A napok gyorsan teltek Evantgard, Flexio és a többi, az ügynökségnél dolgozó hős társaságában, így csakhamar arra eszméltem, hogy a hősgyakorlat ideje letelt, és a hazafelé suhanó vonat ablakán bámulok kifelé. Evantgard búcsúzóul annyit mondott, élvezte a velem töltött időt, és hogy úgy véli, sokat fejlődtem az elmúlt hét alatt.

Ebben lehetett valami.

Délelőttönként Evantgard szobájában gyakoroltunk. Ezek a feladatok főként elméletiek voltak, megtanultam, mi a teendő, ha súlyos sérülést szenvedek egy ellopott képességtől, ha egy gonosztevő agresszívvá válik, és mindenáron vissza akarja kapni az erejét, ha valami okból kifolyólag nem tudok elvenni egyet sem, ilyesmik.

Délután edzettünk. Evantgard a fejébe vette, hogy muszáj fejleszteni az állóképességem, így rengeteget futottam, guggoltam, fekvőtámaszoztam és másztam. A Hang végig rajtam nevetett, de akkor is biztos voltam benne, meglesz a haszna a kemény gyakorlásnak.

Egy rövid pihenőt követően, öt óra körül járőrözni mentünk. Nem egy gonosztevőbe belefutottunk, de sikerült mindegyiket legyőzni. Segítettünk az egyszerű járókelőknek is – felvittük a lépcsőn egy idős hölgy szatyrát, elkísértünk egy vak fiút a vasútállomásig, csupa olyan tett, amit, Evantgard szerint, minden hősnek kötelessége megtenni.

Én pedig titokban egyre jobban félni kezdtem. Valami történt velem, valami, ami miatt visszasüllyedtem abba a mélabús, minden-mindegy hangulatba, mint mielőtt találkoztam volna Eijirou-val. Alig tudtam átélni az érzelmeim. Nem tudott lekötni semmi sem hosszabb időre. Mintha meguntam volna élni.

A Hang sem segített sokat, de már letettem arról, hogy megfejtsem, ki vagy mi ő, és miért érzem úgy, hogy az évek múlásával egyre erősebb. Nem érdekelt különösebben. Úgy sincs befolyásom rá, mit tesz.

Nem találkoztam a barátaimmal, bár Eijirou-val és Itsukával gyakran beszélgettünk telefonon vagy üzenetben. Ők is meséltek a gyakorlatukról – kiderült, hogy a fiú Tetsutetsuval, a lány pedig Yaoyorozuval van együtt. Apával is csak akkor futottam össze, ha épp a konyhában üldögélt, mikor este hullafáradtan hazaestem, vagy ha kora reggel ugyanakkor indultunk.

Harmadik nap Eijirou-tól izgatott üzenetet kaptam.

Eijirou: ASHSAN NEM FOGOD ELHINNI MI TÖRTÉNT IIDÁÉKKAL

Iidáékkal? Nem tudtam, hová ment a fiú gyakorlatra. Megtámadták őket? Jól van? Kiket takar az "ők"?

Eijirou: harcoltak a Hősgyilkos Stainnel! Iida, Todoroki és Midoriya.

Ashilia: micsoda? Hogy-hogy? Azzal a Stainnel?

Eijirou: igennnn

Eijirou: a részleteket én se tudom de valami olyasmi történt, hogy ők hárman egymáshoz közel voltak gyakorlatozni, és Iida találkozott Stainnel, és harcoltak, és odajöttek a többiek is, és aztán megjelent Endeavor és szétrúgta a Hősgyilkos hátsóját

Eijirou: elvileg küldtek egy koordinátát mindenkinek, hogyha tud, akkor jöjjön és segítsen

Ashilia: nemrég kaptam egy értelmetlen szám/betűsort Todorokitól. Akkor az lehetett az, igaz?

Eijirou: én is kaptam, de az ország másik végében vagyok és amúgy se tudtam mit kezdjek vele. Mindenesetre elég menő, amit tettek, nem? :D

Ashilia: az, elvégre Stain annyi hőst győzött már le.

