Eijirou letörten jött vissza a vizsgáról, de amikor kiderült, hogy megbukott, csak amiatt volt csalódott, hogy nem mehet el az edzőtáborba. Viszont apa bejelentette, hogy megint átvágott bennünket, így a többi bukottal – Ashidóval, Seróval és Kaminarival – együtt mind jöhetnek velünk, bár így is plusz órákra ítéltettek.

Óra után a többiek összegyűltek és beszélgetni kezdtek. Én már hazafelé indultam volna, amikor Eijirou elkapta a karomat.

– Hé, Ash-san, te nem jössz velünk vásárolni?

– Vásárolni?

– Elmegyünk a plázába – mutatott Eijirou magukra. – Gyere el, tök jó lesz! Egy kis közös program az osztállyal!

– Nem is tudom... – De nem volt alkalmam befejezni a mondatot. Ashido megígértette velem, hogy ott leszek velük egy órával később az iskolához közeli pláza bejáratánál.

Eijirou épp Bakugou-t próbálta meggyőzni, hogy jöjjön, nekem pedig el kellett indulnom, hogy visszaérjek egy óra múlvára, így nem vártam meg a fiút. Todorokival egyszerre léptünk ki a teremből.

– Te jössz velünk, Todoroki-kun? – kérdeztem, de a fiú megrázta a fejét.

– Meg kell látogatnom... Valakit. Jó mulatást nektek! – köszönt el udvariasan.

– Öhm... Neked is, azt hiszem – intettem neki.

Todorokival a vizsga óta jobb lett a kapcsolatunk. Még mindig elég suta beszélgetéseket folytattunk élőben, de online mindketten jobban elengedtük magunkat. Meglepően jó volt a srác humora, ami ritkán csillogtatott meg.

Hazaérve kibújtam az egyenruhámból, és gyorsan a mosógépbe hajítottam. Egy combig érő, szürke rövidujjút húztam fekete leggingsel, a hajamat pedig felül összekötöttem, de még mindig túl rövid volt egy rendes copfhoz.

Muszáj mindig vámpírkinézetet öltened? Komolyan, úgy festesz, mint aki most mászott elő a sírból a hófehér fejeddel és a fekete rongyruháiddal.

Nem akartam végighallgatni a Hang stílustippjeit, már tizenhárom éves koromban lemondtam arról, hogy különösebben törődjek a kinézetemmel, tudtam, hogy nem vagyok egy szépség, mindegy, mit veszek fel. Egy kisebb táskába beledobáltam a telefonom, a kulcsom és a pénztárcám. Firkantottam egy üzenetet apának, és siettem a találkozó helyszínére.

Izgatott voltam a közös program miatt. Sosem voltam még nagyobb társasággal. Olyan érzés volt, mintha tartoznék valahová.

Már majdnem mindenki ott volt a pláza bejáratánál, mire odaértem. A rövidnadrágos Ashido integetve üdvözölt.

– Ash-san, te mit fogsz venni? – kérdezte Eijirou, aki pár perccel később futott be.

– Nem is tudom... Új tollakat? – néztem a többiekre bizonytalanul. Mindenem megvolt, ami kellhetett az edzőtáborba vagy a nyárra. Esetleg pár új mangát is beszerzek.

– Jaj, ne csináld! – Ashido belém karolt és oldalba bökött. – Csináljunk csajos programot! Gyere el velem ruhákat próbálni!

Eijirou felnevetett az arckifejezésemet látva. – Asszem, te nem egy "csajos lány" vagy, ugye, Ash-san?

– Hát... Nem annyira. De szívesen elmegyek veled, csak nem veszek semmit magamnak! – mondtam gyorsan. Nem akartam megsérteni Ashidót, ha már önszántából hívott el.

– Ne aggódj, beugorhatunk a férfirészlegre is – mosolygott a lány. – Ó, Midoriya-kun, hát itt vagy! Szuper, ezek szerint mindenki megérkezett!

– Úgy látszik, mindenkinek más holmik kellenek – fordult felénk Eijirou, miután a többiek sorolni kezdték egymásnak, mi mindent szeretnének venni. – Hé, váljunk szét és találkozzunk itt egy kijelölt időben!

