Megálltam Evantgarddal szemben. A nő közelebb lépett hozzám, így már csak alig egy-két méter választott el bennünket egymástól.

– A feladatod az lesz – mondta Evantgard –, hogy mikor szólok, vedd el tőlem olyan gyorsan a képességem, hogy ne tudjam rajtad használni. Három, kettő...

Ökölbe szorult a kezem.

– Egy! – Abban a pillanatban, hogy kimondta a szót, lehunytam a szemem és – pont olyan gyorsan, mint egy gondolat – kikerestem az Emlékkönyvet a rendelkezésre álló képességek közül. Közben egy negyed másodpercig szúró fájdalmat éreztem a koponyámban, de az érzés olyan hirtelen eltűnt, mint jött.

Kinyitottam a szemem. Evantgard mosolygott.

– Bámulatos – suttogta, és egy pillanatra úgy tűnt, mint aki egyfajta transzban van, ám utána rögtön magához tért. – Nos, ezek szerint ezen nem kell dolgoznunk. Amint rágondolsz, ellopod a képességet, igaz? Ennél aligha találunk gyorsabb módszert. Most nézd meg, milyen képességek vannak mondjuk ötszáz méteren belül, és válassz egyet. Amelyiket csak szeretnéd.

Újból becsuktam a szemem és körülnéztem. Volt egy, ami érdekesnek hangzott (Tükörkép), így rövid gondolkodás után elloptam. Visszatartottam a lélegzetem, de szerencsére semmi sem történt.

– Próbáld meg használni! – adta ki az utasítást Evantgard.

A gond persze az volt, hogy nem tudtam, hogy kell használni. Próbáltam a gondolataimmal parancsolni neki – ez a legtöbb képességnél működött –, de ahelyett, hogy például a kezemből kilövellt volna valami, mint sok fizikai képességnél, hirtelen saját magammal találtam szembe magam.

– Mi a...

– Mi a... – visszhangozta a másik Ashilia. Ugyanolyan pózban állt, mint én, és valószínűleg az arca is ugyanazt a meglepődöttséget tükrözte, mint az enyém.

Azta, már el is felejtettem, milyen gyászosan tudsz kinézni.

Evantgard csengő hangon felnevetett.

– Ez Flexio képessége – magyarázta mosolyogva. – A Tükörkép. Képes bárkinek és bárminek megidézni a pontos mását – persze rövid ideig...

Megéreztem, hogy az erőm rohamosan apadni kezd. Hirtelen fáradtság lett úrrá rajtam, mire megrémültem, és gyorsan visszaadtam Flexiónak az erejét. A tükörképem eltűnt, az energiám pedig nem csökkent tovább. Megtöröltem az arcom – még sosem volt, hogy egy képesség ennyi erőmet igénybe vette volna.

– ... És elég nehéz a tükörképek fenntartása – fejezte be Evantgard. – Mindig a képességtől függ, mennyi energiát veszítesz?

Megráztam a fejem. – Inkább a tulajdonosától. Ha egy kisgyerektől veszem el, nemcsak a képesség lesz gyengébb, hanem az erő is kisebb, amit felhasználhatok. Ha valaki elájul, nagyon beteg, vagy haldoklik, nem tudom elvenni a képességét, és ha valaki amiatt kerül ilyen állapotba, mert túlhasználtam az energiáját, a képesség automatikusan visszakerül hozzá.

– De gondolom ez nem gyakran történik meg.

– Nem, mert akié igazán erős, és végig használnám, huszonnégy órán át, mondjuk egy hősé, ő valószínűleg nem merül ki, legalábbis addig nem, amíg én.

Evantgard bólintott. – Ma még kísérleteznék egy kicsit a képességeddel, de a továbbiakban az állóképességedet növeljük majd. Mi történik, ha elveszíted minden erődet?

– Még nem próbáltam.

– Ne is, lehet, hogy belehalnál. – Azzal ellentétben, Evantgard eddig milyen kifinomult volt, meglepett a nyerssége.

– Mesélj arról – váltott témát a nő –, hogy volt-e már eset, amikor megsérültél, ha elloptál egy képességet.

Igazából nem egyszer fordult már elő velem a dolog. Miután beszámoltam pár komolyabb esetről, Evantgard elgondolkodva piszkálta a fegyvere markolatát. – Értem. Tiszteletreméltó, hogy magadtól megtanultál megnyugodni, ha megtörténik.

A nő mintha mondani akart volna még valamit, de ekkor megpittyent valami, és előhúzott egy mobilt a ruhája zsebéből.

– Gonosztevő-támadás alig két utcányira innen. – Evantgard rám nézett. – Tarts velem, Thilia.

•~•~•

Futólépésben követtem Evantgardot, aki meglepően gyorsan mozgott bő ruhájában. Az ügynökséget már magunk mögött hagytuk, és, hogy Evantgard előhúzta a fegyverét – amiről kiderült, hogy egy furcsa, szokatlanul vékony tőrszerűség –, arra következtettem, nem vagyunk messze.

Evantgard befordult egy sarkon, majd hirtelen megtorpant. Bámészkodó emberek állták az utunkat, de amint észrevették Evantgardot, kérés nélkül elengedték.

– Egy hős!

– Végre!

Amint az utolsó járókelő is arrébb húzódott, megláttam, mi történik.

Az út közepén, a járda mellett álló kocsik között egy majdnem három méteres, rosszarcú alak állt, a kezéből két fekete ostorszerűség állt ki, amikkel egy-egy embert tartott a levegőben. Úgy tűnt, a két túsznak fájdalmai vannak, amiért az ostor a derekuk köré tekeredett. A gonosztevő harsogva nevetett, nem törődve a környezetét – szemmel láthatóan élvezte a túszai szenvedését.

