Beszaladtam a kollégiumba lerakni a holmim és átöltözni. Ezután, miközben a Hanggal felváltva szapultuk magamat, visszasiettem a tisztásra. Shinsou egy kulacsból nagy kortyokkal ivott, míg apa a fáslijait rendezgette. Égett az arcom, ahogy odaálltam eléjük. Basszus, mit csinálok?

– Áh, 'Lia. – Apa rám pillantott, majd felvette a speciális szemüvegét. – Háromig számolok, addig helyezkedjetek kezdőpozícióba. Egymás ellen fogtok küzdeni, a cél a másik harcképtelenné tevése. Egy.

Shinsou gyorsan lerakta a kulacsát, megtörölte a száját és felhúzta a fekete maszkot. Most vettem csak észre, hogy mintha egy része fémből vagy műanyagból lenne, kicsit úgy nézett ki, mint egy gázálarc. Valószínűleg egy, a fáslik mellett használt felszerelés volt.

Szembeálltunk egymással, és ellazítottuk az izmainkat. Egyikőnk sem botránkozott meg apa lényegre törőségén, mindketten megszoktuk már.

– Kettő.

Mivel kéne támadnom? Ha harcképtelenné kell tennem, elég ha mondjuk lefogom valamivel, persze nem puszta erővel, ahhoz túl gyenge vagyok, de ha mondjuk Eijirou képességét használom...

– Három.

Lehunytam a szemem, hogy megkeressem és ellopjam Eijirou erejét, de semmit se láttam. A képességem nem működött. A fenébe! Apa bizonyára eltörölte.

Közben Shinsou sem tétovázott. Az egyik fásliját felém vetette, de ezt a harcmodort, amit apától tanult, jól ismertem. Félreugrottam, miközben minden erőmmel próbáltam valami megoldást kieszelni.

Valami ötlet? – kérdeztem a Hangot.

Az persze most, hogy szükségem lett volna rá, nem válaszolt.

Shinsou újra megpróbált elérni, de kitértem. Eszembe jutott, hogy megragadom a fáslit, ahogy felém suhint vele, de ezzel legfeljebb annyit értem volna el, hogy a fiú hasra esik.

Sajnos azonban a képességemet addig nem nyerhettem vissza, amíg apa nem pislog. És simán kibírta három-négy percig. Gyerekkoromban utáltam farkasszemezni vele.

De ha sikerül addig húznom az időt, egy pillanatra visszaszerzem a képességem, és nyert ügyem van.

Ez persze valamivel nehezebb feladatnak bizonyult egy picike tisztáson, ahol nem igazán van hová szaladni. Nem ugrálhattam fel-alá az örökkévalóságig. Szerencsére vagy nem, Shinsou taktikát változtatott.

A fiú a maszkjához nyúlt és megtekert rajta egy tárcsát. Csak fél szemmel követtem a mozdulatot, inkább azzal voltam elfoglalva, mi legyen a következő lépésem, így teljesen felkészületlenül ért a hang, amin megszólalt.

– Állj meg!

A vér is megfagyott bennem. Megtorpantam a mozdulat közepén, a lábam, amellyel hátrafelé akartam lépni, remegni kezdett. Pánik kúszott végig az ereimen.

Lehetetlen.

Lassan Shinsou-ra néztem. Ő beszélt, muszáj így lennie. De mégis...

Te itt vagy?

Te szóltál hozzám?

Te létezel?

Van tested?

Ne, kérlek, add, hogy nincs igazam!

Aww, ennyire nem akarsz találkozni velem? – szólt kajánul a Hang. – Amúgy ne ess ennyire kétségbe. Nem tudok fennhangon beszélni...

Egyelőre.

Mit akar ez jelenteni?

– Aizawa-san, minden rendben? Nem akartalak megijeszteni. – Shinsou hangja megnyugtatott. Mintha tényleg aggódott volna, bár lehet, hogy csak beleképzeltem.

– É... Én... Persze. Te beszéltél az előbb? – Megpróbáltam összeszedni magam. Kisöpörtem a hajam a szememből és a fiúra néztem.

Shinsou bólintott és kicsit közelebb lépett. Lehúzta a maszkját és rámutatott. – Ez tudja módosítani a hangszínt- és magasságot, amin beszélek. Gondoltam, ha a te hangodon szólalok meg, az összezavar és nyerhetek – magyarázta.

Az én hangomon. Hát persze. Lassan leülepedett a kezdeti félelem. De hülye vagyok! Az én hangom a Hang hangja.

