***
Trigger warning: verbális abúzus, erőszak, depresszió, alkohol

Az élet nagyon különös dolog. Egyik pillanatban még egyedül, összeroskadva zokogsz egy parkolóban, majd mire feleszmélsz már egy fantasztikus, ugyanakkor furcsa ember védelmező karjai közt találod magad, földöntúli boldogsággal.

Majd pedig alig fogod fel mi történik, már padlón is vagy. Újra. Összetörve. Megalázva. Elhagyatottan. Reménytelenül.

Hiába jártam az elmúlt napokban szünet nélkül méterekkel a föld felett, most mintha mindez mit sem jelentene kuporgok begubózva, remegve az ágyamban. Kétszer találkoztunk a héten Liammel, mindkét alkalommal kaptam öleléseket, amik a mennybe repítettek, de most még ez sem tud kihúzni a depresszióból.

Anya itthon van. Három műszak után, kimerülten. Apám csontrészeg, és az egész tömb visszhangzik a veszekedésüktől.

- A te hibád hogy ez egy kurva lett! - kiabálja apám a nappaliban. Már egy ideje ez megy. Eleinte csak a munkáról zajlott a vita, majd áttértek rám.

- Ne beszélj így a fiunkról!

- Nehogymár te mond meg nekem hogy beszéljek! Akár a fiam akár nem, egy olcsó ribanc lett! Nekem nem kell egy ilyen senkiházi! - Tudom hogy nem kéne elhinnem amiket mond, mégis borzasztóan fájnak. Megremegve húzom magamon össze a takaróm ahogyan a telefonom szorongatom.

- Ő a senkiházi? Nézz már magadra! Mást se csinálsz csak itt terpeszkedsz egész nap, aztán osztod az észt! Ez így nem élet!

- Ez nem élet? Hát akkor amit az a szerencsétlen csinál mi? Már akkor meg kellett volna dögölnie mikor kitoltad azt a nyomorékot!

- Hallod egyáltalán mit beszélsz? Ez beteges!

Erre egy pofont hallok csattanni, valószínűleg anya arcán, meg mintha valamit hozzávágtak volna valakihez.

- Tudd hol a helyed asszony! Nem én akartam megtartani azt a nyomorékot! Ha valaki itt hibás, az te vagy!

- Ó, szóval én vagyok a hibás?

- Hát nem is én!

- Rohadék, dögölj meg a piáddal együtt!

- Örülnél neki, mi? Na arra aztán várhatsz asszony!

- Ha még egyszer asszonynak hívsz... - Anya hangján tisztán látszik hogy már nagyon elege van, de teljesen meg tudom érteni.

Egy újabb pofon csattan.

- Akkor mi? - röhög fel apám.

- Baszódj meg akkor a "ribanccal"!

- Hamarabb basználak meg téged, banya! - köp egyet apám.

Erre csak a bejárati ajtó éles csapódását hallom.

Anya elmenekült.

Meg tudom érteni, ha tudnám én is ezt tenném. De így most apám rám fog szállni.

Folyamatosan beszélek Liammel, megállás nélkül írom neki az eseményeket. Próbál megértő lenni, de nem nagyon tud segíteni... Ezen csak az tudna segíteni ha vagy én vagy apám megszűnne létezni. Addig úgysem lesz semmi sem jobb.

Liam
Nem tudsz esetleg elmenni otthonról?
Valami barátodhoz, akár hozzám is jöhetsz
Ha megmondod hol találkozzunk érted megyek és itt alhatsz

Bármennyire is vonzana az ajánlat, nincs az a pénz hogy én magamtól kitegyem a lábam egyáltalán a takaró alól. Rettegek attól hogy apámmal összetalálkozzak, vagy hogy egyáltalán eszébe jusson hogy itt vagyok tőle néhány méterre és csak egy ajtó választ el minket. Elhagyni a házat pedig nem tudom anélkül hogy el kelljen sétálnom előtte, így ez teljesen esélytelen.

