A/N: srácoook, légyszi, válaszoljatok az előző rész végén lévő kérdésekre... Mármint, nem akarok erőszakoskodni, meg olvasók után bőgni, de így eléggé az az érzésem, hogy senki le se szarja, amit írok 😅 ha így van, akkor ne vote-oljatok, vagy kattintsatok rá a fejezetre, hadd lássam azt, hányan olvassák igazából... Köszi ^^

---

Még mindig zsongott a fejem az értekezleten elhangzottaktól. Tengernyi dolog volt, amin gondolkodni akartam, azt sem tudtam, hol kezdjem. Nem igazán sikerült megemésztenem az elhangzottakat.

A felnőttek kiküldtek az értekezletről, a többi témát nem voltam jogosult végighallgatni – nyilván –, így pár tanáccsal és még egy titoktartási figyelmeztetéssel később utamra bocsájtottak. Apa és Hizashi-ojisan a lelkemre kötötték, hogy megvárom őket a suli előtt, így a gondolataimba merülve, a zsebre vágott kézzel sétáltam le komótosan a lépcsőkön.

Nagy nehezen kikeveredtem a UA útvesztőjéből. Már késő délután volt, a diákok mind hazasereglettek. Írtam Eijirou-nak, hogy vége az értekezletnek, de nem beszélhetek arról, ami elhangzott (persze gyanítottam, hogy előbb-utóbb úgyis kiszedi belőlem).

Leültem a lépcsőre, a szoknyámat a lábam közé simítottam, és csak bámultam magam elé. A fejem pufogott a kérdésektől, amiket este fel akartam tenni apának, így elsőre nem is hallottam meg, hogy valaki a nevemen szólít.

– Ash-chaaan! Ash-chan, hallasz?

– Hmm, mi, mi az...? – kaptam fel zavartan a fejem. Itsuka integetett a másik bejárat felől.

– Végre hogy megvagy! Kirishima-kun azt mondta, még nem mentél haza, de féltem, hogy elszalasztalak.

Az arckifejezésemet látva felnevetett és csípőre tette a kezét.

– Na, ne nézz már így! Tudod, hogy megígértem, még beszélünk.

A lány leült mellém a lépcsőre. Nem mertem ránézni, inkább lehajtottam a fejem és egy fűszálat kezdtem piszkálni a cipőm mellett.

– Nincs miről beszélnünk.

– Ó, dehogy nincs. Ash-chan... Én sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Tényleg.

Ne, nem akartam erről beszélni! A Hang kárörvendően nevetett a fejemben. Újra elöntött az a szégyenérzet, mint majd' két évvel ezelőtt.

– Nem tehetsz róla. Az én hibám...

– Nem-nem. Rosszul reagáltam. Csak tudod, megijedtem. Még senki nem vallott nekem szerelmet előtte.

Tudtam, hogy Itsuka engem néz, de nem mertem rápillantani. A cipőfűzőmet kezdtem birizgálni.

– Én... Nem voltam komoly. Vagyis igen, de szinte még gyerek voltam, nem tudtam... Mindegy, szóval már nem érzek úgy – hebegtem.

– Tudom – felelte Itsuka kedves hangon. Óvatosan ráemeltem a tekintetem. A lány elvigyorodott. – És, van most valaki...? Ó, hogy elpirultál! Naa, ki az? Kirishima-kun? Áhh, értem.

A lány oldalba bokszolt, mire én sem álltam meg vigyorgás nélkül.

– Úgysincs nála esélyem. Nála sem. – Hátrahajtottam a fejem, a sötétedő égboltot fürkészve. – Miért van az, hogy mindig beleszeretek a legjobb barátomba?

– Balszerencsés vagy – vélte a lány.

– És mit tehetek ellene?

– Sokat imádkozol és reméled a legjobbakat.

Elmosolyodtam. Észre sem vettem, mennyire hiányzik Itsuka kissé nyers őszintesége. – Majd észben tartom. És neked? – Furcsa érzés volt így beszélgetni egy lánnyal a szerelmi életünkről. Miután Itsukával tönkrement a barátságunk, nem volt egy közelebbi barátnőm se, és elszoktam attól, hogy hosszabban értekezzek egy lánnyal.

– Áhh, most jobban szeretnék a sulira koncentrálni. Jövőre a Sportfesztiválon a földbe döngöllek, Ash-chan! – A lány kitartotta a tenyerét, én pedig belecsaptam.

– És mondd, hogy-hogy a UA-be jöttél?

– Ugyanezt kérdezhetném tőled. Egyébként hős akartam lenni – vont vállat a lány. – Nem túl meglepő. Király érzés lenne szétrúgni a gonosztevők seggét. Tényleg, Ash-chan – fordult hirtelen felém –, titeket már egyszer megtámadtak.

Biccentettem.

– És milyen volt? – kérdezte izgatottan a lány.

– Ijesztő – vallottam be.

Valaki megköszörülte a torkát mögöttünk. Apa és Hizashi-ojisan álltak a bejáratnál.

– Mehetünk? – nézett rám apa.

– Shouta, ne zavarjuk most őket – próbálta elhúzni onnan Hizashi-ojisan.

– Nem, nem, menjünk – ugrottam fel, aztán gyorsan Itsukára néztem, hogy nem zavarja-e. A lány is felállt és gyorsan megölelt.

– Majd írok, vagy valami – mosolyodott rám. – Öhm, mármint ha nem zavar.

– Dehogy – vágtam rá gyorsan.