Te én vagy.

Én te vagyok.

Ezt tudod nagyon jól.

Mi együtt vagyunk valaki.

Ő én? Én ő vagyok? Mi egyáltalán a Hang? Ki? Ki vagyok én? Mi különböztet meg minket? Mi...

– 'Lia, jól érzed magad? – Most már apa is odalépett és a vállamra tette a kezét.

– P-persze, csak...

Csak?

Apa nem tudott a Hangról. Senki sem tudott róla. Soha nem árultam el ezt a titkot, mert ha megtudná bárki is, miféle... Parazitát hordozok magamban, legalábbis őrültnek nézne.

Ki tudja, talán az is vagyok.

– Biztos? Aizawa-san, elkísérjelek a gyengélkedőre?

– Nem kell – ráztam meg a fejem. – Jól vagyok. Elnézést.

Csak egy egészen kicsit hazudtam ezzel.

•~•~•

Ettől fogva szinte mindennap kimentem gyakorolni a ligetbe apával és Shinsou-val. Noha az iskolai edzés lefárasztott, ez inkább felfrissített és sokkal többet tanultam belőle. Képességgel és anélkül harcoltam Shinsou ellen, aki próbált a fáslijaival fogjul ejteni, illetve a hangjával átejteni. Apa többnyire nem csatlakozott be a harcba, csak figyelt minket és javaslatokkal látott el.

Arra is jó volt, hogy elterelte a figyelmem az ideiglenes engedély megszerzéséről és Eijirou-ról. Eijirou kicsit kezdett különösen viselkedni. Többször révedt a távolba és gyakran elkalandozott gondolatban. Amikor ő, Itsuka és én hármasban tanultunk, volt, hogy mi ketten már felmondtuk az egész klasszikus irodalom-anyagot egymásnak, ő pedig még az írásbelinek se kezdett neki. Velem ugyanúgy viselkedett, mint korábban, és pedig ugyanúgy zavarban voltam a közelében, csak a szokásos ó-jaj-le-ne-bukjak játékot játszottuk.

Volt rá lehetőség, hogy módosítsunk a hősruhánkon, de nekem megfelelt úgy, ahogy volt. A legtöbb osztálytársam azonban megtette, sok még praktikusabb és még stílusosabb öltözék született.

Aztán, pár héttel később az egész hősévfolyamot buszra pakolták. A Takoba Arénába mentünk – az ideiglenes hősengedély-vizsga helyszínére.

– Áhh, kezdek aggódni – sóhajtott mellettem Jirou, amikor megláttuk az aréna tekintélyt parancsoló épületét. Egyedül annyiban nem értettem egyet vele, hogy én már sokkal korábban elkezdtem az aggódást.

Nem egy másik iskolai csoportot láttunk gyülekezni az aréna előtt. Persze, hisz közel sem a UA volt az egyetlen hősképző Japánban. Egyik-másikról én is hallottam már, de a legtöbb teljesen ismeretlen volt. Jó ég, ugye nem gondolnak minket sznobnak vagy ilyesmi?!

A csoportok lassan elkeveredtek. Hozzánk is odacsapódott néhány ijesztően hangos másik iskolabeli diák, de jobbnak láttam inkább eltűnni a helyszínről. Jobban érdekelt az a nő, aki ragyogó mosollyal üdvözölte a rémült arcot vágó apát.

– Eraser? Tényleg te vagy az? Láttalak a tévében a Sportfesztiválon. Rég találkoztunk! Házasodjunk össze – jelentette be olyan lazán, hogy majdnem félrenyeltem a nyálamat.

– Nem, kösz.

– Apa? – Felvont szemöldökkel néztem a férfira, majd a nőre (aki feltehetően egy hős lehetett).

– Ó, hát ő? Csak nem a kislányod? De édes! Még sosem találkoztunk, de legutóbb olyan hatéves lehettél. Helló! Ms Joke vagyok! Apukád régi kollégája!

Apa a fáslijai mögött fáradt arcot vágott. Elhatároztam, hogy kiderítem, mit is jelent pontosan ez a régi kolléga-kapcsolat, de ekkor recsegve megszólalt a hangosbemondó:

– Minden diákot kérünk a csarnokba! A kísérőtanárok legyenek szívesek a lelátóra fáradni!

Nem szívesen hagytam egyedül apát ezzel a Ms Joke-al, de nem tehettem mást. A többieket követve beléptünk az aréna csarnokába, ahol a ideiglenes hősengedély-vizsgát kell majd letennünk.