Cian
Öhm
Kicsit félek elhagyni a szobám

Liam
Persze
Megértem
És ha elmennék hozzátok és úgy jönnél ide? Nem kéne kettesben összetalálkoznod apáddal

Cian
Ez nem lenne rossz ötlet... De akkor amint visszajövök ott folytatódna az egész ahol abbahagyta
Később csak rosszabb lenne ha elmenekülök

Liam
Oh
Okés
Akkor csak kitartást ♥️
Itt vagyok chaten és ha bármi van nyugodtan írj

Cian
Köszi

Hát... Legalább itt van. Pedig jó lenne ha varázsütésre ki tudna szedni ebből az egész helyzetből úgy hogy soha ne kelljen visszatérnem. Ha csak eltűnne minden probléma... Miért nem így működik az élet?

- Cian! - hallom meg apám kiáltását.

Nem. Nem akarok vele beszélni, vagy látni őt...

Összehúzom magam a takaró alatt és a szívverésemmel együtt gyorsul a légzésem. Megfeszülnek az izmaim, a szorítástól még a telefonom képernyőjét is lezárom, mégis ugyanolyan meredten nézem.

Könnyes szemmel reménykedek hogy csak beképzeltem, vagy hogy ha erre az egy szólításra nem válaszolok akkor letesz rólam és békén hagy.

Jó is lenne ha így működne...

- Cian, a kurva anyádat told ide a képed! - kiált újra, majd meghallom ahogy a szobám felé csörtet, és kopogás nélkül beront rajta.

Biztosan észreveszi ahogyan kétségbeesetten húzom magamon össze a biztonságot adó takarót, ami valószínűleg már annyira feszül rajtam hogy tisztán kivehető az alakom.

Tisztán hallom hörgő fújtatását, ahogy az alkohol eláztatta a légcsövét és csak dühödt bikaként tud levegőt venni.

Ahogy az ágyamhoz ér megragadja a takarót, majd egy erőteljes mozdulattal lerántja rólam. Még összekuporodva kapaszkodnék az egyik sarkába, de kiszedi a kezemből.

- Az isten verjen meg, gyere ki ha hívlak! - ordítja ahogy elkapja a csuklómat, így a telefon amit eddig megrögzötten szorongattam tehetetlenül esik az ágyra.

Itt a vég. Egyszerűen kiránt az ágyból és egy pofon kíséretében a földre lök.

- Másszál kifele, de kurva gyorsan! - bök meg a lábával. - Ha azt mondom hogy kijössz, akkor kitolod a segged szájhúzogatás nélkül, vetted?

- Igen... - suttogom a sajgó arcomra tapasztott kézzel. Hála az égnek már elmúlt a nyoma a legutóbbi részeg csapat verésének, de úgy érzem nem maradok sértetlen sokáig.

Remegve kelek fel és rettegve követem a hangosan morgó apámat a nappaliig.

Magam előtt összefogom a kezeim és olyan erősen szorítom az ujjaim hogy elfehérednek.

Nagyon félek.

Ahogy kiérünk, a negyvenes éveiben járó, alkoholtól és izzadtságtól bűzlő férfi a hűtőhöz lép, hogy egy újabb üveg sört halásszon elő belőle, pedig már ígyis alig van tudatánál. Szívem szerint megmondanám neki hogy semmi szükség rá hogy többet igyon, de egy ilyen kijelentés még józan állapotában is necces lenne... Így meg kész öngyilkosság.

Szótlanul bontja ki az üveget, majd kortyol bele. Megfeszülten figyelem minden egyes mozdulatát, és próbálok minél több verziót felvázolni arra ami most következik.

Undorral a tekintetében méricskél a konyhapultnak dőlve, szinte látom ahogy teljesen begőzöl az agya csak attól hogy rám néz. Minden másodperccel amit ad a benyelt sörnek hogy felszívódjon csak jól láthatóan egyre távozik belőle az összes tudat, míg már csak állatias ösztönei maradnak meg, legtisztább formájukban, a tudatából megmaradt érzései által vezérelve.

