Az este további része eseménytelenül telt. Egy vidám vacsorán és egy számomra kissé kínos közös fürdő után (miért én vagyok a leglaposabb? És miért egyáltalán nem azok a többiek? Áhh!) ágyba bújtunk. A lányokat egy közös szobában szállásolták el. Matracokon feküdtünk, amiket hamar köralakba rendeztünk, én pedig Yaoyorozu és Ashido között találtam magam.

Az orromig húztam a takarót és megpróbáltam tudomást sem venni a körülöttem beszélgető lányokról. Eijirou-val nemegyszer aludtunk már egymásnál, de ez más volt. Most hat, szinte ismeretlen személy volt velem, és ez frusztrált. Hiába voltam hullafáradt, nem tudtam elaludni, folyton azon járt az eszem, milyen kínos dolgokat fogok tenni álmomban. Végül aztán valahogy csak elszenderültem.

Másnap hajnalban keltünk. Az osztály ásítozva, kócosan sorakozott fel a kijelölt gyakorlótér szélén, sportruhában. Apa egyáltalán nem tűnt kialvatlannak (pedig az volt. Folyton.), a szokott stílusában sétált elénk és mondta el az aznapi programot.

– 'Reggelt, gyerekek. Ma az igazi edzőtábor megkezdődik. Remélhetőleg mind erősebbek lesztek, eléggé ahhoz, hogy megszerezzétek az ideiglenes hősengedélyeteket.

Rövid hatásszünet. Mindenki izgatottnak tűnt az engedély említésére.

– Emellett az ellenség ereje is egyre nő. Fel kell készülnötök, hogy szembenézzetek vele... Szóval dolgozzatok keményen. Bakugou, fogd. – Apa előhúzott egy golyót, ránézésre hasonlót, mint amit a legelső tanóránkon használtunk. – Próbáld meg eldobni ezt. A múltkor, iskolakezdés után a rekordod 705.2 méter volt. Fejlődtél azóta?

A többiek biztatni kezdték Bakugou-t, aki bemelegítette a karját. Én nem szólaltam meg (még mindig nem tudtam másképp gondolni a fiúra, mint egy zsarnokoskodó királyra), de azért kíváncsi voltam. Valószínűleg meglesz neki az egy kilométer.

Bakugou felüvöltött és elhajította a labdát, egy óriási robbantás kíséretében. Az látszólag messzire repült, ám mindenki megdöbbent, amikor apa felmutatta a kis követőműszert.

– 709.6? Nem sokkal több mint múltkor.

Bakugou elégedetlenül morgott.

– Így van – szólt apa. – Fejlődtetek az elmúlt három hónapban, ez tény. De csak a technikátok és az elmétek, illetve egy kicsit a testetek. De amint látjátok, a képességeitek nem igazán. Mától fogva ezeket fogjátok fejleszteni. Olyan nehéz lesz – mondta furcsa mosollyal az arcán –, hogy azt kívánjátok majd, bár meghalnátok, szóval adjátok a legjobbat és maradjatok életben.

•~•~•

Apa beváltotta az ígéretét. A belünket is kidolgozva edzettünk, mindenki a maga módján: Eijirou és Ojiro egymás ellen harcoltak, mindketten megpróbáltak a lehető legtöbb erővel ütni és védekezni. Sero megállás nélkül gyártotta a szalagokat a könyökéből. Todoroki forró vízben (aminek ő tartotta fenn a hőmérsékletét) ülve készített jeget.

Velem apa személyesen foglalkozott, persze közben oda-odament azokhoz, akiknek segítségre volt szükségük. Miután kiosztotta a feladatokat és mindenki a dolgára indult, intett nekem, hogy kövessem.

– A te eseted egy kicsit más, 'Lia – mondta, miközben bevezetett egy félreeső melléképületbe. – A képességedet aligha lehet már fejleszteni, elolvastam, amit Evantgard írt rólad a gyakornokságod után. Egy másik fontos dolgot kell megtanulnod, amit nekem is meg kellett a te korodban.

A férfi leemelt egy bőröndöt az egyik polcról.

– Ezt az iskolából hoztam. – Kicipzározta és felnyitotta a fedelet. Odabent egy rakás fegyver feküdt egymás-hegyén hátán.

– Hát ez? – guggoltam le a bőrönd mellé, egyenként szemügyre véve az eszközöket. Sokféle holmi volt, klasszikus szablyától kezdte olyasféle fásliig, mint amit apa használt.

