Az iskola vezetése úgy döntött, az elmúlt események miatt már nem biztonságosak a saját otthonaink, és kollégiumot építenek a UA-s diákok és tanárok számára. Utóbbiak körbejártak a szülőknél és személyesen vitték el hozzájuk az aláírandó beleegyező nyilatkozatokat. Apa természetesen az enyémet már aláírta. Én annyira nem örültem neki, hogy ott kell hagynom az otthonomat és ki kell lépnem a komfortzónámból, de megértettem, miért szükséges mindez. Nem akartam többet összefutni a Szövetség tagjaival – ebben az életben semmiképp.

Ahhoz pedig aztán sok sikert, ha hős akarsz lenni.

Úgy beszéltük meg, apa csak akkor alszik a tanári szálláson, ha muszáj, mert a macskák nem örülnének, ha őket is elköltöztetnénk. Furcsa lesz, hogy nem lesznek ott velem mindennap. Ellenben az összes időmet az osztálytársaimmal fogom tölteni. Egyelőre nem döntöttem el, hogy tulajdonképpen örülök-e ennek vagy sem.

Kettő bőröndbe belefért minden holmim, plusz persze a gitár tokja. A szobám... Nos, nem tűnt sokkal üresebbnek, mint volt, csak a szekrényből, a polcról meg az asztalomról tűntek el a holmik.

Apa vezetett körbe minket a kollégiumban. Szép, otthonos épület volt, közös étkezőkkel ésss... Közös fürdőkkel! Éljen!

Aww, Ash, hát nem örülsz, hogy minden nap ruha nélkül stírölheted az osztálytársaidat? Mondjuk ki tudja, hogy ők örülnek-e majd neki...

Elhallgattattam a Hangot a fejemben és a túrára koncentráltam.

– Azta! – ámuldoztak a többiek a nappali láttán. Kényelmes kanapék és fotelek álltak körben, magas ablakokkal, mint valami kastélyban. Valahol azért felüdülés volt szűkös kis lakásunk után.

– Az emeleteken vannak a hálószobák – mondta apa, a lépcső felé vezetve bennünket. – Lányok jobbra, fiúk balra. Odafent megmutatom a szobabeosztásotokat.

Én a negyediken kaptam helyet. Balról Ashido, jobbról szerencsére senki sem határolt. Ugyanezen az emeleten volt még Eijirou, Bakugou, Hagakure és a hallgatag Shoji. A szobákban íróasztal, szék, ágy, szekrény és egy apró mosdó volt csupán, azonban mindenkinek volt egy picike erkélye. Összességében körülbelül akkora volt, mint az otthoni szobám.

Épp végeztem a kipakolással (pontosabban, az már rég kész volt, igazából csak a mangáimat rendezgettem még a polcon), kopogtak.

– Aizawa-san? – Hagakure és Ashido voltak azok.

– Igen? – fordultam a lányok felé, gyorsan mosolyféleséget varázsolva az arcomra.

Ne is próbálkozz, úgy nézel ki, mint egy vigyorgó holló.

Inkább ellazítottam az arcizmaimat.

– Arra gondoltunk, hogy rendezünk egy szoba-versenyt! Összehívunk mindenkit és közösen megnézzük a szobákat, és meglátjuk, kié a legszebb! – Ashido beszéd közben szigorúan az ajtó mögött maradt és eltakarta a kezével a szemét, gondolom, azért, hogy ne lássa előre a berendezést.

– Öhm... – Körbenéztem a szobámban. – Rendben – egyeztem bele töredelmesen, de mielőtt kimentem volna, gyorsan eltüntettem a bekeretezett fotókat és a GL/BL mangákat. Biztos, ami biztos.

Összeszedtük a többieket – a fiúk nagy része a nappaliban üldögélt, rögtön benne voltak az ötletben.

Igazából én is kíváncsi voltam egy kicsit. Nem feltétlenül amiatt, hogy megismerjem jobban az osztálytársaimat, inkább az érdekelt, vannak-e valakinek rejtett lakberendezési képességei. Amúgy is, egy kis kikapcsolódás a többiekkel nem árthatott. Nem aludtam túl jól a tábor után történtek óta, és folyton bennem volt valamiféle belső óvatosság, egy csomó a gyomromban, ami nem engedett.

Midoriya szobájával kezdtünk, ami telis-tele volt All Might-os figurákkal és poszterekkel. Még a szőnyege is olyan volt.

– Nem természetellenes már ez egy kicsit? – kérdezte mellettem halkan Tokoyami elborzadva.

A következő az ő szobája volt, és a láttán rögtön eldöntöttem, kire fogok szavazni a verseny végén. Fekete textilekkel volt borítva az egész, koponyákkal és derengő LED-ekkel díszítve. Még egy kard és egy trónszerű szék is volt a szobában. A többiek ámuldoztak, milyen ijesztő, de muszáj volt elismerniük, hogy eredeti a srác stílusa.