- Még hogy fiú... - hördül fel. - Egy undormány, az vagy! - mondja ahogy kilép a leharcolt konyhapult mögül és meglöki a vállam, mint valami darab húst a tányéron. - Mintha lenne benned bármi normális! Kibaszott omega, még csak nem is ember...

- De az omegák is emberek... - suttogom elhaló hangon az összekarcolt és felázott fapadlóra szegezve a tekintetem. Tudom hogy nem lenne szabad visszaszólnom, de... Ez nagyon csúnya volt.

- Nézz már magadra, te, kurva! - Elkapja az egyik kezem és fájdalmasan erősen szorítva húzza el előlem.

- Mit... - kérdezem elcsukló hangon, de nem tudom befejezni. Ahogy ráemelem a tekintetem az arcára, minden szó belém fagy. A pislákoló lámpa félsötétjét tompán veri vissza üveges tekintete ami süt a dühtől, a kifejezés pedig amit magára öltött rémisztően agresszív.

Egyáltalán nincs magánál. Bármit mondanék neki, képtelen lenne felfogni. Csak a forrongó méreg és az erőszak maradt meg benne.

Egyet megpróbálok hátrálni a földbe gyökerezett lábaim ellenére, de úgy szorítja a csuklóm hogy nem bírok tőle eltávolodni.

- Kuss! - rivall rám égető tekintettel, majd megpofoz, ezúttal sokkal erősebben. - Akkor beszélsz ha kérdezlek! Nagyot tévedsz ha azt hiszed ebben a házban jogod van akár egyetlen árva szóhoz is, ribanc!

- Én nem...

- Mi nem?! - vág közbe. - Nézzél már tükörbe, baszd meg!

Egy váratlan pillanatban a pólómért kap, és erőszakosan kezdi lerángatni rólam. Remegve rángatózva próbálok ellenkezni, de semmit sem ér... Sokkal erősebb nálam. Alig pár másodperc alatt néhány szakadással rajta kerül a földre a póló, majd egyből a gyomromba térdel, amitől heves köhögésbe és nyüszítésbe kezdek.

Nem akarom... Nem tudom mit szeretne, de nem akarom... Esélyem sincs, mégis úgy kapálózok ellene mintha lenne.

Kihasználva a görnyedésem és a szenvedésem, háttal a földre lök, majd a nadrágomba és a boxerembe egyszerre kap bele és rángatja le rólam. Amint sikerül leszednie rólam a ruhám, kihasználva a pillanatot amíg eldobja a nadrágom és nem tart egyik kezével sem arcon rúgom a talpammal, majd könnyező szemekkel, kétségbeesetten reszketve hátrálok esetlenül amíg talpra nem sikerül kászálódnom, és a hátammal el nem érem a nappali hideg falát, ami megállít.

Zokogva takarom el egyik kezemmel magam alul, míg a másikkal a mellkasom védem. Teljesen meztelen vagyok... Az apám előtt. Aki levetkőztetett. Látszik mindenem... A bordáim, a horpasz hasam, a fenekem, a férfiasságom, mindenem... Annyira visszataszító és rémisztő így állni.

Még soha nem rettegtem ennyire. Kis koromban sokszor vert el, a mai napig is előfordult egyszer-egyszer, de ilyen még sose volt. Nem igazán emlékszem rá mi történt akkoriban, de az csak megmaradt volna ha lerángatja rólam az összes ruhám...

Az egész lényem csak arra tud koncentrálni hogy hogyan tudnék elmenekülni, mégse találok egy kiutat sem... A lakás egyik szobája sem zárható, megtartani úgyse tudnám. Meztelenül pedig csak nem szaladhatok ki a lépcsőházba sem, nem hogy az utcára. Az pedig hogy apám ellen bárhogy védekezzek halva született ötlet.