– Rendicsek! Hé, Kirishima-kun, te is jössz velünk ruhákat nézni? Nem? De kár!

– Mi cipőkért megyünk – bökött Eijirou magára és a bólogató Kaminarira. – De ha végeztetek, találkozzunk itt, okés?

– Én elszaladok az automatákhoz, sok boltban csak készpénzzel lehet fizetni – mutatott magunk mögé Ashido. – Aztán én is jövök vissza.

Miután ezt megbeszéltük, ki-ki a maga dolgára indult. Én a papírbolt felé vettem az irányt, úgy tervezve, hogy pár perc alatt végzek is.

A tollakat hamar megvettem. Visszafelé, csak kíváncsiságból, be akartam nézni a könyvesboltba is, de hirtelen egy kar tekeredett a derekam köré, és egy jéghideg hang susogott a fülembe.

– Hát újra találkozunk, húgocskám.

– T-te... – A szívem a torkomba ugrott a rémülettől. Dermedten álltam a körülöttem áramló embertömeg közepén, miközben Shigaraki Tomura karolt át, egyetlen ujját eltartva tőlem.

Reflexszerűen reagáltam, elvettem Shigaraki képességét. A táskám pántja azonnal foszladozni kezdett, gyorsan el is engedtem a kisujjammal. Shigaraki halkan nevetett. 

– Nem akarok udvariatlan lenni. Amúgy sincs esélyem ellened, igaz? Csak beszélgetni szeretnék.

Belemész?

A Hang se nem biztatott, se nem ellenezte. A döntés rám volt bízva.

Őrültség lett volna engedelmeskednem. Kiáltoznom kellett volna, elszaladni, jelenteni a rendőrségen. Ez az a fiú volt, aki megölte az anyámat, és majdnem az apámat és az osztálytársaimat is. Közveszélyes bűnöző.

Mégis... Mióta megtudtam az igazságot az anyámról, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ő talán többet tud. Ő emlékszik rá. Jelenleg Shigaraki Tomura volt az egyetlen, aki információval szolgálhatott anyáról. Különben is, nem hiszem, hogy bántana. Elvégre testvérek vagyunk, vagy mi...

Egy darabig viaskodtam magammal. Shigaraki türelmesen várt. Végül azonban a kíváncsiságom felülkerekedett.

– Legyen – préseltem ki a fogaim között. – De vedd le rólam a kezed.

– Ahogy gondolod. – A fiú engedelmeskedett. – Mi lenne, ha leülnénk oda? – mutatott egy közeli padra.

Egy izzadságcsepp csordult végig a tarkómon. Ólómsúlyúnak érződő lábakkal lépdeltem a pad felé, Shigaraki szorosan mellettem. Bár a képessége nálam volt, mégis veszélyben éreztem magam.

– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem, a lehető legtávolabb ülve tőle.

– Viselkedj természetesen. – Shigaraki a csuklyája alól mormogott felém.

Próbáltam ellazulni, és úgy viselkedni, mint aki most futott össze egy régi barátjával, de nem volt könnyű. Minden idegszálam az üvöltötte, meneküljek. Mégis összeszorítottam a fogam és ülve maradtam.

– Mit akarsz tőlem? – ismételtem meg a kérdést. Shigaraki válasz helyett a kezembe nyomott egy papírfecnit.

Az ismerős kézírással egy sor betű állt a papíron.

A  á d r t ó  f r d a  b t l e
k p r  e ő ö  z r ő  v r n
k z l  l l e

Szakasztott olyan volt, mint amit anya rejtett az én levelembe.

– Tudod, mi ez, igaz? – kérdezte Shigaraki halkan.

Lassan bólintottam, továbbra is a papírt bámulva. Shigarakinak honnan van ilyenje? Nyilván anyától. De mégis mit jelent?

– Neked elmondta, hogyan kell megfejteni?

– Hogy mondhatta volna el? – Megráztam a fejem. – Nem is ismertem őt. – A hangom egy picit megbicsaklott, de gyorsan magabiztosságot erőltettem bele. – Különben is, hogy érted azt, hogy megfejteni? Szerinted ez egy kód?

