Kábé száz méter után egyszer csak véget ért a folyosó. Szitkozódva fordultam körbe, és a jobb oldalamon megláttam egy ajtót. Meglepő módon fából volt, széles kilinccsel, nem úgy nézett ki, mint egy titkos szervezet titkos pincéjében lévő titkos helyiség bejárata.

Megpróbáltam kinyitni, de be volt zárva. Mivel más út nem volt, visszafelé pedig nem akartam menni, kénytelen voltam az Eijirou-tól egy pillanatra ellopott képességgel betörni.

Arra számítottam, hogy gonosztevők vetik majd rám magukat, ehelyett csak egy rémült kislány ült a szoba közepén álló ágyban.

– Mi a... Várjunk! Te vagy az a kislány?

A személyleírás alapján – hosszú, világos haj, nagy szemek, kis szarv, bekötött karok – valóban ő lehetett az. Különben sem valószínű, hogy túl sok kislányt tartanak fogva. Ugye?

– K-ki vagy te? – kérdezte félős, vékony hangon, de nem próbált elmenekülni előlem. Valószínűleg nem gondolta, hogy rosszabb dolgokat tudok vele tenni, mint a Hassakai.

– Öhm... Nincsen semmi baj – váltottam a lehető leggyengédebb hangnemre, amit csak produkálni tudtam. – Én és a társaim azért jöttünk, hogy megmentsünk téged.

– Milyen társaid? Hősök vagytok?

– Igen. Odaviszlek hozzájuk – mosolyogtam rá reményeim szerint kedvesen a lányra.

Ne vicsorogj már, nem csoda, hogy fél tőled.

Visszarendeztem az arcvonásaimat.

– Mi a neved? – léptem hozzá közelebb egy kicsit. Közben azon törtem a fejem, hogyan tudnék kijutni innen vele.

– E-eri.

– Figyelj, Eri, azt fogjuk csinálni, hogy...

Nem tudtam befejezni a mondatot, ekkor megremegett a föld és a szoba kezdett összehúzódni. Valószínűleg a betont mozgató gonosztevő rájött, hogy rossz helyen vagyok. Erről eszembe jutott valami. Hogyha nem a távolból irányítja a falakat, ami egy ilyen nagyszabású képesség esetében ritkaság, akkor közel kell lennie. A társaim pedig valószínűleg már messze járnak...

Gyorsan felkaptam a kislányt, aki remegve bújt hozzám. Közben a plafon közeledni kezdett felénk, a padló pedig hullámzott. Megnéztem a képességeket ötszáz méteren belül. Bingó! Csak négy ismeretlen, plusz valamilyen okból kifolyólag Eijirou-é, Fat Gumé és Amajiki-kuné volt elérhető. Ők is leszakadtak a csapattól? Nem volt időm ezen gondolkodni. Elloptam azt, amelyik legvalószínűbbnek tűnt a neve alapján – Manipuláció –, és csodák csodájára megállt a mozgás. Megpróbáltam úgy irányítani a falakat, hogy felfelé jussunk – borzasztó érzés volt, szinte beszippantott a beton és úgy éreztem, mintha a belső szerveim mozogtak volna –, de sikerrel jártam.

Egy, ha minden igaz, két emelettel feljebbi folyosón kötöttünk ki. Meg kellett volna keresnem a többieket, de ahogy visszaadtam a betonos képességet, hirtelen minden erő kiszállt belőlem. Térdre rogytam, a szemem előtt fekete foltok táncoltak.

– J-jól vagy? – kérdezte Eri rémülten.

– Persze, csak... Adj egy kis időt – motyogtam. – Kimerített a képességem használata.

Miért dőltél ki ilyen hamar? – lepődött meg a Hang.

Valószínűleg nagyon képzettek azok a gonosztevők, akiktől elloptam a képességeket. És sokat használtam őket...

– Én segíthetek! – mondta hirtelen Eri és letérdelt mellém. A szeme félve, de kedvesen csillogott. Kérdőn néztem rá. – Az én képességem meg tudja növelni a tiédet – mutatott a kis szarvacskájára.

– Valóban?

Tehát ez a magyarázat azokra a drogokra.

Eri bólogatott, majd összeszorította a száját, látszott rajta, hogy nagyon koncentrál. Pár másodperc múlva meg is éreztem a képessége hatását: új erő költözött az ereimbe, és, amikor feltápászkodtam és körülnéztem az elérhető képességek között, megdöbbenve tapasztaltam, hogy két kilométeren belül érzékelem őket. Ennek lehetetlennek kellett volna lennie.

Látod, milyen erős is lehetnél?

– Köszönöm! – hajoltam meg gyorsan Eri felé, majd kézen fogtam a kislányt. – Keressük meg a... Csapatomat.

Az utolsó szót alig tudtam kinyögni, hirtelen borzalmas fájdalom hasított a fejembe. Ismerős érzés volt.

Ne, ne most! Kérlek!