Aoyama szobája ennek a szöges ellentéte volt, csupa csillogás, elég eklektikus elrendezésben.

Mineta szobáját a többi lány látni se akarta, így Ojiróé volt a következő. Egyszerű, de otthonos helyiség volt.

Végigmentünk majdnem az összes osztálytársunk  szobáján. Voltak érdekesek és meglepőek, és voltak unalmasak is, de látszott, hogy mindenki büszke a sajátjára, ami kicsit megmelengette a szívemet. Valahogy máris családias lett a légkör.

Az enyém a végefelé került sorra. Az ajkamba harapva tártam ki az ajtót a többiek kíváncsiskodó tekintete előtt.

– Whoo! Fekete! – kiáltott fel azonnal Hagakure.

Végül is igaza volt. Sötét ágynemű, fekete rongyszőnyeg, behúzott, szintén fekete függönyök, ahogy a kiegészítők is hasonló színűek voltak.

– Aztaaa, Ash-san, nem is tudtam, hogy szereted Hawksot! – mutatott Uraraka az egyik poszteremre. Vér szökött az arcomba, mire a lány és a mellettem álló Eijirou elnevette magát.

– Ne aggódj, Ash-san, nem kell szégyellned – karolt át a fiú, amivel nem igazán segített zavaromon. A pulzusom megugrott érintése nyomán. – Amúgy a szobád pont olyan, mint otthon.

– Nem nagyon volt más ötletem – vontam vállat szórakozottan.

– Erm... Aizawa-san – hallottam magam mellől Kaminari hangját –, nem is tudtam, hogy ennyire fiús vagy – fordult felém vigyorogva.

– Fiús? Hogy érted? – pillantottam körbe a szobámban.

Kaminari vállat vont. – Nem t'om. De valahogy az ember rögtön arra gondol, hogy egy fiú lakik itt. Ne vedd sértésnek, amúgy nagyon klassz!

Hát, egy-null a lányos lányok javára. Ez így nem túl előnyös a friendzone-ból való kitörést illetően, nem?

A Hang halkan kuncogott.

Eijirou szobáján igencsak meglepődtem. Sokkal színesebb és élettel telibb volt, mint az otthoni. Ez mosolyra késztetett. Végre ő is boldog.

A versenyt végül Kouda nyerte meg, csak azért, mert volt egy nyuszija, akit a többiek körbeállva adtak kézről kézre.

Este, mikor elbúcsúztunk egymástól, túl voltam a "nem nézek sehová"-jellegű fürdésen, és készültem bebújni a takaróm alá, megint halk kopogás hangzott fel az ajtómon. Kinézve Yaoyorozut pillantottam meg.

– Psszt, Aizawa-san! – intett a lány. – Van kedved csatlakozni hozzánk, lányokhoz?

– Miért, mit csináltok?

– Gondoltuk, lefekvés előtt még beszélgetünk egy kicsit – vont vállat mosolyogva a lány. – Jó lesz, gyere el te is.

– Hát, nem is tudom... – Hátrapillantottam a kényelmes ágyamra. Jó lenne itt maradni, de igazából tetszett az ötlet. Nyitnom kellene a többiek felé is, nem igaz? Nem lehetek folyton Eijirou-val, Itsukával meg Todorokival. Egy kis beszélgetésből amúgy sem lehet baj.

Ne menj el.

Eh? – lepődtem meg. – Miért ne?

Rohadtul nem kíváncsiak rád, és ezt te is tudod. Ne erőltesd rájuk magad. Csak udvariasságból hívtak, de mégis ki akarna veled időt tölteni?

A Hang szavai nyomán lesüllyedt a gyomrom.

– N-ne haragudj, de most nem – utasítottam vissza Yaoyorozut, és szabadkozva rácsuktam az ajtót. Megvártam, amíg a lány léptei elhalkultak a folyosón, aztán fejbe csaptam magam.

Ne erőltesd magad rájuk.

Újabb pofon.

Ne erőltesd magad rájuk.

Akkor bántam meg mélységesen, hogy megmutattam a szobámat, egy olyan darabot magamból, amire senki sem kíváncsi.

A körmeim a tenyerembe vájtak.

Mi mindent mondtam aznap, amit nem kellett volna? Mit tettem, amivel esetleg idegesítettem a többieket? Hogyan tűnhetnék el ebből a világból?

Ne erőltesd magad rájuk.

Az ajtónak döntött háttal csúsztam le a földre. A vádlimba vájtam az ujjaimat, hogy ne kiáltsak fel a bennem dolgozó dühtől.

Ez a düh csakis magam felé irányult.