Arra kaptam föl a fejem, hogy a mellettem álló Eijirou döbbenten felkiált: – Egy képességfelmérő teszt?

A barna hajú lány nagyokat pislogva nézett az osztályfőnökre. – N-na de, a ceremónia... – motyogta.

– Ha hősök akartok lenni, nincs idő efféle kedveskedésre. Mind tisztában vagytok az iskola által nyújtott "szabadsággal", igaz? Ez a "szabadság" kiterjed ránk, tanárokra is.

Az osztály hallgatott. A férfi hirtelen sarkon perdülve szembenézett a megszeppent fiatalokkal. – Kislabdahajítás. Helyből távolugrás. 50 méteres sprint. Távfutás. Szorítóerő. Oldalugrás. Felsőtest torna. Felülés. Ezeket mind csináltátok alsó-középiskolában, igaz? Fizikai tesztek, ahol nem használhattátok a képességeiteket. Az állam – folytatta a férfi – még nem jutott el odáig, hogy általánosítsa az ilyesfajta eredményeket, vagy számon tartsa az átlagos teljesítményeteket.
Nos, ez csak az állam hanyagsága.

Apa az osztály szélén álló Bakugou-hoz fordult. – Mennyi az alsó-középiskolád labdadobási rekordod?

– 67 méter – válaszolta a fiú rekedtes hangján.

– Rendben. Most próbáld meg használni a képességedet. Azt csinálsz, amit akarsz, csak ne lépj ki a körből! – mutatott a pályára, majd a szőke fiú kezébe nyomott egy öklömnyi méretű, labdának kinéző tárgyat. – Add bele minden erődet.

Bakugou kissé ijesztően elvigyorodott. Megmozgatta ízületeit, majd lendítette a kezét és egy irtózatos robbanás kíséretében elhajította a labdát. – SHINEEEE!

– "Shine"? Pusztulj? – kérdezte Eijirou vigyorogva. Kissé összehúztam magam. Úgy tűnt, nem tévedtem, tényleg elég erőszakos a srác.

– Tudnunk kell, mire vagytok képesek – szólalt meg az osztályfőnök.
Felénk mutatott egy kis eszközt, amin a '705.2 m' volt feltüntetve.

– Ez mókásnak tűnik! – hallottam magam mellől egy lányhangot.

– Azt mondod... – nézett rájuk hirtelen a férfi –, mókásnak tűnik? Szóval úgy terveztetek, hogy a következő három évet mókával és kacagással töltitek? Na és mi lesz azzal, hogy hősökké váltok? Hát legyen. Ebben az esetben, aki a legalacsonyabb pontszámot éri el az összesítésnél, azt reménytelennek fogom titulálni... És azonnal ki lesz csapva.

Hogy micsoda?

Már hallottam pletykákat apám tanítási módszereiről – na de hogy az első nap kicsapjon valakit?

Könnyen lehet, hogy ez a valaki én leszek. Mi van, ha nem találok megfelelő képességet? Vagy nem tudom használni? A képességem nem ad semmilyen tájékoztatást az ellopott képességekről, semmit arról, hogy hogyan kéne használni, vagy milyen mellékhatásai lehetnek.

Gondolj bele. Mi jobb, érdemtelenül bent maradni az osztályban, kitúrva valakit, akinek joga lenne hősnek tanulni, ráadásul így mindenki meg fogja tudni, milyen béna képességed van, és akitől elveszed, itt helyben jogosan meg fog utálni – vagy elfogadni azt, hogy nem vagy egy értékes ember, és sosem lehet belőled hős?

Nagyot nyeltem, szédülni kezdtem. A Hangnak igaza volt, mi lenne, ha feladnám? De nem tudnám elviselni apa és Eijirou csalódott tekintetét... Nem úgy volt, ez az új életünk? Egy új esély? De hiába, úgyis elrontom... Nem, nem, nem tudom, mit tegyek!