– Akkor pá! – Itsuka intett, majd felkapta a táskáját, és ruganyos léptekkel elindult a közeli metrómegálló felé.

– Egy szót se – fordultam Hizashi-ojisan felé, aki úgy tűnt, mondani akar valamit. A férfi védekezően felemelte a kezét.

Apa nem szólt semmit, csak elindult ő is a megálló felé (tudtam, hogy mi a másik irányba megyünk, nem arra, mint Itsuka).

Hizashi-ojisan félúton elköszönt, és kiszállt a lakásához közeli megállónál. Néma csendben tettük meg a hazavezető utat.

Amikor beléptem apa mögött a lakásba, Tejcsoki ugrott az ölembe. Amennyire egy macska tud, rémült arcot vágott.

– Hát te? – emeltem fel a cicát. – 'Rántotta, már megint inzultálod a kisebbeket?

A fehér macska ártatlan tekintettel nézett rám, aztán azonnal visszasziszegett Akagira, aki, úgy tűnt, felvette a megmentő herceg szerepét. Éjfürt nem avatkozott be, az idős macska a kanapén szunyókált.

– 'Lia, szeretnék beszélni veled.

Bólintottam, és az ölemben Tejcsokival a kanapéra ültem. Erre Éjfürt is felriadt, és dorombolva hozzám dörgölőzött.

Apa valamit keresgélt a könyvespolcon, aztán két verseskötet közül kihúzott egy borítékot, majd leült mellém.

– Mikor édesanyád elment, a nekem szánt levél mellett ezt hagyta.

Átvettem tőle a borítékot. Az elejére lendületes, szépen írt karakterekkel a nevem állt: Ashiliának.

Elakadt a szavam. Egy levél, anyámtól – mintha a múlt egy darabját tartanám a kezemben. Tejcsoki összegömbölyödött az ölemben, és elszundított, mikor enyhén remegő ujjakkal óvatosan felnyitottam a borítékot.

Ugyanazzal a kézírással teleírt lap került elő. Kihajtogattam és olvasni kezdtem.

Drága Ashilia!

Nem akartam anélkül elmenni, hogy semmilyen emléket ne hagyjak magam után a számodra. Ki tudja, hány év múlva kapod kézhez ezt levelet – apádnak azt mondtam, akkor adja oda, mikor megtudod rólam az igazságot –, lehet, hogy már el sem hiszed, hogy valaha is léteztem.

Most a szobádban ülök, a kiságyad mellett. Édes vagy alvás közben, ahoh, ráncolod a kis szemöldököd, és a takaródat szorongatod. Beleszakad a szívem, hogy itt kell hagyjalak benneteket, de teljes szívemből remélem, hogy megérted.

Sok rossz, és sok jó történt velem, de a legeslegjobb kétségkívül az volt, hogy te megszülettél. Nincs nálad tündéribb kislány a Földön, és boldog vagyok, hogy én lehettem az anyukád.

Lehet, hogy haragszol rám, amiért otthagytalak benneteket – jogosak az érzéseid, és én is dühös vagyok magamra. De nem volt más választásom; vagy a szabadságomat áldozom fel, vagy te és az apukád életét.

Jó lenne veled lenni, amíg felnősz. Biztos vagyok benne, hogy mikor ezt olvasod, már kész nő vagy. Tudd, hogy büszke leszek rád, akármi is történjék.
Imádkozom azért, hogy boldog életed legyen, még így is, hogy magadra hagytalak.

Ölel: anyukád, Nao
Február 15.

Feltűnt, milyen néma csend van a lakásban. Mintha mindenki – apa, a macskák, a szomszédok – velem együtt olvasták volna a levelet.

Azt hittem, sírni fogok, miután elolvastam Nao sorait, de helyette melegség öntötte el a szívemet. Önkéntelenül megsimogattam az utolsó két sort – mintha azt üzentem volna, nekem is hiányzol.

Február tizenöt. Kicsit kevesebb, mint egy hónappal a születésem után. Akkor írta anya ezeket a sorokat, az utolsó emléket, ami megmaradt róla.

– 'Lia? – kérdezte apa halkan, mikor továbbra sem szólaltam meg.

Átnyújtottam neki a levelet. Úgy nézett rám, mintha azt kérdezné, szabad?

– Csak nyugodtan.

Ekkor vettem észre, hogy van még egy papír a borítékban. Kíváncsian megfordítottam a cetlit, de csak értelmetlen betűhalmazt találtam.

v n o ú t l  á a t n  e e t n
o á  m z k n,  ö g  a a o
s á a  a  e k m.

Megvártam, amíg apa befejezi a levél olvasását, és csak azután kérdeztem meg, szerinte mi lehet ez.

A férfi összevonta a szemöldökét. – Fogalmam sincs – vallotta be. – A levél mellett találtad?

– Mhhm.

Egy darabig még próbáltuk megfejteni a betűket, de feladtuk. Az agyam nem volt képes befogadni több információt aznap. Fáradság fogott el, és zsongott a fejem.

Csináltam egy instant rament, és a kanapéra ülve-macskát simogatva hallgattam apát, akit sikerült rábírnom, hogy meséljen egy kicsit anyáról, a kapcsolatukról. Észre sem vettem, ahogy a fejem a karfára bukott, és elszundítottam.

Zavaros álmokkal teli éjszakám volt, de egy dolog újra és újra visszajött: anya mosolya azon az egy fényképen, amit apa megtartott róla.