem, hogy nem csak átmenetileg, de egy picit legalább boldog voltam.

•~•~•

Másnap osztályfőnöki előtt félrehúztam apát és szorosan megöleltem. A férfi meglepődött, de utána megsimogatta a hajamat és álmosan elmosolyodott.

Órán nagy eseményt jelentett be:

– Iskolai fesztivált fognak rendezni.

– Micsoda? Máris? – ámuldoztak a többiek.

– A Sportfesztiválon a hőstagozatosok ragyognak, ilyenkor pedig a többi – az általános, a támogatói és a business – tűnhet ki.

Erről eszembe jutott Shinsou, és hogy azóta sem válaszoltam neki, pedig esedékes lett volna a beígért közös edzés. Feljegyeztem magamban, hogy óra után fel kell keresnem a fiút.

Milyen népszerű itt valaki – jegyezte meg a Hang rosszmájúan. Noha a hétvégén egész végig ő duruzsolt a fülembe, tegnap óta nem szólalt meg. Szerettem volna azt hinni, hogy nem is hiányzott, elvégre ez lett volna a logikus, mégis most szinte megkönnyebbülés fogott el. Itt van még. Nem hagyott el.

Minket csak a halál tud elválasztani, Ash.

– ...itt, a kulturális fesztiválon azonban ti döntitek el, mit csináltok. Találjátok ki valami programot, amin mindenki részt tud venni vagy valami. – Apa a mondat végét már csak motyogta, beburkolózott a sárga hálózsákjába és a sarokban álomba merült.

Azonnal hangzavar kerekedett. Mindenki az éterbe harsogta rosszabbnál rosszabb ötleteit. (Csak pár példa: Maid café, sztriptízbár, tanulósarok, Aoyama Saját Ragyogó Show-ja.)

– Mindenki! – üvöltötte túl az osztályt Iida. – Csend! Egyesével felírjuk az ötleteket a táblára, és majd szavazunk! Sorban haladjunk! Yaoyorozu-san, neked mi a javaslatod? – fordult a fiú a megszeppent alelnökhöz.

Így, szép sorban végigvettük az összes ötletet. Amikor rám jutott a sor, vállat vontam, nem igazán volt ötletem, szóval végül benyögtem a macskasimogatót. (Apa egy pillanatra felébredt, de amikor látta, hogy nincsenek cicák, visszaaludt.)

Húsz ötlet került fel a táblára. A legtöbbet első körben kiszavaztuk, de ez persze széles körű felháborodást szított. Iida megpróbálta lecsendesíteni az osztályt, de a csengő megszakította az eszmecserét.

– Holnap reggelre döntsétek el – intett nekünk apa, és kisétált a teremből.

Mindenekelőtt Shinsou-nak írtam.

Shinsou (küldte ekkor: október 13. 14:56, válasz erre: „...remélem, nem baj!): persze, semmi gond, sok szerencsét. Majd írj, h neked mikor jó.

Én: ne haragudj, hogy nem válaszoltam korábban qwq

Én: ma délután ráérsz esetleg?

A válasz azonnal megérkezett.

Shinsou: persze, a suli előtt találkozunk órák után.

Remélem, nem sértettem meg, de majd kimagyarázom magam. Aznap úgysem volt iskolai edzés, rám fog férni a gyakorlás.

– Ash-saaaan – lépett a padom mellé Eijirou. – Szerinted mit csináljunk a fesztiválra? Aww, én szkander-versenyt akartam tartani, de senkinek sem tetszett.

– Pedig jobb ötlet, mint a Maid café – próbáltam vigasztalni a fiút.

– Nekem van egy ötletem – szólalt meg hirtelen Todoroki.

– A kézműves soba stand? – kuncogott Eijirou, de a fiú megrázta a fejét.

– Majd délután megmutatom mindenkinek.

Kíváncsivá tett, de nem tudtunk belőle több szót kihúzni.

– Hmm, mindenesetre, valamit muszáj lesz összeraknunk – sóhajtott Eijirou. – Majd megkérdezem Tetsutetsut, hogy ők mit csinálnak. Tényleg, Ash-san, délutánra kértünk kimenőt a fiúkkal, van kedved velünk eljönni a városba?

– Ne haragudj, már van programom – jelentettem be félig szomorúan, félig izgatottan. Megmutattam Eijirou-nak az üzeneteket, amiket Shinsou-val váltottam.

– Ó! – Eijirou elmosolyodott és felvonta a szemöldökét. – Ez egy randi.

– Mi? – lepődtem meg. – Dehogy! Korábban is edzettünk közösen. Nincs ebben semmi rendkívüli.

– Hmm. Hát jó. De ha mégsem, szólj – vigyorgott rám, amire önkéntelenül is megforgattam a szemem.

Randi? Ugyan már. Te csak a plátói szerelemhez értesz.

•~•~•

Délután egy pár percet várnom kellett Shinsou-ra, de hamar befutott. Semmit sem változott, mióta nem találkoztunk, lila haja ugyanolyan kócosan meredezett mindenfelé, az arca ugyanolyan kialvatlanságról tanúskodott. Biccentettünk egymásnak, és elindultunk a szokott kis tisztásunk felé.

– Nektek is kell csinálni valamit a fesztiválra? – szólalt meg, mire bólintottam.

– Őszintén, nem tudom, mennyi kedvem van most ehhez, de végül is jópofa – vontam vállat. A fiú ellenben csak fintorgott.

– Nem igazán szeretem az ilyen csapatos projekteket.

– Nem jó az osztályközösségetek?

– Én nem vagyok jó oda.

Sejtettem, miért nem akar részt venni az osztálya életében. Elvégre – jogosan – úgy érzi, neki nem oda kéne járnia. Ő a hőstagozatra való.

– És ti mit fogtok csinálni? Mert az én osztályom kísértetkastélyt akar – fintorgott a fiú. Erről önkéntelenül is eszembe jutott az edzőtáboros ijesztgetős játék, ami nagyon rossz fordulatot vett. Végigfutott a hideg a hátamon, és egy pillanatra azt kívántam, bár otthon lehetnék. Az érzés viszont eltűnt, amikor séta közben észrevettem, hogy Shinsou engem figyel. Valószínűleg a válaszomra várt, de ehelyett ennyit kérdezett:

– Minden rendben?

A tekintete most az egyszer nem tűnt álmosnak.

– P-persze – mosolyodtam el. – Mi még nem tudjuk. Az egyik srácnak van egy ötlete, de csak délután lesz hajlandó elmondani.

Beszélgetés közben odaértünk a tisztáshoz. Ledobtuk a hátizsákunkat a fűbe és a felvettük szokott kezdőpozíciót.