– Te is tudod, hogy speciális esetekben engedélyezik a mindenkori kiegészítő használatát, akár diákkorban is. A mi esetünk is ilyen. – Apa mellém ült, és a fegyverekre mutatott. – Az én képességemmel egyáltalán nem lehet támadni. A tiéddel igen, de így is másoktól függesz. Akkor is meg kell tudnod védeni magadat, ha nem áll rendelkezésedre használható képesség. Evantgard gondolom, említette ezt. Tehát ma választanod kell valamit, amivel tudsz harcolni.

A bőröndbe pillantottam. Egy fegyver, ami mindig velem lesz... Egy fantasyregényben éreztem magam.

– Próbálj ki többfélét is. Nincsenek közte lőfegyverek és igazi vágófegyverek sem, mindegyik különleges a maga módján. Azt ajánlom – mondta jelentőségteljesen –, hogy alaposan gondold meg, mit választasz. Természetesen lehet módosítani, de nehéz lesz megtanulni egy új harcmodort. Keress olyat, ami közel áll hozzád, ami megy ahhoz a karakterhez, amit ki akarsz alakítani magadnak.

– Nem akarok ilyet – jelentettem ki dacosan. – Olyan hős leszek, mint te, aki a háttérben marad.

Apa halványan elmosolyodott. – Felőlem lehetsz, de ígyis-úgyis kialakul rólad egy kép az emberekben. És sokat segít, ha ez a kép pozitív.

Egyenként kiveszegettem és megnézegettem a fegyvereket. Volt, amelyik jobban felkeltette az érdeklődésemet, ezeket apa javaslatára külön kupacba raktam. Valahogy jó volt ott üldögélni vele a félhomályban, megvitatva egyik vagy másik eszközt.

– Hát ez? – emeltem ki egy olyan fémkart, ami mintha a Mecha-udéből mászott volna elő. Apa vállat vont.

– Fura dolgok vannak az iskolai raktár mélyén.

Amikor a kezembe akadt az apáéhoz hasonlító fásli, hirtelen eszembe jutott valami.

– Mondták a többiek, hogy láttak téged a folyosón Shinsou-kunnel.

Ne kérd számon az apádon, hogy mit csinál.

– ... Öh, persze nem kell elmondanod, csak izé, hogy tudd, hogy...

– Semmi gond. De ha nem baj, ezt később beszélnénk meg. Nem mintha titokban akarnám tartani vagy ilyesmi, de most inkább koncentráljunk rád – felelte apa nyugodtan.

Bólintottam és folytattam a válogatást.

– Hát ez? – akadt a kezembe egy kicsi, körülbelül húsz centi hosszú fémrudacska.

– Húzd ketté.

Megfogtam a két végét és szétrántottam. Rugószerűen ugrott ki a közepe, és egy durván egy méter hosszú rúd lett belőle, ezüstös testén megcsillant a gyér lámpafény.

– Ha középen megnyomod, ketté tudod választani – mutatta apa. – Tiszta titániumból készült, nagyon nehezen törik el vagy olvad meg.

A botot is a kisebb kupacba tettem.

Amint végignéztük az összes fegyvert, fogtuk a kiválogatottakat és kivittük őket. Apa elszaladt megnézni a többieket, addig én sorrendbe raktam az eszközöket a füvön.

Mindet kipróbáltuk. Volt olyan, ami elsőre kiesett, de hosszasan vacilláltam néhány darab között. A végére már csak a fogazott élű-hegyes tőrpár és különös módon a fémbot maradt – utóbbi nyert.

Apa bólintott. – Elégedett vagy ezzel?

Vállat vontam. A bot végül is hasznos volt, nem okozott komolyabb sérüléseket egy zúzódásnál, de védhettem és támadhattam is vele, ráadásul praktikus is volt, hogy egész kicsire össze lehetett csukni.

– Jobb, ha minél hamarabb elsajátítod a használatát. – Apa elrendezte a fáslijait és valamivel távolabb sétált tőlem. – Tegyük fel, hogy egy gonosztevő vagyok, akit nem lehet legyőzni a saját képességével, és nagy a fizikai ereje. A dolgod egyelőre annyi, hogy ne válj harcképtelenné.

Úgy fogtam meg, ahogy apa mutatta (aki látszólag kiválóan értett többféle fegyverhez is – nos, mindig tanul valami újat az ember a környezetéről), a bal kezemmel alulról, a jobbal felülről markolva a fémre, a térdemet berogyasztottam. Amint elkészültem, apa minden további figyelmeztetés nélkül támadott.