– Mi más lenne? – válaszolta Shigaraki őszinte csodálkozással a hangjában. – Persze, hogy az. Az anyánk hagyott egy-egy kódot, nyilván azt akarta, hogy közösen fejtsük meg.

– Nincs nálam az én papírom. – Megráztam a fejem. – Amúgy is, honnan tudod, hogy tényleg jelent valamit?

– Ashilia. – Ahogy kimondta a nevemet, a hátamon végigfutott a hideg. – Téged nem érdekel, mit hagyott hátra az anyánk? Persze, neked egy ilyen apróság nem számít. Biztosan rengeteget mesélt róla az apád. – A fiú hangja gyűlölettel telt meg. – De nekem csak zavaros emlékeim vannak róla. Tudom kell.

Ezúttal leginkább egy kisfiúra hasonlított, akinek csak hiányzik az édesanyja. Akaratlanul is megsajnáltam. Shigaraki a fejét leszegve bámulta maga előtt a padkát, a keze ökölbe szorult. – Te nem érted – sziszegte.

– Dehogynem, értem – vágtam rá. – Engem is érdekel. Nekem még emlékeim sincsenek róla. Hogyha odaadod a papírt, otthon meg tudom nézni...

– Nem. – Shigaraki kikapta a kezemből a papírt. Valahol megértettem, miért ragaszkodik hozzá ennyire. Én sem tudnám odaadni csak úgy valakinek az egyik utolsó emléket, ami az anyám után maradt. – Találkozzunk valahol, és hozd el magaddal a tiédet.

– Nem fogok veled négyszemközt találkozni – válaszoltam határozottan.

Halk kacagás ütötte meg a fülem. A karom libabőrös lett a hallatán. – Ashilia, te komolyan azt gondolod, hogy ilyen gonosz vagyok? Csak azért, mert a többi hősöcske kikiáltott gonosztevőnek, nem vagyok annyira rossz ember. Legalábbis nem bántanám a tulajdon húgomat.

– Majdnem megölted az apámat!

– Nekem ő nem számít.

Hadd vegyem ezt kézbe!

Fortyogott bennem a düh. Shigaraki mégis hogy tudja ilyen könnyen venni, hogy embereket öl? Hagytam a Hangnak, hogy azt tegyen, amit akar. Jött a már jól ismert, furcsa érzés, hogy az én számból, az én hangomon idegen szavak csúsznak ki.

– Nekem viszont annál inkább. Tudod mit? Ha megígéred, hogy soha többé nem emelsz rá kezet, elhozom a papírt.

– Most zsarolni próbálsz? – Shigaraki kuncogott. Hátradőlt, és megvakarta a nyakát, aztán felsóhajtott. – Legyen. Úgysem számít semmit, hogy Eraserhead él-e vagy meghal, és ezt hogyan teszi.

Most már add vissza az irányítást – mondtam a Hangnak, de ő rám se bagózott.

– De ha később megszeged az ígérted, tudd, hogy erősebb vagyok, mint látszom.

Te jó ég, a Hang kezdte túlzásba vinni.

Shigaraki felém fordult, a csuklya alatt széles vigyorra húzódtak kiszáradt ajkai. – Meglátogatlak majd a nyáron. Tartsd mindig magadnál a papírt!

– Te...

Shigaraki fürgén felpattant. – Jó volt beszélgetni, húgocskám. Még vár rám egy csevej az egyik osztálytársaddal.

A fiú intett és elsietett, fekete alakját hamar elnyelte a tömeg.

Egy darabig csak ültem ott és utána bámultam. A szívem még mindig a torkomban dobogott. Az elhangzottakon járt az eszem. Mégis mit jelent az, hogy meglátogat a nyáron? És mennyit ér neki az ígérete, hogy nem bántja apát? Valószínűleg semennyit. Szólnom kellett volna valakinek, hívni a rendőrséget.

Mégis csak némán ültem a padon, a körülöttem áramló tömeggel, amelyben valahol ott volt a bátyám is.