Arra eszméltem föl, hogy apa a nevemet mondja. Remegő lábbal sétáltam a kijelölt körig, és felvettem a labdát a földről. Tudtam, hogy mindenki engem néz. Tekintetük szinte lyukat égetett a hátamba.

Behunytam a szemem. Az egy kilométeres körzetben fellelhető képességek azonnal megjelentek körülöttem, mint sok kis fénylő ikon.

Csak a neveket láttam, és azt, hogy a képesség tulajdonosa ötszáz méteren belül vagy kívül van-e. Mindig kockázatos volt, mikor egy új képességét loptam el: nem tudhattam, mik a mellékhatások, vagy egyáltalán, hogy hogy kell használni. Előfordult már, hogy pár évvel ezelőtt órán unatkoztam, és próbaképp elloptam valaki "Légirányítását". Ott helyben fulladozni kezdtem, mivel véletlenül kiirányítottam az oxigént a tüdőmből, és nem voltam képes új adagot belélegzni. Az volt az első eset, hogy az osztálytársaim és Shashita felfigyeltek a képességemre.

Ahogy átfutottam a képességek listáját, valami fura tűnt fel, de hogy micsoda, azt nem sikerült megállapítanom. Találtam egyet ötszáz méteren belül, ami a nevéből ítélve jónak tűnt – Zéró Gravitáció –, és csak remélni tudtam, hogy nem valamelyik osztálytársamé.

Felvettem a labdát, meglendítettem a karom, és elhajítottam. Egyetlen szörnyű másodpercig úgy tűnt, a képesség nem hatott, mikor is a labda egyenesen felfelé ívelve eltűnt a felhők között.

Megpördültem a tengelyem körül. A barna hajú lány sértődötten összefonta a karját – tehát övé a képesség. Epeízű lett a szám. Felidéztem, hogyan oldotta ki a képességét, majd összeérintettem ujjbegyeimet és elmotyogtam egy "feloldás"t.

Az apa kezében lévő műszer pittyent és a '15.76 km'-t írta ki.

Halk morgás futott végig az osztályon. A barna hajú lány gyilkos pillantásától kísérve visszasurrantam a helyemre. Vörös arccal fikszíroztam a földet, míg a többiek befejezték a labdadobálást, de jó pár perc elteltével is úgy éreztem, mintha reflektorfényben állnék egy színpadon, magányosan. Pont, mint a sportnapon. Te jó ég...

Utánam a reggel látott zöld hajú fiú következett. Úgy tűnt, nincs is képessége, vagy legalábbis nem tudja hasznosítani ennél a feladatnál.

Eszembe jutott, hogy még a dobás előtt valami furát vettem észre a környező képességekkel kapcsolatban. Újra "megnéztem" – és majdnem felkiáltottam meglepetésemben. Két ugyanolyan képesség volt, ráadásul ötszáz méteren belül.

Ez persze lehetetlen volt. Még az egypetéjű ikreknek, még azoknak a gyerekeknek, akik a szüleiktől örökölték a képességüket, még nekik is különbözött a képességük neve. Nem tudtam nagyon következtetni a névből – „One for All", vagy mi –, és mikor próbaképp elvettem mindkettőt, semmilyen különbséget nem érzékeltem.

Bármilyen különös, ezt a rejtélyt még én sem tudom megfejteni – mondta tűnődve a Hang.

Fura.

A pillantásom a pálya felé tévedt. A zöld hajú fiú még mindig ott állt, és úgy tűnt, apa valamiért eltörölte a képességét.

– Azok alapján, amiket láttam, te nem vagy képes kezelni a képességedet. Más szóval, nem tudod hatásosan alkalmazni. Azt gondoltad, megint lesz valaki, aki megment, miután eltörted minden csontod?

Miről beszél ez?