Sajnálom, de túl nagy a kísértés. És most olyan erős lettem, hogy semmi esélyed ellenem. – A Hang kajánul vigyorgott, miközben egyre inkább átvette az irányítást a testem fölött.

Ne, nem engedem!

Pedig jobban járnál, ha mégis.

Ne szórakozz, ez egy bevetés...

Nem tudtam befejezni a mondatot. A Hang irányításával rohanni kezdett a testem, kissé túlságosan durván húzva maga után Erit. Fogalmam sem volt, honnan tudja az utat, de sikerült elkalauzolnia a többiekhez. Az elmém börtönében önkéntelen megkönnyebbülés fogott el.

– Thilia! – kiáltotta meglepetten Evantgard.

– Hát megtaláltad! – ugrott oda Mirio-kun, és átvette tőlem Erit. Pont jókor. Amint elengedtem a lányt, a falnak dőltem.

Ne ellenkezz már! – üvöltött rám dühösen a Hang.

Nem hagyhatom, hogy megint hülyeséget csinálj!

– Áh, tehát Serrónak nem sikerült megállítania a lányt – hallottam magam mögül egy idegen hangot. Erőnek erejével hátrafordítottam a fejem: Chisaki Kai, Overhaul állt mögöttem, egy elágazásban. Nyugodtnak tűnt, a keze mégis ökölbe szorult.

– 'Lia – lépett mellém apa. Nem tudtam kivenni az arcát, homályos volt a látásom. Nem ájulhatok el, most nem!

Akkor hagyd abba az ellenkezést!

Nem!

Volt egy pár másodperc, mielőtt minden elsötétült volna, amikor a Hang felül kerekedett rajtam. Ő mozgatta a tagjaimat, ahogy megpróbálta felnyomni a testem és megállítani a lábán. Korábban ilyen csak akkor fordult elő, amikor engedtem a Hangnak, hogy irányítson. Ilyen erős volna?

Azonban ezt nem tudta sokáig tartani, pár pillanat múlva szédülés fogott el, és az utolsó, amit éreztem, a kemény fal volt, amikor a fejemen koppant.

•~•~•

Sosem volt még olyan mély álmom, mint azután.

Napokkal később ébredtem fel egy kórházban. A szituáció idegesítően ismerős volt. Miért kell mindig itt kikötnöm? Miért nem vagyok elég erős?

Mert ilyen vagy. Egy semmi.

Nem tartottak bent, mivel komoly fizikai sérüléseim nem igazán voltak. Senki nem értette, miért estem kómaszerű állapotba, én pedig nem beszéltem nekik a Hangról.

Már felöltözve, a hátamon holmimmal, amit apa hozott be, indultam lefelé a lépcsőn, amikor meghallottam egy ismerős, vékonyka hangot. Eri?

Bekukkantottam egy közeli kórterem résnyire nyitott ajtaján. Valóban a kislány ült az ágyában, egy fehér köpenyes orvos ült mellette és kérdezgette. Mintha csak megérezte volna, hogy ott vagyok, Eri felnézett. Összetalálkozott a tekintetünk. Intettem a kislánynak, mire az szintén megemelte a kezét. Nem mosolygott, az arca korára nem jellemzően búskomor maradt. Én se nagyon tudtam már boldog lenni. Mint két testvér, nem igaz?

Valóban sokban hasonlítotok. Reménykedj, hogy az ő élete ne legyen olyan felesleges, mint a tiéd!

Továbbmentem.

Amikor a recepcióhoz értem, észrevettem apát, aki ott várt. Hizashi-ojisan is mellette volt, alaposan megölelgetett, de nem viszonoztam. Fásult voltam, de ezt az ájulás utóhatásának tudtam be.

Apa megkérdezte, hogy mielőtt visszatérünk-e a kollégiumba, hazaugorjunk-e a macskákhoz. Nemet mondtam. Csak bele akartam burkolózni a takarómba és egyedül lenni.

– Ashilia-chan!

– Aizawa-san!

– Aizawa-san, jobban érzed magad? – ugrottak fel a nappaliban üldögélő osztálytársaim.

Mióta vagyok én ilyen népszerű, hogy ennyi embernek hiányoztam? Csak nem jó pontokat akarnak az osztályfőnöknél? Válaszra sem méltatva őket kikerültem őket és egyenesen a szobámba mentem.

Mi ölte meg a szívemet?

Korábban, amikor tegnap estefelé felébredtem, és apa behozta a telefonomat, láttam, hogy Todoroki, Itsuka és Shinsou is írt. Egyik üzenetet sem néztem meg. Eijirou még mindig kórházban volt, gyorsan küldtem neki egy jobbulást.

Ezután a szőnyegemre dobtam a telefonomat és a párnámba temettem az arcom.

Miért romlott el minden? Miért romlottam el én? Miért nem tudom megtartani a barátaimat, miért nem tudok törődni a többi emberrel? Miért nincs egy normális képességem, miért ilyen elcseszett a családom, mi a francért vagyok még életben, ha ennyire felesleges vagyok?