A lelkem könnyebb lett, miután bevallottam Eijirou-nak a történteket, ám mégis maradt bennem némi rossz érzés. Vajon eljátszottam a bizalmát a gyanús viselkedésemmel és a sok elhallgatott információval?

Próbáltam optimistán gondolkodni, de nem ment könnyen.

A kemény edzések folytatódtak, mégis valahogy nem éreztem, hogy fejlődnék. Gyakorlatot és tapasztalatot persze szereztem a kaszabolással, ám mást nem igazán. Kissé olyan volt, mintha a képességem egy zsákutca lett volna: egyszerűen nem tudtam tovább fejlődni. Hogy leszek így hős valaha is?

A szobámban ültem egyik délután és házit írtam, amikor apa felhívott.

– 'Lia, rossz hírem van – szólt bele a készülékbe a férfi köszönés helyett.

– Mi történt? – kérdeztem rémülten.

– Éjfürt... – Apa alig hallhatóan felsóhajtott. – Sajnos pár perccel ezelőtt elment.

Mély, fekete súly omlott a szívemre.

– Éjfürt? – suttogtam. – De...

– Idős macska volt már. – Apa kedvesen, ám mégis szomorúan beszélt. – Az is nagy szó, hogy ilyen szép kort megért.

Elszorult a torkom, ahogy lassan realizálódott bennem, mi történt.

– Hazamehetek? – kérdeztem halkan.

– Eléd megyek.

– Ne! Apa, ne hagyd... Ott őt – suttogtam, a torkomat már sírás szorongatta. Úgy képzeltem, hogy apa a kanapén vagy az ágyán ül, Éjfürt pedig az ölében. Nyugodtan hajtotta álomra a fejét, békében, apával... Ezzel a gondolattal vigasztaltam magam, persze hasztalan.

– Szólok Hizashinak. – Apa nem ellenkezett.

Némán ültem Hizashi-ojisan autójában, amíg hazafelé tartottunk. Egyelőre kibírtam sírás nélkül, úgy tűnt, az agyam csak akkor hajlandó ténylegesen felfogni, ha a saját szemmel látom Éjfürtöt. Éjfürt holttestét. A gondolatra megremegett a szám széle.

Néma volt a lakás, amikor beléptünk.

Apa valóban a kanapén ült. És Éjfürt... Éjfürt is ott volt mellette. A cica feje apa ölében hevert, ahogy az egyik mancsa is. Onnan, ahonnan álltam, úgy is tűnhetett, mintha csak aludna.

Jöttünkre apa felemelte a fejét. Mikor rámnézett, lemondóan lesütötte a tekintetét. A keze, ami Éjfürt mellett hevert, megrándult.

Apa szomorú arca elég volt ahhoz, hogy a torkomba fojtogató gombóc költözzön. Leültem mellé a kanapéra, és megsimogattam Éjfürtöt. A teste még meleg volt, de nem annyira, mint rendesen. Fekete szőre puhán csillogott, mancsa pegyhüdten hevert a tenyeremben.

Óvatosan a karjaimba emeltem a cicát, mintha arra számítottam volna, hogy megmozdul és dorombolva hozzámdörgölőzik. Ehelyett persze ernyedten lógott, a lábai ugyanabban a pozícióban voltak, mint amiben feküdt.

Magamhoz szorítottam és belefúrtam az orrom a szőrébe. Az illata olyan volt, mint a lakásunké. Mint az otthonomé. Néhány könnycsepp veszett a szőrébe.

Hallottam, hogy Hizashi-ojisan mond valamit apának, de nem figyeltem. Éjfürt fejét kezdtem simogatni, a két füle között, ahol szerette.

Ébredj fel, kérlek!

Egy halotthoz beszélsz.

Gondolod, hogy meghallgat?

Az anyád se hallott meg téged.

És az a gonosztevő sem, akit megöltél.

Nem hallják a kérlelésedet és a bocsánatkérésedet.

Nincs miért Éjfürttől bocsánatot kérnem! – vágtam rá ösztönösen. Magamhoz szorítottam a cica testét, mintha ezzel meggyőzhetném magamat és a Hangot is. – Ez ostobaság! Az ő haláláról nem tehetek!

Biztos vagy benne?

Hogy okozhattam volna én?

Minden halálnak te vagy az oka, kiderül az eddigi sormintából.

Nem!

Az eddig is tény volt, hogy tolvaj vagy, de hogy gyilkos is?

Nem értettem, hogyan lehetnék én az oka Éjfürt halálának, de mi van, ha mégis? Nem tudom, hogyan, de mi van, ha őt is megöltem? Lehetetlen. De a Hang azt mondta... A Hang azt mondta...

– 'Lia – szólt apa. Felkaptam a fejem, szinte fizikai fájdalmat okozott kirántani magam a Hanggal való társalgásból. – Mit mondtál az előbb?