Természetesen én is olvastam a hírekben Hősgyilkos Stainről és eszméiről. A férfi sorra ölte vagy sebesítette meg a hősöket, valami furcsa ideológia alapján. Sokan azt gondolták, a Szövetséggel lehet kapcsolatban. A Sportfesztivál után volt a legutóbbi támadás, egy Ingenium nevű hős ellen, aki szerencsére túlélte. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy majdnem odaveszett három osztálytársam. A gondolatba beleborzongtam.

Az ablaknak döntöttem a fejem. Úgy tudtam, már kiengedték a fiúkat a kórházból. Remélhetőleg hétfőn egyben találjuk őket.

Vajon Stain tényleg a Szövetségnek dolgozott? – tűnődtem el.

Vagyis a bátyádnak?

Nem akarok rá így gondolni.

Pedig előbb-utóbb muszáj lesz.

•~•~•

Én sem tudtam visszafojtani a mosolyom, amikor hétfő reggel megláttam a lenyalt hajú Bakugou-t. Eijirou és Sero harsogva nevettek rajta, míg Bakugou azzal fenyegetőzött, hogy felrobbantja őket. Kiderült, hogy Best Jeanist-nél volt gyakorlaton, így nem volt meglepő, hogy a stílusos hős kezelésbe vette Bakugou rendezetlen tüsihaját.

Nem mentem előre a többiekhez, csak a helyemről figyeltem, ahogy kisebb csoportokba verődve beszélgetnek. Eijirou suliba jövet kifaggatott minden részletről – mint kiderült, ők nem harcoltak igazi gonosztevőkkel. A fiú, mikor elmeséltem neki, hogy győztük le az ostoros férfit, elismerően hátba veregetett – és rá kellett jönnöm, hiába működöm kissé furcsán mostanában, a felé táplált érzéseim megmaradtak. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha eltűnnének!

Szívesen megkérdeztem volna Todorokit a harc részleteiről, de nem akartam tapintatlan lenni. Midoriya, Iida és az ő arca szokatlanul komor volt.

– Hé! – rikkantotta Kaminari, és a Todoroki padja körül álldogáló fiúk felé fordult. – Ti, hárman! Mondjatok már valamit a Hősgyilkosról!

Ennyit a tapintatról.

A többiek helyeseltek, egyesek megjegyezték, micsoda szerencse, hogy a fiúk egyáltalán életben maradtak.

– De Endeavor megjelent és megmentett titeket, nem? – szólt közbe Sero.

– Ez a mi Kettes Számúnk!

– Igen. Megmentett – bólogatott Todoroki, akin a vak is láthatta, hogy hazudik.

A beszélgetés egészen becsengetésig folytatódott.

•~•~•

Másnap reggel osztályfőnökivel kezdtünk. Apa belelapozott a jegyzeteibe. – Uhm... Közeledik a nyári szünet. Természetesen lehetetlen, hogy mindannyian kivegyetek egy hónap szabadságot. Egy nyári edzőtábor lesz az erdőben.

Egyesek morogtak a hír hallatán, a többiek pedig elkezdték tervezgetni, mi mindent csinálunk majd ezen az "osztálykiránduláson".

– Ám – emelte föl egy kicsit apa a hangját, hogy túlharsogja a hangzavart –, aki nem megy át a vizsgákon, nyári iskolába kell jönnie a tábor helyett.

– Mindent bele, srácok! – fordult az osztályhoz Eijirou, a nyári iskolától való rettegéssel az arcán.

Én annyira nem tartottam a vizsgáktól. Különösebben okos sosem voltam, de tudtam magolni, és nem volt rossz a memóriám. Eijirou-ról viszont tudtam, hogy zsigerből jövő ellenszenvet táplál mindennemű számonkérés felé. Reméltem, hogy lesz kedve közösen tanulni vagy valami.

Ne használd már ki, hogy izgul a vizsgák miatt.

Ami érdekesebbnek ígérkezett, az a gyakorlati rész volt. Kipróbálhatom, mennyit fejlődtem Evantgard szárnyai alatt. Vajon megint robotok ellen kell harcolnunk? Vagy ellátogatunk az USJ-be? Senkit sem kötöttek túl jó emlékek ahhoz a helyhez.

Estefelé is ezen tűnődtem, amíg az ágyamon ültem és Akagi előtt rángattam egy botra erősített játékegeret.

A tábor is érdekesnek ígérkezett. Az erdőben? De melyikben? És mit fogunk ott pontosan csinálni?