Nézd, Ash, úgy tűnik, rokonlélekre akadtál. Ez a fiú sem tudja hasznosítani a képességét. Alapítsátok meg az életképtelenek klubját! - gúnyolódott a Hang.

– N-nem, dehogy, én csak... – mentegetőzött a fiú, de Eraserhead, az eltörlő hős különös anyagból készült szalagjaival körülfonta. Sosem értettem pontosan, hogy is működnek ezek a szalagok. – Akárhogy is gondoltad... Arról van szó, hogy a körülötted lévők kénytelenek lesznek így tenni. Van egy bizonyos forrófejű hős, aki a múltban rengeteg embert mentett meg, teljesen egyedül, ezzel legendává téve magát.

All Mightra gondol?

Természetesen én is értesültem róla, hogy a férfi a UA-be jön tanítani. A média imádta a hírt, minden újságban és tévéműsorban az első számú hős arca köszönt vissza, valami olyasmi szalagcímmel, mint „All Might tanítja majd a hősök következő generációját - a szakma fellendülése, vagy óriási bukás?". És persze azzal is tisztában voltam, hogy apám ki nem állhatja a férfit és a hírnevét. Eraser mindig is olyan hős volt, aki nem kereste a reflektorfényt, aki nem csinált showbizniszt ártatlan emberek megmentéséből. Én is ilyenné akartam válni.

Vicces lesz majd a pletykalapok borítóján látni az arcodat, mint „A bukott hős - a vér nem minden".

– Még ha rendelkezel is az ő vakmerő bátorságával, te egyetlen ember megmentése után összetöröd magad, és megmentésre szoruló, használhatatlan rongybaba lesz belőled. Midoriya Izuku. Ezzel a képességgel sosem lesz belőled hős.

Elhűlve meredtem apára. Nem tudtam elhinni, hogy pont ő mond ilyet, ő, aki gyerekkoromban annyiszor megvigasztalt a maga módján, mikor a képességem miatt szomorkodtam.

Látod? Ő is csak részrehajló volt. Amint más gyerekével kell foglalkozni, rögtön kimutatja a foga fehérjét.

Ne mondj ilyet! - förmedtem rá a Hangra. - Nem tudjuk... Nem tudjuk, mi miatt mondta ezt.

Nem akartam elhinni, hogy apa tényleg ezt mondta. Nem lehetett így. Biztosan volt valami oka.

Apa visszaadta a fiú képességét.
Onnan, ahol álltam, nem láttam pontosan, mi történt, de mintha Midoriya Izuku ujja megsebesült volna.

Apa tűnődve nézett a sor végére álló Midoriyára. Nem, biztos nem gondolta komolyan.

Az ezután következő felméréseken egész jó eredményt nyújtottam. Mindig igyekeztem hátulra állni, és figyelmen kívül hagyni a Hangot, de ez nem volt könnyű. Az osztály persze rövidesen rájött, miféle képességgel rendelkezem, ahogy továbbra sem voltam hajlandó feladni, bár hogy miért, az magam sem tudom. Folyamatosan a tekintetek kereszttüzében éreztem magam. Szörnyű. Szörnyű. Becsuktam a szemem, azt képzelve, hogy így engem se vesznek észre.

Apa egy digitális táblán mutatta az eredményeket. Ez azt jelentette, hogy mindenkinek ki van írva a teljes neve – így cseppet sem lepődtem meg, mikor sokan előbb meglepetten apára néztek, majd pásztázni kezdték a többieket, hogy vajon ki hasonlít rá. Azt tette, amit szoktam, ha úgy éreztem, túlságosan a figyelem középpontjában vagyok: egyszerűen elbújtam Eijirou mögött.

Egyébként egész jó helyezést értem el. A UA-ben rengeteg erős képesség volt. Lepillantottam a tabella aljára: Midoriya Izuku neve díszelgett a 20-as szám mellett. Ha apa valóban beváltja fenyegetését...

Nem csaphatják ki az első napján. Vagy mégis?