– Nem mondtam semmit – motyogtam. Ráeszméltem, hogy még mindig fogom Éjfürt testét, le akartam tenni, de nem vitt rá a lélek. Szipogtam egyet.

– De, hallottuk, hogy suttogtál valamit – mondta Hizashi-ojisan aggódva. Apa mellett állt, a keze a férfi vállán, de most nem tudtam ezzel az apró részlettel törődni.

Megráztam a fejem. Hangosan is kimondtam volna a Hangnak adott válaszaimat?

Az előbbi pánik-féleség elenyészett, hirtelen nagyon hálás lettem apának, hogy megszólított. Hát persze, micsoda hülyeség az, amit a Hang mondott! Rákérdeztem, de ő némaságba burkolózott.

Hizashi-ojisan gyengéden kivette a kezemből Éjfürtöt és megsimogatta az arcom. – Nincsen semmi baj, Ash-chan. Éjfürtnek nagyon boldog élete volt, biztosan olyan ez neki, mintha végre lepihent volna. Ne szomorkodj, a halál természetes dolog.

– P-persze – töröltem meg az arcom. – Csak... Ő... Ő mindig itt volt.

Apára néztem, láttam rajta, hogy érti, mire gondolok. Éjfürt már több mint tizenöt éve az életünk része, most pedig egyik pillanatról a másikra eltűnt.

Amikor felálltam, Tejcsoki dörgölőzött a lábamhoz. Akagi is odajött, Tejcsoki mellé bújt. Tojásrántotta kicsit távolabbról figyelt. Egyik macska sem volt játékos kedvében, olyan tekintettel néztek rám, hogy tudom, ők is értik, mi történt.

Sorban megsimogattam a buksijukat. Meg akartam köszönni, hogy ők még itt vannak velem.

•~•~•

Iskolatáskámat a hátamra véve bandukoltam vissza a kollégiumba két nappal később. Eijirou még bentmaradt, azt mondta, beszélni akar valamelyik tanárral, azt pedig nem tudtam, Itsukáék mikor végeznek.

A kollégiumokhoz, amelyek egymás mellett álltak, egy védett, fákkal szegélyezett út vezetett az iskolától. Az egyik felén iskolai épületek voltak, a másikon egy liget, ahová kimehettünk délutánonként sportolni vagy sétálni. Ahogy haladtam a kollégium felé, hirtelen ismerős hangot hallottam a liget felől.

Felkaptam a fejem. Csak nem...? Bizonyára félrehallottam valamit, de ki tudja. Rövid habozás után arrafelé indultam, ahonnan a hangot hallottam.

Ú, mész kukkolni?

Nem kellett sokat gyalogolnom, hogy egy fa mögül kilesve meglássam, igazam volt. Shinsou apa társaságában egy kisebb tisztáson állt. A fiú nyakát ugyanolyan fáslik ölelték, mint apáéi. Lihegve egy fának támaszkodott – az ő kiáltását hallottam az előbb.

– Gyorsítanod kell a reakcióidődön – szólt apa, aki kicsit távolabb álldogált. – Így könnyedén eltalállak.

– Próbálok – lihegte Shinsou, majd felegyenesedett és megtörölte az arcát. Az állára egy furcsa, fekete maszk volt tolva. Hiába próbáltam gyorsan a fa takarásába rejtőzni, a fiú rögtön kiszúrt.

– Aizawa-san! – hökkent meg.

Erre persze apa is odafordult. – 'Lia.

– Ne haragudjatok! Csak a kollégiumba mentem. Nem akarok zavarni, folytassátok nyugodtan! – mentegetőztem.

Shinsou tekintete az enyémet kereste, de nem néztem a szemébe. Azóta nem találkoztunk, hogy kórházba kerültem – azóta, mióta megmentett. Mindig zavarban vagyok, amikor visszagondolok rá.

– Semmi gond, tulajdonképpen ha gondolod, csatlakozhatsz is hozzánk. – Apa mindezt csak úgy mellékesen mondta.

Persze rögtön ellenkezni akartam, de Shinsou bátorítóan biccentett. – Jól jönne egy olyan ellenfél, aki nem annyira tapasztalt.

Komolyan ez történik? És miért hajlok rá, hogy elfogadjam az ajánlatot?

Egyenruhában vagy. Szoknyában.

A Hangnak igaza volt, ám nálam volt a tesicuccom. A botom a hősjelmezemhez tartozott, tehát az iskolában maradt, de anélkül is tudtam harcolni. Tulajdonképpen nem volt ok, hogy miért ne maradjak, maximum a fáradtság.

Magam sem tudtam, mit is csinálok pontosan, de vállat vontam és bólintottam. – Hát... Miért is ne.