Akagi kihasználta, hogy egy pillanatra elkalandozott a figyelmem és rávetette magát az egérkére.

– Nem vagy te egy kicsit erőszakos? – kérdeztem tőle mosolyogva, amikor megkísérelte letépni az állatka fejét. Akagi értetlenül nézett rám nagy, zöld szemével.

Az órára néztem. Lassan el kéne indulnom fürdeni.

Megsimogattam Akagi fejét, összeszedtem az alvós ruhámat és a fürdőbe mentem (menet közben kikerültem Tojásrántottát, egy földön heverő gazdátlan pár férfizoknit és Hizashi-ojisant, aki még délután beállított, azzal a felkiáltással, hogy elege van abból, „ti ketten minden nap itt depresszióztok, legyen legalább egyvalaki, aki hajlandó mosolyogni ebben a lakásban”).

Gyorsan lezuhanyoztam. A tükörben egy sápadt, sovány lány szánalmas képe látszott. Kicsit mintha megizmosodtam volna Evantgardnál, de inkább csak a szemem csalt. A hajam megnőtt, már a vállam alá ért, a frufrum elveszítette formáját. Miután kiszálltam a zuhanyzóból, ollót ragadtam és majdnem fülig vágtam. Puha, fekete tincsekkel lett teli a mosdókagyló. A nyári melegben kezdett zavarni, hogy olyan hosszú a hajam – és ahogy a tükörben forgattam a fejem, szemügyre véve a végeredményt, megállapítottam, nem is akkora hülyeség, hogy ha frizurát vált az ember, olyan, mintha egy kicsit maga mögött hagyná a múltat.

Mire visszatértem a szobámba, már jó késő volt. A nappaliban nem láttam senkit, úgy festett, Hizashi-ojisan is elment már, pedig meg akartam kérni, hogy segítsen felidézni az akkordorkat, amiket tanított. Már jó ideje nem vettem elő a gitáromat, alaposan elhangolódott.

Miután behangoltam, megpróbáltam előkaparni az agyamból pár dallamot és eljátszani őket. Kottáim nem voltak, Hizashi-ojisan fejből tanított. Tizenkét éves korom környékén kezdtem, és bár eleinte rendszeresen összeültünk, mióta a UA-be jöttem, már nem igazán jutott idő a gyakorlásra.

Az ilyen alkalmakkor sokat beszélgettünk is. Hizashi-ojisan szórakoztató volt és kedves, nem is értettem, hogy-hogy nem nősült meg sosem. Kiváló apuka lehetett volna. Bár kicsit fura elképzelni, hogy egy totyogóssal játszik, apáról sem feltételezik, hogy szereti a macskákat.

Egy gyerekdalt játszottam el, pár hang elcsúszott, de nem emlékeztem pontosan a dallamra. Mégis jó érzés volt kicsit kikapcsolni – ilyenkor teljesen a gitárra koncentráltam, nem tűnődtem hülyeségeken és furcsa módon a Hang is csendben maradt.

Csak akkor hagytam abba, amikor ásítozni kezdtem. Elpakoltam a hangszert. Úgy döntöttem, mielőtt lefekszem, iszom egy pohár vizet. Kinyitottam az ajtót, de gyorsan visszahúzódtam, amint kiláttam a résen.

Hizashi-ojisan mégsem ment még haza, úgy tűnt, csak most készül indulni. Ami jobban meglepett, hogy az ajtóban álló férfi állát apa vállán pihenhette, aki kissé félszegen átölelte.

A számra szorítottam a kezem, hogy ne hallják a lélegzetvételemet. Hizashi-ojisan megszorongatta apát, aztán elhúzódott és rávigyorgott. Apa... Azta, apa tényleg elpirult? Az ő bőre is olyan volt, mint az enyém, és kitűnően meglátszott rajta a pír. Csak nem...?

A két férfi elbúcsúzott egymástól, majd Hizashi-ojisan kilépett az ajtón. Apa bezárta mögötte. Megtörölte az arcát, és egy pillanatra nagyon fáradtnak és idősnek tűnt, hiába volt alig harmincöt éves.

Csendben visszahúzódtam a szobámba. Nem szabadott volna látnom az előbbi jelenetet, és sok kérdés vetődött fel bennem.