Az lenne a legjobb, ha csak belemennék és nem ellenkeznék, de erre képtelen vagyok... Már csak reflexből is próbálnom kell kiszabadulni a helyzetből. Nem tudnám elviselni a mardosó tudatot hogy csak hagytam magam megszégyeníteni és tönkretenni.

- A kurva anyádat! - kiált fel apám az arcához kapva egy pillanatra a kezét. Ahogy némileg ingatagon, mégis nehéz léptekkel feltápászkodik, a kezébe vesz egy földön heverő üres üveget, majd nem sokkal mellém dobja, az pedig hangos csattanással törik darabokra. - Te utolsó senkiházi, van képed ilyen lotyó létedre belém rúgni? - Ahogy látja hogy a közeledése ellenére én csak a fal mentén hátrálok egészen a sarokban oldalasan elhelyezett fotelig, ami teljesen megállít még jobban feldühödik. - Válaszolj! Van bőr a képeden azok után hogy felneveltelek, enni adtam és tetőt adtam a fejed fölé még megrúgni?

- Ez szerinted nevelés? - kérdezek vissza halkan, a földet nézve és jobban összehúzom magam. - Mást se csinálsz csak kiabálsz hogy milyen szenny vagyok...

- Talán ha tennél ellene valamit nem érdemelnéd ezt! - Lendül a karja és egy pofon csattan az arcomon. - Láttad már magad? Undorító vagy! Egy mocskos féreg!

Megragadja mindkét csuklóm és elhúzza őket előlem. Zokogva, elfordított fejjel próbálom őket erőtlenül kihúzni, de teljesen sikertelen. Alig van bennem bármi erő... A lábaimat már szinte csak az tartja hogy a falnak dőlök.

Visszataszító arckifejezéssel néz végig rajtam, majd leköp.

- Hogy születhetett egy ilyen köpedelem gyerekem? - kérdezi inkább magától. - Egy eltorzult emberfajzat...

- Én csak... Csak omega vagyok... Nem akartam... - Elhaló hangon beszélek, alig jönnek ki a szavak a számon. A sírástól teljesen összeszorult a torkom, már levegőt is alig kapok. Csak legyen már vége... Mindennek. Azt se bánom ha meghalok, csak érjen véget ez a rémálom...

- Faszt nem akartad! - vág közbe és hatalmas erővel, ököllel üti meg az arcom amitől felkiáltok. Szörnyen fáj... - Ez nem embernek való test! Egy kézzel meg tudnálak fojtani! - teszi a kezét a nyakamra és kicsit megszorítja, majd elengedi. - Legalább lennének melleid ha már méhed van! Úgy már lehetne belőled valami baszható útszéli! - Ezzel erősen rámarkol az amúgy teljesen lapos mellkasomra, amivel annyit ér el hogy felnyüszítek és a körmeivel belekarmol a bőrömbe. - Emiatt a csökevényes szar miatt hívnak téged férfinak? - röhög fel ahogy a férfiasságomra pillantva. - Még egy nőhöz képest is szégyen lenne! - Váratlanul rámarkol és egy hatalmasat ránt rajta, amitől egyenesen felsikoltok és ráesek, pedig leírhatatlanul undorodok attól hogy hozzáérjek.

- Engedj el... - suttogom elhaló hangon, de rá se hederít. Következő állomásként a fenekemre teszi a kezét és úgy kezdi rángatni mintha ténylegesen az lenne a célja hogy letépje.

- Legalább egy rendes fognivaló van rajtad! Ha rajtam múlna addig dugnálak ameddig bele nem döglesz, azt megérdemelnéd! De amilyen undormány vagy, bottal nem piszkálnálak meg!

- Elég... Tényleg... Bocsánat... Tényleg nem akartam, soha nem akartam ilyen lenni... Kérlek hagyd abba... Eressz el - préselem magamból elcsukló hangon.

Visszataszít az érintése. Egyszerűen viszolygok attól hogy egy ilyen ember hozzám érjen...