– Ezek után próbáljatok csak becsapni engem – mondta vigyorogva, még szorosabbra húzva az ostort a két ember körül.

Gyorsan felmértem a terepet. Az utcát irodaházak szegélyezték, és az egyik ablak ki volt törve. Ebből, és a két túsz hivatalos ruházatából arra következtettem, valamiféle üzleti megbeszélés fajulhatott el.

Azta, nem mondod.

Evantgard előrelépett, szép arcán düh tükröződött. A gonosztevő, mikor kiszúrta a nőt, még szélesebben elmosolyodott. – Hát csak két ilyen törékeny kis virágszál áll ki ellenem?

Evantgard előrenyújtotta a kezét. Látszott rajta, hogy koncentrál, bizonyára a gonosztevő legrosszabb emlékét kereste... Ám eltelt egy fél perc, és semmi sem történt. A gonosztevő kacagott.

– Engem hiába próbálsz meghatni, hősöcske. Azt hiszed, ennyitől beijedek?

Evantgard képességének volt egy nagy hátránya: nem volt mindenki ellen hatásos. Egy átlagos ember, pláne, ha olyan hányattatott sorsú, mint nem egy gonosztevő, megrémül a rossz emlékeitől, de nyilván nem tudta egy pszichopata ellen használni.

Evantgard futni kezdett, előreszegezve a pengéjét, és közben hátrakiáltott nekem. – Rajtad a sor, Thilia!

Ekkor tűnt fel, hogy tök haszontalanul a háttérben álldogálok. Lehunytam a szemem, és kikerestem a képességet, ami nagy valószínűséggel a gonosztevőé volt (Árnyostor). A kezemben megjelent egy ugyanolyan csóva, és ezzel egyidőben a gonosztevőé eltűnt. Az ostort szerencsére könnyű volt használni és még időben elkaptam a két túszt, akiket ezután a többi járókelő közé raktam le.

Ekkor kezdődött, bár még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Csak egy pillanatra elfogott a félelem, hogy Evantgardot megöli a gonosztevő. Semmi különös, igazából teljesen normális reakció ebben a helyzetben. Nem törődtem vele és az érzés el is tűnt egy pillanat alatt.

A gonosztevő felmordult. – Az ostorom...!

Felém fordult, láttam a gyűlöletet az apró szempárban. – Te ördögfióka... Haha! Ezt még megbánod! – nevetett.

Evantgard, aki észrevétlenül a háta mögé lopózott, most felugrott a gonosztevő hátára, és mászni kezdett rajta. Noha eddig a bő ruhái eltakarták, most elő-elővillantak erős karizmai. Kitűnő kondícióban volt, elvégre ha valamilyen okból nem is tudja használni a képességét, még mindig muszáj megvédenie magát és legyőzni az ellenfelét.

Ahelyett, hogy a karján csorgatod a nyálad, valamit tehetnél is, ördögfióka.

A gonosztevő a háta felé kapdosott, hogy elkapja Evantgardot, ám a nő zavartalanul mászott felfelé. Nem tudtam pontosan, mit tervez, de valahogy el kellett terelnem a gonosztevő figyelmét.

Jobb nem jutott eszembe, az ostoraival csaptam egyet előtte.

– Ha vissza akarod kapni a képességed, gyere!

Igyekeztem nem pánikba esni. De tudtam, hogy ezt nem én kiáltottam, hanem a Hang. Ugyanaz történt, mint a Sportfeszitválon. Egy pillanatra átvette az uralmat a testem felett.

Nyugi, csak egy másodperc volt az egész. Nem lenne jó vége, ha elájulnál, mert valószínűleg megöl ez a fickó, és akkor nekem is annyi. De csak akkor lesznek efféle tüneteid, ha hosszú távon akarlak irányítani, te pedig nem engedsz.

Nyugi?! Te...

Mindegy. Most inkább az a fontos, miért intézted el, hogy teljes sebességgel felénk robogjon.

Azért blöfföltem, hogy eltereljem a figyelmét. Nem ezt akartad? Akkor ne hisztizz. Szívesen.

Hátrébb ugrottam, hogy a gonosztevő ne vethesse rám magát. Az ostoraival képeztem falat magam körül, de tudtam, hogy alig pár méterre van tőlem, és hogy bármelyik pillanatban...

Hirtelen csönd lett. Még a járókelők kiáltozása is abbamaradt, csupán halk hüppögést lehetett hallani valahonnan. Félve nyitottam ki a szemem, tartva tőle, milyen látvány fogad majd.

Evantgard a gonosztevő hátán lógott, fél kezével tartva magát, míg a másikkal a fegyverét a nyakának szegezte. A hegyes penge láthatóan meggyőzte a gonosztevőt, hogy jobb, ha nem áll ellen.

Mint egy végszóra, befutott a rendőrség is. Megköszönték Evantgardnak, hogy elfogta a gonosztevőt és képességblokkoló láncokkal megkötözve elszállították. Lassan a tömeg is feloszlott, és azon kaptam magam, hogy Evantgard oldalán sétálok vissza az ügynökségre.

Furcsán éreztem magam. Örülnöm kellett volna, de úgy éreztem, mintha egy vastag takaró hullott volna a tudatomra. Ésszel felfogtam, mi történt, de nem tudtam sikerként gondolni rá. Mint amikor az ember olvas egy kicsit unalmas könyvet.

Amikor visszatértünk az ügynökségre, Evantgard visszahúzódott a szobájába. Mielőtt azonban elbocsátott volna, halványan elmosolyodott.

– Ügyes voltál, Aizawa-san. Nagyszerű hős lesz belőled, ha a továbbiakban is így teljesítesz.

Ez még a takaróba burkolt szívemnek is jólesett.