Már köhögök a sírástól, mindenem reszket, de apám meg se rezzen. Nem érdekli mennyire utálom ezt az egészet, az sem érdekli hogy teljesen céltalan amit csinál... Egy omegánál több úgyse leszek soha, ezzel egyedül annyit tesz hogy rajtam vezeti le az összes problémáját és tönkretesz.

- Kuss legyen! Senki nem kíváncsi rá hogy te mit akarsz! - Szinte köpi a szavakat ahogy kiabál, majd egy nagyon elengedi a fenekem és egy nagyon erős ütés éri az arcomat, amitől nem csak az egész állkapcsomba hasít a fájdalom, hanem a szám is felszakad és elkezd belőle lassan folydogálni a vér.

Még két jól irányzott ütést kapok, az egyik az orromat éri oldalról, amitől elkezd vérezni, a másikat pedig pontosan a felszakadt számnak intézi, ami ettől még erősebb vérzésnek indul.

Próbálnék könyörögni hogy hagyja abba, vagy győzködni, de nem bírok megszólalni. A pániktól kapkodva veszem a levegőt, amit a zokogás meg a benyelt vér miatt köhögésrohamok szakítanak félbe. Alig bírom mozgatni a számat, minden apró rezzenés szörnyen fáj. Az orrom teljesen zsibbad és alig kapok levegőt a rengeteg vértől... Visszataszító. Konkrétan taknyom nyálam összefolyik.

Csak keserves, sikításszerű torokhangokra telik, amik próbálják apám tudtára adni hogy elég... Nem bírom tovább... Ha még egy ütést kapok, összeesek.

Hirtelen elengedi az eddig maga mellett összefogott csuklómat, így minden megszűnik ami állva tartana és egyszerűen a földre rogyok.

- Na mi van lotyó, eddig bírtad? - röhög fel kárörvendve. Egyszerűen undorító ez a hang... Az undor, ami csöpög belőle és az a mérhetetlen rekedtség ami az alkoholtól származik az összes vért egyszerre hajtja ki a testemből, libabőrt és rettegést hagyva maga után. - Pedig ha férfiból vagy többet is el kéne viselned!

Erre csak embertelenül rugdosni kezd, ahol csak ér. Hála az égnek zokniban nem tud akkorát rúgni mint mondjuk a bakancsában, de még ígyis képes borzasztó fájdalmat okozni, azt hiszem egy bordám is elrepedt.

Nem bírom... Ha ezt így folytatja el fogok ájulni... Nagyon fáj, szörnyen fáj... Nem tudok másra gondolni csak arra hogy mennyire fáj minden amit tesz. Nincs menekvés, csak be kell adnom a derekam annak amit mond és tesz, bármi is az... Ennyi. El kell fogadnom végre.

Omega vagyok.

Egy rohadt, utolsó szemétkupac, aki mindenki más uralma alatt él. Egy rongy, amit csak lábtörlésre használnak. Egy olcsó kurva.

Mire apám befejezi már alig vagyok magamnál. Egyre nehezebb levegőt vennem, minden perc amit így eltöltök fáj.

Örömittasan néz végig a véraláfutásokkal és zúzódásokkal díszített, szánalmas, meztelen testemen.

Ő tett ilyenné.

Nem tetszik neki a testem, így saját ínyére formálta...

Még féloldalasan vigyorogva, némi megvetéssel a tekintetében guggol le elém, majd a hajamba markol és annál fogva felhúz. Nem annyira, hogy felüljek, de épp elég ahhoz hogy már ne tudjak a földön támaszkodni.

- Egy ilyen szajha sosem lesz a fiam. Mindig utolsó senki maradsz.

Mielőtt felállna még arcon köp, majd pedig mint aki jól végezte dolgát belevánszorog a fotelébe, és bekapcsolja a tévét.

Igaza van. Egy senki vagyok. Esélyem sincs arra, hogy bármivel több legyek ennél.

Omega vagyok. Ennyi az, amit valaha elérhetek. Ez vagyok, semmi több.